Legújabb, 2018-as könyve Az eseményhorizonton túl. Terek, kultúrák, távlatok[1] címmel jelent meg a Typotex Kiadónál. A korábban nagyrészt már olvasható írásokat koherens esszéfüzérré összefűző kötet középpontjában a különböző korok és kultúrák térfelfogása áll, a kérdésben tapasztalható sokféleség hiteles bemutatása mellett mégis mintha a keleti és a nyugati elképzelések különbözőségét domborítaná ki leginkább a szöveg gondolatmenete. A térszervezés eltérő mintázatait a magyar, a német, az orosz, az amerikai, a kínai, a japán és az iszlám kultúrkörből származó példák tárgyalásán keresztül vázolják fel a különböző fejezetek, azonban a bennük olvasható elképzelések mindegyike a könyv bevezetőjében felvetett gondolaton alapszik: a térben nemcsak történnek dolgok, hanem a tér maga is történik. Azaz – a szövegben is megjelenő tömény meghatározás értelmében – a tér a kultúra terméke, a történelem terméke, és talán nem is csak a geometriáé, hanem a teológiáké és a politikáé. A szerzővel könyve kapcsán készített interjúnkban ezért terekről, távlatokról, de leginkább kultúrákról beszélgettünk. És kicsit a designról is.

PRAE.HU: Induljunk kívülről. Már a tartalomjegyzék alapján is látszik, de a szöveg is arról győzi meg az olvasót, hogy itt nem csak egy kultúraelméleti, művészetelméleti vagy designelméleti munkával állunk szemben, hanem politikai helyzetelemzéssel is. Milyen érzéssel lehet ezt, jelen pillanatban, Magyarországon művelni?

Abból a távlatból, ahonnan én próbáltam. Sajnos politikus lények vagyunk, amennyiben a szó eredeti értelmét vesszük alapul: a politika a polisz szóból származik, és ez nem az ádáz hatalomtechnikát és különböző műveleteit jelenti, hanem eredendően a város ügyeit. A város ügyei pedig mindnyájunkat érintenek. Nem tehetünk úgy, mintha nem lennének.

PRAE.HU: Haladjunk befelé. A könyv a tér és a távlat kérdéseitől indít, és nem fizikai, hanem társadalmilag determinált jelenségként kezeli azokat. Ennek a térségnek – országnak – a helyzetére térve pedig megjelenik az a gondolat, hogy a tenger hiánya olyan adottság, ami lehatárolja a horizontot, ez pedig összefügg a társadalmi és politikai struktúrák alakulásával.

Tengerrel minden másképp nézne ki. Ezt nemcsak én gondolom így; nemrég került elém Széchenyi István egyik 1821-ből származó naplóbejegyzése, ahol a tengeri utazásairól is beszámol, és ahol felteszi a kérdést: „Mi lenne Erdély, ha tenger venné körül?”[2] Nyilvánvalóan minden másképp nézne ki...

A tenger kérdését két szinten érdemes szemügyre venni. Kezdeném a régebbivel: gyerekkorom óta nézem a térképeket, és egy ponton feltűnt, hogy a legtagoltabb tengerpartja Görögországnak van. Máshol is sok a sziget, de azok a partok mégsem annyira tagoltak. Aztán nemrég Friedrich Kittler[3] 2009-es zene-könyvében találkoztam egy mottóval, amelyben szinte szó szerint ez állt. Kittler is abban az összefüggésben látja ezt, amire magam is rájönni véltem, de máshol eddig nem láttam; abban, hogy a tenger látványa, a tenger távlata és a filozófia keletkezése összefügg. A tenger közelségének persze van egy jóval közvetlenebb, hétköznapi hatása is, amit a rádióban hallottam egyszer: „Egy tengerparti séta sok mindent megold.”

A másik szintet a tenger történeti szerepe jelenti. Azt gondolom, hogy az európai emberiség kiáradása a Föld többi térségeire, kontinenseire eredendően nem kolonialista szándékból történt. Kolumbusz esetében például nagyon erős vallási indíttatásból. Kristóf, Cristóbal volt a keresztneve, ami Krisztoforoszt, krisztushordozót jelent; azt, aki átviszi Krisztust a tengeren. A festészetben sok ilyen alak van, aki a kisded Krisztust viszi át a vízen. Ő a nevét küldetésnek tekintette. Arról is meg volt győződve, hogy az Édenkert a Földön létezik. Mivel a tanítás szerint az első emberpár a kiűzetés után Édentől keletre telepedett le, arra következtetett, hogy nyugaton kell keresnie. Meg is találta, illetve nem egészen azt találta, amit keresett, de talált egy új világot. Ezt a felfedezést, és a többi, úgynevezett nagy történelmi felfedezést követően persze megindultak a hajósok, a kereskedők, a katonák, a hittérítők, a kalandorok és a gyarmatosítók, de ez az utótörténet, és nem a felfedezés indítéka.

Ezzel a folyamattal egyidejűleg zajlott a nyomtatás elterjedése, és nyomában a nemzeti kulturális terek kialakulása. Ez utóbbiak a felbomló középkori keresztény univerzum helyén alakultak ki, ami Európa nyugati és keleti felén is eltérő következményekkel járt: a Föld távoli tájaira kirajzó hajózó népek térképzeteinek részévé vált a globális távlat, míg tenger hiányában ez a távlat elmaradt, és az a behatárolt hazai földre szűkült.

PRAE.HU: Igen, ez valóban egy elég nagy ívű távlat. De van egy fura mozzanat ebben a könyvben. Egyrészt a távlatok, azaz a látómezőt lezáró horizontok megnyitása fontos szempontnak mutatkozik a társadalom általános közérzetére vonatkozóan, másrészt viszont a német viszonyokat elemző részekben mintha egy, a tér megnyitására való igénnyel szembeni kritika fogalmazódna meg, amely konkrétan a német bevándorlás-politikát illeti. Ezekben a részekben mintha valamiféle bezárkózásra való felszólítás is megbújna.

A térhez fűződő viszonyunk összetett, több szintű kapcsolat; van kulturális, teoretikus, és vannak fizikai, gyakorlati és politikai szintjei is. Konkrétan úgy merül fel, hogy hol kezdődik egy állam, és meddig terjednek a határai? Korántsem közömbös kérdés; olykor élet vagy halál múlik rajta. A görög törvény szó, a nomosz, eredetileg a legelő határaira vonatkozott, a terület felosztását, a használati viszonyokat állapította meg, annak érdekében, hogy elkerüljék a konfliktusokat. Az államok közti határok is ilyenek. Mivel egy államszövetségben élünk, az Európai Unióban, hozzászoktunk ahhoz, hogy ezek a határok átjárhatók, hogy akár le is telepedhetünk egy másik országban, annak polgárává válhatunk. De ez nem volt mindig így, és máshol többnyire ma sem így van. Soha nem tudunk például japán állampolgárrá válni, ahogy indiai vagy kínai állampolgárrá sem. Régi barátom harminc éve él Tokióban, és hiába venne feleségül egy japán nőt, állampolgárságot nem kapna.

A bevándorlás kérdéséről magam is azt gondolom, amit az egykori német szociáldemokrata kancellár, Helmut Schmidt mondott, és amit idézek is a könyvben: „Véget kell vetni a beáradásnak; az anatóliai és az afrikai bevándorlás nem oldja meg a problémát, viszont újakat szül.”[4] A különböző kultúrák és kontinensek konfliktusainak és népességnövekedésének nem az a megoldása, hogy betelepülnek Európába. 2050-re Afrika népessége meg fog duplázódni. Az iszlám világ kapcsán pedig rá kell nézni a világtérképre: Nyugat-Afrikától Kelet-Ázsiáig, Marokkótól Indonéziáig terjed; olajban gazdag országaik vannak, semmi nem szól amellett, hogy ide kellene jönniük.

PRAE.HU: Itt vissza is kanyarodnék a tér problémájához, konkrétan ahhoz az észrevételhez, hogy a könyvben nem mindenhol történik meg a térre és a távlatokra való hivatkozás. Az elején nagyon erőteljesen jelen van – mint elméleti felvetés – aztán a német és az iszlám kultúra kérdéskörében valahogy eltűnik, pedig a bevándorlás-politika kapcsán itt erőteljesen jelen lehetne. Amerikánál visszatér, de a tér vonatkozásban itt úgy tűnik, hogy még mindig a Jean Baudrillard-féle elmélet jelöli ki az elméleti kereteket, szóval ez a rész nem is annyira kortárs problémákat feszeget, mint az előzők. Oroszországnál megint megjelenik egy megjegyzés erejéig, majd Kínánál és Japánnál újra eltűnik.

Különféle indíttatásból íródtak ezek a szövegek, ahogy az egyes részek hangsúlyai is különbözőek. A tér kérdésköre képezi összefüggésüket. Az iszlám kapcsán a kulturális térfelfogásból indultam ki, de mai, európai relációjában annak politikai vonatkozásai merülnek fel, annál is inkább, mivel benne nincs elkülönült övezete a vallásnak, a politikának vagy a térfelfogásnak. De mire is irányult a kérdés éle?

PRAE.HU: Ha éle volt, akkor talán arra, hogy éppen a német és az iszlám kultúra összefüggéseinek tárgyalásakor eltűnt a távlat elméleti alapproblémája.

Kétségtelen. Ott érünk le a legkonkrétabban a jelenbe. Ez nem a magaslati pontja a könyvnek, hanem az aktuális pontja.

PRAE.HU: Akkor ebben a helyzetben, a távlatokra való igény és az iszlám ilyen típusú megítélése között mire juthat az olvasó? Gondolom a könyvet amúgy is azok olvassák, akik számára kicsit „távlatosabban” jelennek meg a dolgok.

Valójában a fő kérdés számunkra itt és globálisan is: Kína. Politikailag, katonailag, kulturálisan. Kína egyre intenzívebb és erőteljesebb kiterjedése a világra. Kína nemcsak Afrikát vette már meg, de Dél-Amerikát is elkezdte felvásárolni, korábban pedig, amiről írtam is, nemcsak India körül szerezte meg a stratégiai kikötőket, hanem Pireuszt is megvásárolta. Épülnek a szárazföldi és tengeri selyemutak, a Konfuciusz-intézetek trójai falovai benn vannak az egyetemeinken. Ebben a történetben az olyan méretű nemzetállamoknak, mint a magyar, csak akkor van bármi esélyük, ha összeállnak. Ezért lenne elengedhetetlen egy minden szinten működőképes Európai Unió, mert egy ilyen stratégikusan terjeszkedő nagyhatalom ellenében nincs másnak esélye. Az utóbbi időben Kínáról szóló hírek – a szociális pontrendszerről, a megfigyelő rendszerről, az arcazonosító technológiákról, ellenzékiek bebörtönzéséről és eltűnéséről – arra mutatnak, hogy a jövőbeli Kínához képest az orwelli világ inkább egy óvodai mesekönyv, semmint disztopikus vízió.

A folyamat persze nem egyirányú, bár nem is kölcsönös; a kérdés az, hogy milyen arányok alakulnak ki. Ebből a szempontból érdekes a mai kínai művészet jelenléte a kortárs művészeti mezőnyben. Az utóbbi évek nagyobb nemzetközi kiállításain azt tapasztaltam, hogy a számomra érdekes első tízben mindig volt néhány nagyon erős kínai munka. Ugyanakkor ismeretes a kínai kettősség: létezik egy belső használatú kultúra, mellette pedig az, ami exportra készül. Tulajdonképpen a kínai kortárs művészet is egy nagyon vékony export termék, de a hátterében ott van a tusfestéstől a különböző kézműves technikákig terjedő kifinomult, hosszú művészeti hagyomány. Ezek találkozásaiból származhat az az erő, amit ezekben a kortárs művekben látok. Egyébként a legtöbb esetben ugyanaz jellemző, mint régen az ipari területeken, vagyis, hogy másolják a termékeket, illetve követik a trendeket. Egy nagy és kifinomult kultúra, ami olyan területeken és olyan nagyságrendekben van már most is jelen, és még inkább lesz, ami a kihívásnak egy más nagyságrendjét jelenti, mint eddig bármi. Ezért is érdemes tekintetbe venni azokat a kereteket, amelyek körülvesznek bennünket, a tendenciákat, amelyek érvényesülnek. A nálunk végző diákok számára is, hiszen jó részük nemzetközi színtéren fog működni.

PRAE.HU: Az olyan kínai felügyeleti technikák, mint a térfigyelő kamerákkal kiterjesztett társadalmi kreditrendszer valóban elég fenyegető veszélyforrást jelenthetnek. Ezen a vonalon a design milyen szerepet tud betölteni?

A kínai alkotók ‘beletanultak’ a nyugati világ fejleményeibe, és kiválóan hasznosítják azokat, alkalmazzák különféle technológiákban, és fejlesztik tovább saját szellemi forrásaikból. De ettől kultúrájuk sajátságai alapvetően nem változtak meg. Yuval Noah Harari történész egy interjúban azt mondja, hogy a nyugati világban nagyon meghatározó a humanizmus iránti elkötelezettség, míg Kínától távol áll a humanizmus vagy bármely más ideológia vagy vallás iránti elkötelezettség. Vagyis, őket a humanizmus nem korlátozza semmiben. És emberből amúgy is szinte korlátlan készleteik vannak. Ez cinizmusnak hangzik, de tényszerű. És amit az individualizmusnak, az egyénnek, az emberi méltóságnak és az emberképnek az európai, számunkra magától értetődő felfogása jelent, azt a kínaival kontrasztban is egyre inkább revízió alá kell vennünk. Egyébként ez egy hasznos kontraszt, azt gondolom, mert nálunk az ‘éntúltengés’ felé hajlik a mérleg nyelve. A kínaiaknál az egyéniségnek nincs szerepe, az egyéniség az európai történet fejleménye. Kínában egyéni terek sem nagyon léteznek. Ismerősöm mesélte, hogy barátaik Németországban befogadtak egy kínai diákot. Pár nap múlva arra lettek figyelmesek éjszaka, hogy valami zaj van, aztán fényt gyújtottak, és kiderült, hogy a kínai diák ott feküdt az ágyuk előtt, annyira nem bírta az egyedüllétet, hiszen soha életében nem volt egyedül. És ez az ezerötszáz millió kínai túlnyomó többségéről elmondható. Ez egy olyan tény, amivel mi nem vetünk számot, mert számunkra fel sem merül. És valószínűleg ez is az egyik összetevője annak, hogy a kínaiak bíznak az államban, bíznak a pártban, mindenben. Mi ennél kicsit szkeptikusabbak vagyunk.

A különbségek persze nemcsak ezen a téren állnak fenn. François Jullien nemcsak a kínai gondolkodásról írt kiváló könyveket, hanem az esztétikáról is írt egyet[5]; ennek központi kategóriája a fád, a színtelen, az íztelen, a jellegtelen. A fád arra nagyon jó, hogy hozzá képest lehessen viszonyítani mindent. A másik ismertebb sajátság az, hogy a kínai festményeken, legyenek azok vízfestmények, tusfestmények vagy selyemfestmények, üres a háttér, az alap, csak az alakok vagy a lefestett tárgyak jelennek meg a maguk formai mivoltukban. Ez javarészt a buddhizmusból ered, amely mindig az üresség háttere előtt látja a dolgokat.

A kínai kultúrahordozó értelmiség ilyesféle szellemiségen edződött az első századok óta, azaz mióta elkezdődött a kínai hivatalnoki rendszer kialakítása. Egy közhivatalnok számára a képzés abból állt, hogy nemcsak írni tanult meg, hanem a tusfestéses írástechnikáját, a kalligráfiát is megtanulta, és a kötelező kanonikus ismereteket, amibe beletartozott például a fuvolázás is. Ez volt egy közhivatalnok képzési módja kétezer éven keresztül. A huszadik század elején szüntették meg ezt a rendszert, akkor, amikor a császárság is megszűnt. De ez áll a kínai kultúra hátterében, ami hatalmas tradíció. Igaz, aztán a kulturális forradalom során majdnem a teljes értelmiséget kiirtották; a hivatalnok értelmiséget. Független értelmiség soha nem volt; a kulturális forradalomban, akinek puha keze volt, többnyire ki lett rakva az életből, vagy a Góbi sivatagba, nevelőtáborokba, ahonnan ritkán volt visszaút.

Korábban azt hittem, mindent tudok a kommunizmusról, de miközben olvastam Jü Hua Kína tíz szóban című 2011-es könyvét[6], és rá kellett jönnöm, hogy a kínai kommunizmus a borzalom szempontjából egy nagyságrenddel magasabbra tette a lécet az orosznál. Errefelé központilag elrendelt, szervezett emberirtás zajlott, ott pedig mondhatni népi, közösségi anarchia formáját öltötte. A falvak, városkák lakói kikiáltották egymást, a szomszédjukat a nép ellenségének, és attól kezdve az utcákon időnként leöldösték egymást. Az egyik kerületi kommunista párt megostromolta a másik kerületi kommunista párt székházát, és az épület tetejéről hajigálták le egymást az elvtársak. És mindez több éven át tartott.

PRAE.HU: Ezek után, a könyv vége felé mégis a boldogság keresése felé fordul a szöveg. Úgy tűnt, hogy ezen a részen valamiféle sztoikus attitűd lesz úrrá, ami mintha a közügyektől való távolmaradást sugalmazná. Ezt mennyire kell gyakorlati elvként olvasni?

A sztoicizmusból nem következik feltétlenül a közügyektől való tartózkodás, se régen, se ma. Olyannyira nem, hogy a római szenátusban úgynevezett sztoikus párt is működött. Mint ahogy ma sem feltétlenül jelenti azt, hogy annak, aki a sztoának valamiféle elgondolásait követi, apolitikussá kellene válnia. Viszont, valóban másfajta viszonyulást jelent a világhoz, mint teszem azt a marxizmus, ami eleve eltérő emberképen alapul. A legelképesztőbb példa e viszonyra Marcus Aurelius, aki filozófusként nem volt éppen utolsó, de ehhez képest kénytelen volt jó pár évig császár lenni. Amibe aztán bele is halt, mivel éveken át különböző törzsekkel kellett hadakoznia, és Bécs mellett egy betegség végzett vele. De számunkra is ilyen a feladvány, nyilván nem ennyire szélsőséges helyzetben. Olyan világban élünk, és még inkább fogunk élni, ahol olyan hatalmi helyzetek jönnek majd létre, amelyek távol esnek azoktól a polgári, demokratikus, felvilágosult, modern gyakorlatoktól és elgondolásoktól, amelyek az utolsó évszázadok európai közéletét jellemezték a szerencsés vidékeken.

[1] Tillmann J. A.: Az eseményhorizonton túl. Terek, kultúrák, távlatok. Typotex Kiadó, Budapest, 2018. 212 oldal

[2] Széchenyi István: Napló, Osiris, Budapest, 2002.

[3] Friedrich Kittler, német irodalomteoretikus, médiateoretikus (1943-2011), az itt hivatkozott könyv pedig Kittler, Friedrich: Musik und Mathematik I: Hellas 2: Eros. Paderborn, Wilhelm Fink Verlag, 2009.

[4] Az idézet a könyvben a 86. oldalon található

[5] Jullien, François: Éloge de la fadeur: À partir de la pensée et de l’esthétique de la Chine, Arles, Editions Philippe Picquier, 1991.

[9] Ju Hüa: Kína tíz szóban (Ford.: Zombory Klára), Magvető Kiadó, Budapest, 2018. 287 oldal