Szép Ernő 1919-ben íródott drámája különleges előadás-történettel bír: a sikeres (de a jobboldali sajtó miatt ötven előadás után levett) 1920-as előadások után hosszabb időre feledésbe merült, csak 1972-ben vette elő Ascher Tamás Kaposváron, azóta viszont kilenc különböző előadásban láthatták a nézők. Egyszerre ismert és ismeretlen a dráma, akárcsak az általa felrajzolt miliő egy 2018-as közönség számára.

A kezdeti zenei felütés után a színpadkép hitelesen repít vissza a múltba: századelős vendéglőt/kaszinót látunk, ahol az úri férfitársaság, a laposladányi „elit” veri a blattot, csöppet sem zavartatva magát akár a megérkező cigányzenészektől, akár saját feleségeik tetteitől vagy szavaitól: a „mi az adu?” fontosabb kérdés bárminél. A gazdag Borgida (Epres Attila), a Jegyző (Róbert Gábor), a Patikus (Znamenák István), a Postamester (Mertz Tibor) kártyajátékába csak alázatos kibicként tud beszállni a helyi intelligencia, a Tanító (Felhőfi-Kiss László), akinek unalmas szolgalelkűsége minden gesztusából és szavából érezhető. Milyen boldogságra számíthat egy fiatalember egy ilyen, patriarchális rítusaiba kövült közegben?

Erről kaphatunk némi előrejelzést a kis jelenetből, amikor a távozó fiatal patikussegéd (Patkós Márton) jön elbúcsúzni attól a világtól, melynek része volt egy ideig. De mint ahogy az új segéd (Novkov Máté) érkezése, a régi távozása sem képes megbolygatni az „úri társaság” pöffeszkedő nyugalmát. Egyedül a kis cseléd, Kati (Zsigmond Emőke finom játékában) sírja el magát, és apró gesztusaiból kisejlik tragédiája: saját megtakarított pénzecskéjét tukmálja az adósságokat hátrahagyó fiú kezébe, aki egy pillantás nélkül hagyja végül ott az összetört lányt. Ez a jelenet az előadás végén nyer igazán értelmet, amikor szóról szóra és gesztusról gesztusra megismétlődik, csak már a másik patikussegéddel – itt eltér az előadás a Szép Ernő-szövegtől, hogy megmutassa: a kis Kati számára sosincs igazi esély a boldogságra.

A dráma három felvonása hangulatilag eltérő, amit az előadás is egyértelműen jelez a díszletváltásokkal és a felvonáseleji zenével: az úri kaszinó után a részletességében is lenyűgöző patikabelső, majd ismét az úri kaszinó következik. A Mohácsi Testvérek az eredetiben felsejlő ciklikusság szomorúságát kiemelték, és szervező elvvé tették: minden részletes környezetfestése ellenére kicsit becketti ez a reménytelen ismétlődés, ahol igazából semmi nem változik a színes-szagos felszín mögött. A felszínen mulatozás, jókedv, „férfias” egymásnak feszülések és lárma, melyek megteremtésében élen jár a duhaj asszonyverő Pap Ferke (Vajda Milán) és cimborája, Jóvér Jani (Jéger Zsombor). Vad és durva kettősük szép ellenpárja az új Patikussegéd cizelláltabb vágyainak. Balogh Kálmán az igazi, nagybetűs szerelmet és boldogságot keresi, azonban ezt nemcsak a környezet, hanem saját kisszerűsége is lehetetlenné teszi.

A színészi játék kiváló és pontos – egyszerre kacagtató, végtelenül szórakoztató és valahol a lelkünk mélyén zavarbaejtően kínos, ahogy a Postamesterné (Kerekes Éva) próbálja vidám harsányságával magára vonni férje és a kártyázó férfiak figyelmét. De hiába ő a laposladányi Marilyn Monroe, az urak ügyet sem vetnek rá: ebben a világban egy nő lehet szórakoztatóan színes, de nem lehet fontos. Ugyanígy a Patikusné (Tenki Réka) hiába kéri férjét, hogy menjenek már haza – ugyan első felvonásbéli hidegsége és távolságtartása nem teszi őt különösen szimpatikussá a nézők számára, mégis sajnálatraméltó, ahogy magára marad. Az éjszakai patikajelenetben viszont a Patikusné teljesen más arcát mutatja meg Tenki Réka: egyszerre közönséges, ahogy fogfájása miatt nyög és hörög, és emberi, ahogy képes odafordulni a fiatal patikussegédhez, hogy meghallgassa, mit akar igazán ez a Pestről idekerült fiatal lélek. Az már nem az ő hibája, hogy Kálmán túl sokat és túl erőszakosan akar valami légiest és ideálist. Novkov Máté remek színészi érzékkel – és hitelességgel – alakítja Kálmánt, akit noha sajnálunk, épp rejtett hiteltelensége miatt mégsem tudunk igazán megszeretni. „Én egy szív vagyok, asszonyom!” – mondja, és egyszerre hiszünk neki, és tamáskodunk, hogy ez nem csak egy felvett szerep-e. Hiszen bár vágyik az ideális szerelemre, ennek hajszolásában meg sem látja a másik embert, legyen az akár a gazdag Patikusné, akár a kis Kati.

A Mohácsi-előadások mindig erőteljes színészi összjátékra épülnek: Kálmán és a Patikusné komikus duettje is azért tud így csillogni, mert a színpadon megjelenő összes karakter hiteles, és egy-egy pillanatban is fel tudnak villantani sorsokat. Znamenák István Patikusát egy ponton őszintén megsajnáljuk, amikor ez a duhajkodó, közönyös, férjként hatalmában magát rendíthetetlennek érző ember meginog, és valós lehetőségként tűnik fel egy pillanatra, hogy odafigyel ezután feleségére. Persze ez hamar tovatűnik, és legközelebb már csak a megalázott és megtört Patikusnét látjuk, aki kávét szervíroz fel az „uraknak”. Ebben a férfivilágban, amit egyszerre vad és vidám duhajkodásában jelenítenek meg a színészek (Znamenák István még egy virtuóz néptáncszólót is bemutat), a nők csak szimpla vágykielégítésre kellenek: a helyi dívával és a cselédlánnyal már mindenki lefeküdt, de a tisztességes nők maradjanak csak a kávénál, még ha igazából sohasem követtek is el házasságtörést.

A Patika a szomorú mélyrétegekre csak lassan, apránként hívja fel a figyelmet: a nézők elsődleges élménye, hogy jól szórakoznak, elsősorban a zenészek és Árpika (Némedi Árpád) színpadi jelenlétének, örömzenélésének, másodsorban a mulatozás komikus pillanatainak és a dialógusok életszerű váltásainak köszönhetően. A felszínen minden komikumba fordul, mint például a szalonkirekesztés („Jaj, cigányok, imádom, csak a színük...”): ha a cigányzenészt „pörköltképűnek” nevezik, Árpika pörkölt után kiált a zenekarnak, a Postamesterné „Jaj, Pest”-sóhajai a csehovi elvágyódás kisszerű burleszkjeként hangzanak fel. Csakhogy lassanként beúsznak tudatunkba azok a kényelmetlen érzések, melyek miatt az utolsó jelenetek ismétlődései csaknem tragikussá válnak – nem igazán tragédia, és mégis az, hogy nem tudunk boldogok lenni. Mert nem figyelünk egymásra, mert egy férfielvű közösség hatalmi hierarchiája és a nők lenézése (vagy éppen őket számításba nem vevő idealizálása) olyan megmerevedett világot hoz létre, ahol csak mulatni lehet, a boldogság hamis illúzióját harsányan megteremteni.

Szép Ernő: Patika

Kovács Márton-Mohácsi Testvérek

Balogh Kálmán: Novkov Máté

Patikusné: Tenki Réka

Patikus: Znamenák István

Borgida: Epres Attila
Jegyző: Kovács Zsolt m.v. / Róbert Gábor m.v.

Postamester: Mertz Tibor m.v. 

Postamesterné: Kerekes Éva

Kati: Zsigmond Emőke

Tanító: Felhőfi-Kiss László m.v.

Pap Ferke: Vajda Milán

Jóvér Jani: Jéger Zsombor
Árpika: Némedi Árpád m.v.

Ignác: Baksa Imre m.v. 
Fábián: Dóra Béla

Segéd: Patkós Márton

Zenekar: Kovács Márton, Móser Ádám, Gyulai Csaba, Benkő Róbert, Némedi Árpád

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Remete Kriszta
Dramaturg: Mohácsi István
Zene és koreográfia: Kovács Márton
Fény: Kehi Richárd

Súgó: Horváth Éva
Ügyelő: Sós Eszter
Rendezőasszisztens-gyakornok: Rohály Hanna e.h.
A rendező munkatársa: Szabó Julcsi

Rendező: Mohácsi János

Bemutató: 2018. december 15. 

Örkény István Színház

Fotó: Horváth Judit