A Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Tabula smaragdina olyan univerzális recept, amely alapján a dolgok természetes vagy tökéletes állapotukba helyezhetők vissza. A tizenhárom mondatból álló írás olyan teóriát (a théleszmát) vázol fel, amely szerint minden dolog az Egy gondolatából származik, ahogyan a természetben is minden az Egyből keletkezett. A théleszmán[1] keresztül az ember a dolgok fölött levő hatalmat nyerheti el, melynek segítségével megfoghatóvá és legyőzhetővé teheti a légneműt, áthatja a nehéz anyagot és eloszlatja a sötétséget. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a világot is teremtették. Az ezoterikus írás misztikus gondolatai később az alkímiában éltek tovább, amely szintúgy a tulajdonságok és az elemek megváltoztathatóságát tanította. Ezért használták az alkímiában először a kísérletet az ismeretszerzésre; a cél egyfajta tudományos megfigyelés, valamint a jelenségek tervszerű és módszeres előidézése volt. Bolygó Bálint Fényalkímia című kiállításában hasonló „teremtő” aktusokra irányuló művészeti kísérletek kerülnek előtérbe, méghozzá tudományos pontossággal. Az itt szereplő művek olyan, fénnyel folytatott művészeti kísérletek, amelyek – a médium sajátosságaiból adódóan – transzcendens helyzeteket teremtenek, miközben tudományos analógiák sorát állítják fel.

A fény és a sötétség szétválasztásának metaforája például a „teremtésre” tett kísérletekkel kapcsolódik össze. Az embernek a tűz megszelídítésére tett kísérlete egyik legkorábbi és legfontosabb tette. A fény barlangba vitelével az ember legyőzi a sötétségnek a félelmetességében rejlő hatalmát; e folyamat során a kinti, fénnyel teli élet elemeit a barlang falán rögzíti, az odarejtett képek pedig a kint rejtőző, sötétbe burkolózó ismeretlen előli biztonságba kerülnek. Bolygó fénykísérleteiben és módszerében visszaköszönnek ezek a metaforikus elemek. A kiállítótér sötét zugaiban immár izoláltan reprodukálódnak a természetben fellelhető jelenségek tartalmai. A fény médiumának teremtő aktusait kihasználva Bolygó a valóság szeleteit alkotja újra, egyfajta virtuális mikrokozmoszban. A fény irányításához szorosan kapcsolódik a természettől való függetlenedés, a természet meghaladásának gondolata. Függetlenedés a biológiai rendszertől, az időtől, az anyagtól és a tértől. Moholy-Nagy László erre utal, amikor megjegyzi, hogy „az ipari technikák elfogadásával, melyeket a történelemi fejlődés tett lehetővé, az ember talán felszabadíthatja magát a természet dominanciájától.”[2]

Az Eclipse című mű terébe besétálva például a néző az illuzionisztikus optikai fogások hatása alá kerül. A hipnotikus látvány olyan állapotot idéz, mint amikor kellemesen, ellazultan a tábortűzbe bámulunk. A látvány ugyanakkor univerzális; a lágy, tünékeny fényrajzolatok olyan kozmikus felhők fantazmagóriáiként tűnnek fel, amelyek körbeölelik a nézőt. Az illúziókat létrehozó kinetikus fénygépek ugyanakkor jól látható módon kapnak helyet a térben, miáltal láthatóvá válik működési elvük. Érzékelhető tehát egy hangsúlyozottan erős kapcsolat a fényforrás és az általa létrejött vízió között. Ezt a kapcsolatot értelmezhetjük úgy, mint az észlelő és az észlelt közötti viszonyt. Az észlelő szubjektumban zajlik az érzetek feldolgozása és a külvilág mentális reprezentációjának előállítása. Platón a látvány megjelenését látósugarak segítségével képzelte el, amelyek letapogatják a tárgyakat. Leírja, hogy a látás a szemből kijövő vagy abban lévő vizuális tűz, amely a tárgyak által kibocsátott részecskékkel lép kapcsolatba. A szem mint „fényhozó szerszám (…) belűről jövő fénye összeütközik valamivel, ami a külső tárgyról jut útjába (…) egész hosszában elterjed az érzékelés (…) s így (…) az ebből származó mozgásokat az egész testnek átadja a lélekig, s így kelti azt az érzetet, melyet látásnak nevezünk”[3]. Később Eukleidész, a látósugarak e felfogását alapul véve teremtette meg a geometriai fénytan alapjait. Felismerte a fényvisszaverődés törvényét és leírta a fénytörés jelenségét.

A fényjáték létrehozására Bolygó lézert használ, amely olyan, egybefüggő fényforrás, amely révén az adott felületre irányítva, annak visszaverődéséből részletgazdag rajzolatok születnek. A fénytörés e kísérlete olykor tükörfelületekkel vagy kristályokkal történik. Eszünkbe juthat Newton prizmával való kísérlete, aki a 17. század legjelentősebb fényelméletét alkotta meg. Bebizonyította, hogy a színek nem a fény módosulásai, hanem annak „részei”; a természetes fehér fény a prizma segítségével lebontható különböző hullámhosszúságú összetevőire, azaz elemi alapszínekre. Ezzel együtt azt feltételezte, hogy a fénynek részecske-természete van; álláspontja szerint a részecskék éterben haladnak és ez erőket közvetít köztük. (Megjegyzendő, hogy ekkor már erős alkimista érdeklődés is jellemezte a tudóst.)

Bolygó Crystallised című munkájában a fény három tulajdonságát használja ki: az átlátszó közegen való áthatolását, a polarizációt és a tükröződést. A mesterséges fényt a körben elhelyezett kristályokra irányítva szabadjára engedi, amely így kiszámíthatatlanul terjed szét a falon, a néző szemét állandó bizonytalanságban tartva ezzel. Bolygó lightboxai már kimerevítik a látványt, behatárolják a mű terét és csapdába ejtik az időt.

Bolygó több munkájában is körbejárja az automatizált nyomhagyás lehetséges formáit. Rajzológépei olykor önálló performerekként, a kiállítás időtartama alatt hozzák létre a műveket, hol sík, hol gömbfelületeken. Ezekben az esetekben a rajz létrehozását egy inga és maga a gravitáció végzi, a kiállítótérbe pedig csak a végeredmény kerül. Az így keletkező finom organikus motívumok a természetben keletkező formákat idézik meg. A bekormozott üvegfelület körülhatárolja az őskori elszenesedett fosszíliákra emlékeztető rajzolatot (Microkosmos I. Round).

A szén, mint az élet egyik alapeleme minden szerves élő anyagban előfordul. A nagyobb tömegű csillagok magjában, amint a hidrogén mennyisége egy bizonyos szint alá csökken, beindul a hélium fúziója is, melynek eredményeként szén jön létre, ami részt vesz Nap és más csillagok energiatermelésében. Ha úgy tetszik, az első alkimista laboratóriumok a csillagok belsejében keletkeztek. Minden keletkezett elem visszavezethető azokra a molekuláris hidrogénfelhőkre, amelyek később csillaggá tömörültek. A csillag élete vége felé feléli hidrogénkészletét és hozzákezd a hélium még nehezebb elemekké, például szénné, oxigéné és vassá alakításához. Végül hirtelen felrobban, és anyagát szétszórja az űrben, hogy ott megalkossa mindazokat az anyagokat, amelyeket a Földön ismerünk. Szó szerint: mindannyian a csillagokból származunk.

A CERN, az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet a világ legnagyobb részecskefizikai laboratóriuma, a Nagy Hadronütköztető (Large Hadron Collider) születési helye. Rendeltetése az, hogy föltárja az anyag alapvető tulajdonságait és a világegyetem elemi kölcsönhatásait. Az LHC egy 27 km kerületű kör alakú földalatti alagútban gyorsítja fel a részecskéket a fénysebesség közelébe. Protont protonnal, időnként pedig ólommagot ólommaggal ütköztetnek. A száguldó részecskék olyan nagy energiával ütköznek, hogy az anyag energiává alakul és új részecskék születnek. Az egymásnak csapódó atommagok olyan részecskéket hoznak létre az LHC gyűrűjében, amelyek csupán a világegyetem születésének első néhány pillanatában léteztek. Többek között az anyag-antianyag aszimmetriát, valamint a húrelmélet lehetőségeit vizsgálják.

Bolygó Bálint Particle című munkájában az ütközésekről készült fotográfiákat elemzi és használja fel, hogy időtlen állapotba helyezze azokat. Láthatóvá válnak a részecskék által bejárt pályaívek, és az, ahogyan az ütközési pontból kilövellnek. A forgó szobor árnyéka több fényforrás által a falra vetül, így több nézőpont projekciója adódik össze a mű terében. Az árnyéknak, mint a sötétség anyagának tudatos képalkotó elemként való használata extra dimenziókat hoz létre a műben, így minden árnyék önálló entitásként létezhet. Ezzel együtt az árnyék rajzolata immateriális és időbe vetett lesz, múlékony és változékony hatást eredményez. Az árnyékot itt értelmezhetjük a fizikában meghatározott sötét anyagként is, amely a világegyetemben ötször gyakoribb a normál anyagnál, ugyanakkor a Platón barlangjában megjelenő árnyékokhoz hasonlóan szimbolizálhatja a világról alkotott elképzeléseinket is, ami a fizika ezen elméleti területére különösen érvényes.

Hamvas Béla a Tabula smaragdina elemzése során kifejti, hogy az egész újkori tudomány téved, amikor azt állítja, hogy az alkímia aranya az a fém, amelyből az ékszert és a pénzt csinálják. Az alkímia valójában egy analógia, amely az élettel teli testet, a tűzzel telt lelket és a világossággal telt szellemet aranynak hívja. Aranycsinálásnak pedig azért nevezték, mert az arany a Napnak megfelelő analógia, és amikor az ember önmagát fénnyel és meleggel itatja át, önmagát Nappá, vagyis arannyá változtatja. „A Tabula Smaragdina ezek szerint nem egyéb, mint annak a műveletnek receptje, amely szerint a világ (ember, tulajdonság, dolog, elem, fém, stb.) eredeti és valódi állapotába visszahelyezhető. (…) A művelet tulajdonképpen és végeredményben egyetlen mondatban kifejezhető. Esetleg egyetlen képletben.”[5] Ez a Nap művelete.

[1] (Hermész Triszmegisztosz) In.: Hamvas Béla: Tabula smaragdina/Mágia szutra. Hamvas Béla művei 6., Medio Kiadó, Budapest, 2001. 4. o.

[2] Vö.: „Mert ő (a théleszma) az egész világ nemzője. Ereje a legmagasabb fokra akkor lép, ha a földre ér és onnan visszafordul. Ez pedig a művelet teóriája, mondjuk, ez volt az ismeretelmélet.” In.: Hamvas Béla: Tabula smaragdina/Mágia szutra. Hamvas Béla művei 6., Medio Kiadó, Budapest, 2001. 5. o.

[3] Szvet Tamás: Kiterjesztett percepció - A fény művészeti kutatása, DLA értekezés, Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskola, Budapest, 2018. 9. o.

[4] Platón: Timaiosz (Ford.: Kövendi Dénes), In.: Platón összes művei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. 3. kötet, 327–409. o. (Bibliotheca Classica.)

Online: http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/megcsapottak/timaiosz.html (2018. 12. 09.)

[5] Hamvas Béla:Tabula smaragdina/Mágia szutra. Hamvas Béla művei 6., Medio Kiadó, Budapest, 2001. 6-7. old.

Bolygó Bálint Fényalkímia - Fénygépek című kiállítását 2018. deccember 16-ig lehetett megtekinteni a Vasarely Múzeumban (1033 Budapest, Szentlélek tér 6.)

A képeket Kazi Roland készítette