Az autodidakta művésznő technikai eljárásmódja és a felhasznált anyagok sokrétűsége mind beszédesek a város-tematikában. Műanyagok, textíliák, papírok; a hétköznapi életből jól ismert anyagok. Bornemisza Eszter előszeretettel használ föl kidobásra szánt termékeket. Ez nem egy ökotudatos életszemlélet tükröződése, hanem elsősorban arra reflektál, ami a városon belül is a mindennapjaink részét képzi, amiket használunk, amik rólunk mesélnek, akár közvetlenül vagy közvetetten; mint az újságok hasábjai, vagy mint a személyes tárgyak, a ruházat, amelyet Leletek című művében régi trikók, fehérneműk, kesztyűk és még ki tudja milyen ruhadarabok beépítésével is felhasznál. A várost is egy nagy kabátként jeleníti meg, amelynek hatalmas melegségében jó elveszni, amely beburkol, és amely mindenhol ott van körülöttem. Túlélők című műve két óriásra tervezett kabát, amelyeken a városi térképek ábrái tűnnek fel, mintha ezzel Bornemisza a nagyváros modern kori jelenségének mítoszát alapítaná meg. Az ókori városoknak még csodás eredetmondái vannak, mind legendás történetek helyszínei. Ez a két hatalmas kabát is mintha valami emberfeletti esemény tanúsága lenne; nem emberléptékű méreteik okán az emberi mérték meghaladására utalhatnak, hasonlóan a címben jelölt Túlélőkhöz akik meghaladják a többi embert, hiszen itt maradtak. Ha tetszik, a város is tekinthető túlélőnek, hiszen sokszor évezredek háborúja után is áll, tanúságot téve múltjáról. A Menet című installáció is hasonló problémával foglalkozik, habár egy sokkal inkább emberközpontú, történelmi irányultságú idézést hajt végre. Ennél a műnél ingformájú, finom papírok függnek fa rudakon, madárijesztőket idézve. Ez a kísérteties csoport, amelyet csak az öltözet jelenít meg (hiszen a ruhák is sok esetben élik túl gazdájukat, ahogy arra a Túlélők című mű is utal) egyszerre juttathatja eszünkbe a városok vonuló tömegét ‒ hiszen a nagyváros mindig a névtelen embertömeg szimbóluma ‒ és a történelem szellemalakjait. A papíringeken fekete és piros színű foltok, kusza vonalak láthatók, amitől a hatás csak még inkább nyugtalanító; a pusztulásra, a vérre, a koromra asszociálhatunk.

A kiállítási anyag színei a mindennapokat idézik, a város és az élet egyaránt természetes koloritjait. A feketék, szürkék, barnák, koszos fehérek és vörös téglák világa ez, ami elhasználtságról, vagyis az élet működéséről árulkodik. Ezt az érzetet tovább fokozza a régi papírok természetes elsárgulása és az elhasznált anyagok szükségszerű kopottsága.

A város a „történelem” látható lenyomata. Az emlékműveknél sokkal elevenebben hordozza magán a belevésődött jeleket, amelyeknek létezését fizikai eltávolításuk sem szünteti meg. Egy-egy ikonikus tér vagy épület annyira terhelt eseményekkel, hogy szinte sóhajtozni halljuk; de elég csak egy utcára vagy egy bérházra tekintenünk, hogy sorsok ezreit lássuk szembejönni. Erre a kollektív vonatkozási szintre még személyes tapasztalataink és élményeink is rárakódnak, ami átláthatatlan rétegződést eredményez, mint ahogyan Bornemisza Rekviem vagy Következő oldal című műveinél is.

A terek fizikai átformálása, kiegészítése, átépítése vagy rombolása is a rétegződés alakzataira reflektál. Az Anyák és ősanyák című installáció az időben kibomló térbeli rétegződést, a kezdetet és a folytonosságot érzékelteti; a mindig mozgásban levés motívumai ezek. Ez a nagyváros természetes létmódja. Kicsit abszurd (persze) a városok kapcsán természetességről beszélni, hiszen ezek a terek abszolút az emberi tervezés termékei. Az emberi élet terének mértani rendezése egyszerre lenyűgöző és hátborzongató gondolat. Ebből a szempontból nagyon beszédesek Bornemisza Eszter műveinek varrógéppel varrt rácsszerkezetei. A képeket apró négyzetekre bontó finom háló az alapja legtöbb művének, amelyek a finom sérülékenység képzeteit társítják az alkotásokhoz. A hiány helyeivel találkozunk az egymás mellé varrt matériák között. Ezek legtöbbször a haladás tereit jelölik, ahol folytonos forgalom zajlik: utak, utcák, épületek közti hiátusok, tehát minden, ami a folytonos mozgás és a változás területe. Ezzel szemben az épületeket és köztereket főként papír jelzi a rácshálók absztrakt terében. Ezek a fix helyek, de az anyag sérülékenysége azok kiszolgáltatottságára is utal. Fiktív térképekkel ugyanúgy találkozhatunk, mint Budapest sugárutas szerkezetével, geometriai szigorral éppúgy, mint a vonalak lágy kuszaságával. Ezek a felülnézeti térkép-ábrázolások pont a kollektív és személyes terek absztrahálásával és geometriai leképezésével mutatnak rá a vállalkozás lehetetlenségére. Rájuk nézve egyértelművé válik, hogy mennyire nem ezek által látjuk és éljük meg életkörnyezetünket, mennyire csak a képi világban és így a művészi látásmódhoz közelebb álló módon léteznek ezek a térképek.

A város szövet, amely az idővel és a mesterséges erőszakkal is foszlik, szakad, elhasználódik, átalakul. Hegeket égetünk ebbe az eleven organizmusba, mint egy nagy szervezetbe, amely mégis velünk együtt és általunk lélegzik. Ez az a lehengerlő tapasztalat, amely Bornemisza Eszter kiállításán magával ragadhat bennünket.

Bornemisza Eszter Városi hegek című kiállítását 2018. december 1. és 9. között lehetett megtekinteni a Fuga - Budapesti Építészeti Központban (1052 Budapest, Petőfi Sándor utca 5.)

Képek: Bornemisza Eszter