Varga Emőke A vizualitás új platformjai című előadásában a kortárs magyar gyerekkönyv-illusztráció jellegzetességeit mutatta be. A jelenlegi, posztmodern kor jellegzetessége, hogy a kulturális szférák hierarchiája megszűnik, ezáltal keveredik egymással a magas- és a popművészet. Pillanatnyilag a remixeltség állapotában vagyunk, amit úgy képzelhetjük el, mint egy nagy kohót, melyben különféle vizuális műfajok egymással keveredve olyan megújult műfajokat hoznak létre, amelyeket korábban önazonosnak gondoltunk. A kortárs illusztrátorok gyakran jelenítenek meg "szétszerelt" észleleteket, például a hangi elemeket vizuális eszközökkel mutatják be. Megjelenhet még a „filmes” tér-idő szerkesztés, például ha az illusztráción ugyanannak a folyamatnak különböző stádiumai bukkannak fel. Ilyenkor lehetőség adódik az érzelmek kinagyítására a testarányok eltolódásával, ebben az esetben az arcot szűk secondban, míg a többi képelemet kistotálban látjuk. Hangsúlyozta, hogy a mai, mozgókép-orientált kultúrában azért fontos minőségi illusztrációkkal megismertetni az olvasókat, mert ha filmként próbálnánk értelmezni az állóképet, akkor óhatatlanul is a kommersz lenne a mérvadó. Ezért fontos a remixeltség és a technologizáltság lehetőségeinek a feltérképezése az oktatásban és a kutatásokban.

Révész Emese a Szörnyek, rémek, creepy a kortárs gyermekkönyv-illusztrációban címmel tartott művészettörténeti áttekintést a furcsa lényeken keresztül. Elmondása szerint azért látunk valamit rútnak, mert az a szépséggel szemben tűnik rémesnek, aránytalannak és diszharmonikusnak. Három csoportra bontja a szörnyeket: félelmetesekre, különösökre és viccesekre. Ezek a szörnyek szembesítik az olvasót a félelmeikkel, ezáltal segítik a felismerést és feldolgozást. A humoros lények inkább a mássággal szembesítik az olvasót. A műfaj megkerülhetetlen darabja Maurice Sendak: Ahol a vadak várnak című meséje, ami az emberi képzelet szörnyteremtő képességére helyezi a hangsúlyt. A továbbiakban Révész típusokat mutatott be (rengeteg művészettörténeti alkotásra utalva) mint például a hibridek: az emberarccal rendelkező szörnyszerű lények, vagy az állatfejű emberek. Alaptípusnak számítanak a sárkányok, amik a nyugati kultúrkörben inkább őrző, védelmező szerepet kapnak, de a megszelídítésük is gyakori motívum. Érdekes jelenség az alaktalan és arctalan szörny típusa, amely főleg a sötétség és a szorongás metaforájaként szokott megjelenni. Aztán ott van az interneten terjedő rém, például Slenderman, aki nem könyvekben és illusztrációkban létezik, hanem a világhálón terjedő mémekben és a köztudatban. Szóba került Lakatos István Lencsilány című antimeséje is, amely kapcsán Révész elmondta, hogy egy gyerek számára a megfelelően kezelt happy end nélküli mese is lehet katartikus és tanulságos.

Az ifjúsági képregény hazai és Egyesült Államokbeli helyzetéről tartott előadást Szép Eszter. Először is a nosztalgiafaktorról beszélt, ami egyrészt életben tartja a mai képregényes piacot, másrészt felértékeli a régi kommersz vacakot. A műfaj eredendően a szórakoztatást szolgálta, emiatt negatív a megítélése, mivel sokan az alacsony irodalomhoz sorolják. Emellett a játékiparral is szoros kapcsolatban van, ugyanis a képregényszereplőkről készült figurák jelentős eszmei értékkel bírnak a rajongók számára. Ám amikor a képregények elkezdtek komoly és súlyos témákkal foglalkozni, mint a holokauszt, a diktatúrák vagy a szexualitás, akkor a kritikusok is elkezdték komolyan venni őket. Az igazán jó graphic novelnél a kép nem mankó, hanem önállóan is képes megállni a helyét. Mára már elterjedt az a vélemény, hogy a gyerekekkel azért érdemes képregényt olvastatni, mert később át lehet irányítani a könyvek felé a figyelmét. Szép egy ennél is előremutatóbb gondolattal zárta előadását, szerinte a képregények is képesek témájuk révén bekerülni a magas irodalomba, ezért az is örvendetes, ha egy gyerek a képregény-olvasást szereti meg.  

Fotók: Vörös Szilárd