Ha Pintér Béláról és a drámákról van szó, muszáj a Pintér-paradoxonnal kezdenünk – amelyet egyébként már a 2013-as Drámák is jelentősen oldott –, hiszen kritikusi körökben mindmáig felüti a fejét  az a  kérdés,  hogy Pintér vajon kiemelkedő drámaíró is, vagy „csupán” hallatlanul tehetséges és tegyük hozzá: szégyentelenül merész színházcsináló. (A 2013-as Drámák című könyvről Turbuly Lilla kritikája itt olvasható.) Hiába a banálisnak tetsző felvetés, a válasz korántsem egyértelmű, hiszen egy-egy téma élénk, velőt rázó aktualitása, a színészek magasfeszültségű játéka – amilyet egyébként ritkán tapasztalhatunk más formációknál – vagy az a plasztikus, önmagára is nyelvet öltő irónia, ami a PBEST színházi nyelvének alapja, már önmagában is elegendő a katarzishoz. Ha azonban alaposan végigolvassuk mindkét drámakötetet, láthatjuk, hogy Pintér képes úgy lavírozni az írói akadályok és a művészi buktatók között, hogy bár nem minden mutatvány sikerül éppolyan pontosan és finoman, mint az előző, az a bizonyos léc egy másodpercig sem rezeg. A kérdés tehát már nem az, hogy Pintér Béla amilyen író, hanem hogy ez a kétségtelenül unikális színházi-irodalmi alak vajon milyen képet fest a világunkról, és mi miért is őrülünk meg ettől a képtől egy pillanat alatt.  

Persze, a jó értelemben vett őrületről beszélek, ugyanis egy bizonyos: ezekhez a szövegekhez nem lehet érzelemmentesen viszonyulni. Mi több, éppen az a Pintér-darabok legnagyobb fegyvere, hogy mindenféle külső hatáselem nélkül is éppúgy zavarba ejtik az olvasót, akárcsak a színházi nézőt. És itt az olvasó és néző kategóriáját a lehető legtágabban kell érteni: a szakiskolát végzett munkás és a friss diplomás bölcsész is egyforma élvezettel dagonyázhat ebben az összetéveszthetetlenül pimasz szövegvilágban – nincs elitizmus, nincs felülnézet, és nincsenek korlátok sem, amelyeken be kellene törnünk. Pintér szélesre tárja előttünk a kapuját, és úgy teríti ki darabjait a vendégasztalra, hogy senki éhen ne maradjon.

Ehhez az aktív befogadáshoz jól megágyaz már az ismerős nyelvi közeg, a különböző stílusok ütköztetése és a profán-szakrális oppozíció nagyívű játéka is, de nem feledkezhetünk el arról, milyen kedvesen gyürkőzik egymásnak a szinte kényelmetlen trivialitás és a túlpörgetett groteszkség. Pintér voltaképpen nem tesz mást, mint leírja magát az életet, méghozzá egyetlen követelménnyel: hazudni tilos. Így bár a kötetben kronologikus sorrendben szereplő drámák (Titkaink, BÁRKIBÁRMIKOR, Fácántánc, Szívszakadtig, Ascher Tamás Háromszéken) tematikailag csak lazán kapcsolhatók egymáshoz, közös vonásaik megszámlálhatatlanok. A súlyosan megterhelt viszonyrendszerekkel operáló szövegek között nincs ugyanis egy sem, amelyik ne egy intim közegen keresztül igyekezne megfogalmazni a fennálló társadalmi problémákat, az egyre égetőbb erkölcsi-morális kérdéseket, a folyamatosan roncsolódó és újraszerveződő hatalmi játszmákat vagy a múlt mindmáig feldolgozatlan traumáit és az azokból egyenesen eredeztethető ideges társadalmi reflexeket. A tágabban vett téma tehát mindig ugyanaz: az önmagát fojtogató világ, amelyből az egyszerű kisember képtelen egészségesen és tisztán kikászálódni.

A hangsúlyok természetesen mindig eltérőek, így a Titkaink a kollektív hazugságok és az embertelen kiszolgáltatottság parádés játéktere, a Bárkibármikorban a dizájnerdrogok ürügyén ásunk az emberi kapcsolatok mélyére, a Fácántánc a történelmi múlt és a még alakuló jelen közös látszatdemokráciájának frappáns szatírája, a Szívszakadtig erősen olvasópróbáló, kissé blőd sorstragédia a saját elfojtásaiban vergődő közösségről, az Ascher Tamás Háromszéken pedig – amelynek a színpadi és a szerzői változata is bekerült a kötetbe – fájdalmasan szép humorral mutat rá, milyen könnyed vállrándítással torzítjuk el a másik életét, méghozzá végérvényesen. Mondhatnánk akár azt is, hogy minden dráma egy-egy tűéles pillanatfelvétel a kisszerűség sokoldalúságáról – és mi ezeken a felvételeken fuldokolva nevetünk, pedig egyik sírnivalóbb, mint a másik.  

Szó sincs persze arról, hogy ezek a szuggesztív drámák tökéletesek volnának, a kulcs az életközeliség. Olykor becsúszik egy-egy kényszeredett dramaturgiai fordulat, amelynek nyilvánvalóan a puszta meghökkentés a célja – ennek iskolapéldája a Szívszakadtig –, és tagadhatatlanul vannak mondatok, amelyek csak hírből ismerik a jó ízlést, de ezekből a hibákból kevés van, egyre érettebb, arányosabb szövegek követik egymást. A korábbiakhoz képest itt már a popkultúra és a trash is pontos érzékkel keveredik a magasabb regiszterekkel, a szövegek zenei motívumai pedig egy egészen új dimenziót nyitnak meg: mintha az Újabb drámák egy álcázott zenei ajánló is volna, amely által a népzenétől kezdve – mindig az a moll-pentaton! – az Európa Kiadón át hosszú utat barangolhatunk be egészen Johann Sebastian Bachig.

Az olvasmányélmény persze aligha maradhat érintetlen a színházélménytől, hiszen újra és újra felidéződnek a színpadi képek, a színészi játékok, a jól vagy éppen kevésbé jól sikerült rendezői megoldások, az első benyomások, a közönség reakciói és  a többi. Ez az „és a többi” viszont olyan élményszerű adalékokkal tűzdeli az olvasást, amelyek a szövegek objektív, pusztán kritikai vizsgálatát meglehetősen ügyesen iktatják ki. Talán ez csak időleges probléma, de voltaképpen pont az ellenkezője kívánatos: a kötet ugyanis kézzelfoghatóvá, tartóssá teszi a szövegeket. Vagyis: újrajátszhatóvá. És újra is kell őket játszani, mert ezt a minden ízében provokatív, valós problémákkal foglalkozó, megalkuvást nem ismerő univerzumot hívjuk ma színháznak.

Pintér Béla: Újabb drámák
Saxum Kiadó Kft., 2018

Fotó: Horváth Judit, PBEST