Ez a tanács nyilván minden bakancslistás városra vonatkozik, de ahol ilyen szűk utcák keresztezik egymást, könnyen azt érezhetjük, hogy szorulása van az Óvárosnak, és muszáj elbújnunk egy békés kocsma mélyén. Ha mázlink van, egy kicsit kijjebb találunk egy remek helyet már a nulladik napon, ahonnan csillagtúrázhatunk, és mosolyogva üdvözölnek minket már a második betérőkor is. De az Óváros akkor is kötelező, és a legendák vonzzák a magamfajta szomjas férfit – irány az Arany Tigrishez címzett kocsma, a Husova utca közepe, ahol szembesülünk a ténnyel: minimum egyórás sort kéne kivárnunk, hogy ott ihassunk, ahol a világ kedvenc Bohumilja tett meg minden tőle telhetőt, hogy sose józanodjon ki. Hát akkor iszunk egyet holnap, morgom magam elé (de nem, mert vasárnap előre meg nem hirdetett zártkörű rendezvény, haha), és egyből észreveszem az eddigi legígéretesebb kávéház portálját, pontosabban annak legérdekesebb részét: egy hölgy körvonalait, aki önmaga hiánya miatt válik azonnal izgalmassá. 

Prága az őrült szobrok városa, agyalni kezdek, hogy kihez rohanhatott ez a faragott nő – a felszeletelt Kafkához? A Mosaic House esernyős férfijához, aki háttal lóg a csajának a varázsgombák fölött? Vajon kalandvágyból útbaejti-e a Žižkovský-, vagyis neboj-, azaz ne félj-alagutat, hogy azon át jusson el a gerendáról lógó Freud-szoborhoz, számonkérni, az miért a nadrágjában turkál? És ezek még csak az újkori hapsik… Ha Prágában élnék, őt követném éjjelente, és minden kiderülne.

Már itthon, Budapesten rákeresek a Tigris utcájában található kávéházra, Café Per Lei, komoly története lehet, gondolom. Ki lehet az a nyilván gyönyörű nő erről a kecses ívről. Azonnal gyanús lesz, hogy csak tripadvisorokat dob ki a kereső, semmi komoly cikk, főleg negatív visszajelzések; na nézzük a fotókat. És egyből rájövünk, hogy milyen szép tud lenni a hiány. Most nem a semmiről beszélünk, mert ha szegény hölgyet nem feszegetik le innen – gondolom, ráncfelvarrásra –, akkor ez a fotó sem készül el, mert sem egy csupasz ívet, sem egy ilyet le nem fotóznék. Meg sem állítana a látvány, már a következő ötszáz éves kocsma cégérét lesném – de így öt percig várnak rám a kísérőim, ennyit kísérletezek, ennyit várok, hogy pont jól hömpölyögjön az Óváros térre igyekvő tömeg, mert az ilyen tökéletes hiány tökéletes hömpölygést érdemel. 

Tehát senki ne kattintson ide, akinek kedves az élete.

Én szóltam.