Mivel közelről ismerem a szereplőalkotás írói folyamatait, igencsak jó okom van feltételezni, hogy eme háborgató felismerés nem alaptalan: Pálffy Gyula, a marosvásárhelyi jogász és üknagyapám, Szenkovits Márton, az 1872-ben született marosbogáti, később gyergyószárhegyi kereskedő nemegyszer mulathattak együtt a Marosvidéken, Székelyföldön. Figyeltem magamat ugyanakkor, milyen benyomást tesz rám a kötet főszereplője: amikor először olvastam a művet, sokkszerűen hatott rám a névazonosság és a könyvbeli főhős bizonyos történeteinek egybeesése az előhívott családi legendárium történetvázaival, az emlékezet megfakult mozgóképeivel. Határozottan nem szerettem volna, ha az én üknagyapámról mintázták volna a szereplőt – elutasítottam azt az amoralitást, ami a kötet főszereplőjének karakteréből árad. Még a puszta gondolata is elrettentett annak, hogy egy ilyen ember génjeit hordozzam, mint akiről az író portrét fest művében – menekültem a felismerés elől, bőszen hessegettem el az akár részbeli azonosság lehetőségét is. Párhuzamosan kutatgatni kezdtem az ükapám viselt dolgai után, családtagok elbeszéléséből, családi fotóalbumokból, feljegyzésekből próbáltam megtudni immár felnőtt fejjel, ki is lehetett ő.

Üknagyapám, Szenkovits Márton marosbogáti kereskedő

A családi emlékezet számon tartja, hogy Szenkovits Márton örmény üknagyapám ifjabb korában pajkos mókamester volt maga is, akit a térség minden valamire való mulatságába meghívtak a társaság lelkesítésére, a hangulat felpezsdítésére. Ma talán animátornak nevezhetnék ezt a foglalkozást – ő azonban jókedvében csinálta, nem hivatásként, inkább hitvallás-szerűen. A családban fennmaradt anekdotáknak talán legfontosabbika róla, hogy úgymond burokban született – a méhlepénnyel együtt jött világra. A korabeli erdélyi babona úgy tartotta, hogy a burokban született nagyon szerencsés ember lesz – és így üknagyapám születésekor egy cigány javasasszony tanácsára megőrizték a „burkot”, amit később kiszárítva belevarrtak a már kereskedővé cseperedett legény egyik öltönyébe. És valóban működött az átviteli mágia: Márton ükapám furfangos textilkereskedő volt, kinek minden üzlete remekül sikerült. Egyéb dolgaiban is kedvezett neki a szerencse, úgy hírlik, sokak eszén túljárt peres ügyeiben is – ám a közösség támogatásáról sem feledkezett meg, hiszen adat van arról is, hogy a szamosújvári nagy örmény templom felújítását az 1930-as években jelentősen támogatta. Mindössze két fénykép maradt fent róla, egy kültéri családi csoportkép (talán a házuk udvarán örökítődött meg), ami délceg fiatalembert mutat, ki büszkén tekint végig népes családján; valamint egy portré, amely a fotográfus műhelyében készült: gondosan kipödrött bajuszú, vidám tekintetű ükapám szemében egyszersmind ott van az idegenbe szakadtak összes megfeszített figyelme, a túléléshez szükséges azonnali helyzetfelismerő készség ígérete is.

*

Pálffy Gyulát a magyar irodalomtörténet kevéssé tartja számon – tarcsafalvi birtokoscsalád sarja, édesapja, Pálffy Mihály a kiegyezés utáni úgynevezett alkotmányos időkben lett jogásszá, és mint gyakorló ügyvéd telepedett le Marosvásárhelyen; majd 1883-ban Nyárádszeredában takarékpénztárt alapított, melynek vezérigazgatója és jogtanácsosa volt. Fia, Gyula az ő nyomdokain haladva szintén jogi pályára lépett – és később ő maga is csatlakozott jogtanácsosként és ügyvédként a takarékpénztár jogász-munkaközösségéhez. Szinnyei József, a kortársai által „gőzhangyaként” aposztrofált, nagy szorgalmú bibliográfus nem említi Pálffy Gyulát 1891-ben kiadott, aprólékos gonddal, körültekintően megírt 14 kötetes irodalomtörténeti művében, a Magyar írók élete és munkáiban – édesapját, Pálffy Mihályt viszont igen. (A mű mintegy harmincezer életrajzot ölel fel, és Szinnyei 1860-tól kezdi a feltérképezést.) Mindebből az is kikövetkeztethető, hogy Pálffy Gyula csupán később fogott bele a szépirodalom művelésébe – mint ahogyan ezt a Szenkovits Marci mókáinak visszaemlékező jellege is híven alátámasztja: a szövegben mindegyre érződik az „elveszett paradicsom” nosztalgiája, a régi idők, az aranykor, ahogyan az író nevezi, a „volt” iránti sóvárgó vágy. Ugyanakkor Pálffy rendkívüli műveltséggel, nagy olvasottsággal rendelkezhetett, írásai gördülékenyek, plasztikusan, filmszerűen láttatják az izgalmas cselekménysorozatokat, amelyeken hőseit keresztülmozgatja: a novellafüzér szövege maga is olyan, mint egy mulatság, mint egy metaforikus lakoma, ahol az élet habzsolásáról gondoskodnak az érintett szereplők.

A kötet történetei a 19. század utolsó évtizedeiben, legfeljebb a századforduló körüli években játszódhatnak – a történetek történelmi-társadalmi hátterét tekintve nagyjából akkor, amikor az Erdélybe 1672-ben betelepített örmények körében immár tömegesen megindulnak, sőt kiteljesednek az 1776-os jogi integrációt követő foglalkozásváltási folyamatok. A jövevény örmények betelepedésük után társadalmi rést töltöttek ki a magyar társadalomban, köztes pozíciót foglaltak el a feudális urak és a parasztok között; idegenként kezelte őket eleinte nemcsak a magyar törvényhozás, de a magyar társadalom is, századokon át – lassacskán épültek be a magyar nemzettestbe: mindennek látható nyoma, követhető íve van a magyar szépirodalomban is. Idegenségük kirívó, olykor akár gyanús volt – más életfelfogás vezérelte őket, más, a magyartól sokban idegen temperamentummal rendelkeztek; mindezek a különbségek Pálffy művében is szépen kirajzolódnak.

A századfordulóra az örmények identitásának integritása azonban már megbomlott, az integráció elkezdődött, egyre inkább a magyar néphez tartozókként kezdték definiálni önmagukat, etnikai sajátosságaikat elkezdték feladni, az elmagyarosodás útjára léptek; büszkén hirdették magyarságukat, sőt magyar neveket vettek fel. (A könyvbéli Szenkovits Marci is prímán táncolja a magyar csárdásokat, magyar ropogós csizmában. Ugyanakkor az örmények jellegzetes vonásait is hűen viseli – akik, Pálffy szavaival szólva, jók a „kártyázás művészetének fejtörő tudományában”.) A kötet keletkezésének időszakában a magyar közéletben az örmények már nem csupán kereskedők, boltosok, postamesterek, uzsorások voltak, hanem állami hivatalokat is betölthettek, a magyarokhoz hasonlóan. Megindult egy vertikális társadalmi fluktuáció, felemelkedés: az örmények ugyanúgy lehettek orvosok, állatorvosok, bankárok, ügyvédek, jogtudósok, politikusok, akárcsak a magyarok. Ám Pálffy hőse e könyv lapjain még nem emancipálódott – Szenkovits Marci kereskedőcsaládból származik, akit becsületes és szorgalmas boltos-postamester apja a családi tradíciónak megfelelően szintén kereskedővé kívánna képezni; ámde terve nem sikerül: Marci fia haszontalan alak, himpellér lesz, aki egész életében csak csaklizik-paklizik, hamiskártyázik és pumpol, lumpol, léha életet él, kóklerkedik, dorbézol, csal és mókázik – no meg táncol, de fergetegesen!

Pálffy Gyulának műfajilag kapóra jön műve megalkotásában a kor divatja szerinti, a századforduló magyar irodalmában francia mintára létrejött és elterjedt flâneur-irodalom, melynek főhősei egész műveken keresztül flangáló, céltalanul lődörgő, szemlélődő nagyvárosi karakterek – ám Szenkovits Marciban a vidéki flâneur, a székely metropolisz, Marosvásárhely vonzáskörzetének kóborló figuráját látjuk megtestesülni; az író így újszerűt alkot a műfaj határain belül. A kószáló irodalmi alakja a századforduló irodalmában általában is a polgári élettel szembenálló figura, kinek nincsen stabil társadalmi helye, nem hasznos tagja a társadalomnak – és aki kóborlásai során csakis az élvezeteket kutatja, sodródik a helyzetekkel, és, miként az Pálffy főhősénél is bizonyítást nyer, minden órának méltóképpen leszakasztja virágát. Különösen érvényes ez a modus vivendi a flangírozó (avagy erdélyiesen szólva: falángérozó) Szenkovits Marcira, akit írója felruház a megbízhatatlan jöttmentek összes rossz tulajdonságával – mindamellett, hogy jó tulajdonságainak sorozatát, vidám temperamentumát, agyafúrtságát, szemfüles helyzetfelismerő képességét, életrevalóságát is csodáltatja olvasójával.

Ebben a kettősségben, amellyel Pálffy megalkotja szereplőjét, tetten érhető egyben az a konfliktus is, amely az agrártársadalom és a kereskedők társadalmának értékrendje között feszül. Az agrártársadalom szemléletét tükröző magyar ember mentalitása szerint a munkában illik derekasan elfáradni – ez a szemlélet a kereskedőket élősködőknek, rafinált csalóknak tartja, akik túljárva mindenki eszén, kihasználják, megzsuppolják a becsületes magyar embereket. Meg persze mindenkit, aki útjukba kerül.

A diaszpórában megváltozik a kulturális kontinuitás, az együtt élő etnikumok, etnikus csoportok dinamikus kölcsönhatásban vannak egymással, alakítják egymást, a betelepülő népcsoportok reagálnak a befogadó közegre, és viszont – és ennek az asszimiláció felé vezető integrációnak tanúi olykor az irodalmi művek is, amelyek által leírható a beolvadás íve az idő tengelyén. Habár az örmények negatív megítélése már a 19. század első harmadában kezdett igazán megváltozni (mely változást magyar irodalmi művek egész sora tanúsítja), Pálffy őgyelgő vidéki hőse mégsem mondható pozitív hősnek – csakúgy nem, mint az író által megrajzolt zsidó kereskedők alakja sem, vagy a gyámoltalan vasútépítő taljáné sem: karikatúrát látunk a magyar társadalom idegenjeiről, akik talán a magyar társadalom tagjain élősködnek; Pálffy akárha tudattalan írói gesztusa, amellyel jövevény-szereplőit megalkotja, az ősi magyar rendi társadalmat védi művében, amelyből maga is származik. Ám a fanyar kritikus attitűd a magyar nemességet is eléri Pálffynál – társadalombírálata szórakoztatóan könnyed, ám nem él nélkül való, sőt, szemlélete olykor kedves-játékos mezben is kíméletlennek hat.

*

Hogy vajon mennyiben mintázhatta Pálffy Gyula Szenkovits Marci alakját az én üknagyapámról (ha egyáltalán valamennyiben is), biztonsággal sosem tudható meg számomra – de az anekdotafüzér (végül is) szeretetreméltó főhősének figurájában benne foglaltatik az örménységről az író által általánosan alkotott kép. Kihangsúlyozandó az is, hogy Szenkovits Marci mókázása nem csupán szórakoztató tevékenység, de önmaga elismertetésének formája is, a társadalomba való beilleszkedésnek egyfajta útja – magam is jól ismerem ezt a módszert, még ha egy másfajta emigrációban értelmezetten is. A jog égisze alatt működő Pálffy mindvégig gondosan ügyel szövegében arra, hogy ne lépjen át személyiségjogi határokat – ezért feltehető, hogy Szenkovits Marci figurája végül is nem teljesen valós, feltételezhető, hogy nem egyetlen ember tulajdonságait tömöríti az író főszereplőjébe, inkább általános megfigyeléseivel ruház fel egy talán kapóra jött valós figurát. Annál is inkább erre mutat az értelmezés, mivel néhány ismertebb erdélyi, székely tréfás anekdotát is fellelhetünk a szövegben, amelyeket az író Marci számlájára ír. A mulatozások alkalmával felsorolt nevek csak olykor teljes nevek – Pálffy néha megnevezi a jelenlevőket, akik közt édesapja jogásztársait, baráti körét, Pálffy Gyula takarékpénztárbeli kollégáit ismerhetjük fel: azonban ilyenkor nem tulajdonít nekik kalandokat; ma úgy mondanánk, vigyáz a valóságos szereplők imágójára. Viszont gyakran él rövidítésekkel is – például a Marci által többször megviccelt nagyorrú szereplő vezetékneve homályban marad – holott feltehetőleg Szenkovits Antalról van szó az anekdotában, a nyárádszeredai takarékpénztár aligazgatójáról, vezérigazgató édesapja helyetteséről, akit mégsem lett volna illendő Pálffynak kigúnyolnia...

Minél többször olvastam el a századfordulós szöveget, annál inkább megkedveltem Szenkovits Marci alakját: még ha nem is tudok dolgaival feltétlen azonosulni, egyre inkább kezdtem megérteni őt, egyre közelebb engedtem magamhoz dolgait – és immár attól sem idegenkednék, ha az író valóban üknagyapámról mintázta volna részben szereplőjét; Marci tréfáiból kiértettem a túlélésre való törekvést: ami kezdetben amorálisnak tetszett, így egészen más fényben tűnt fel. A szöveggondozás során arra törekedtem, hogy a kor szelleme a nyelvezetben is maximálisan megmaradjon – de azért mindenki megérthesse a regionalizmusokat és archaizmusokat is, ezért lábjegyzetben magyaráztam a mai fül számára olykor szokatlanul csengő terminusokat, illetve helyenként művelődéstörténeti magyarázatokkal is elláttam a szöveget.

Pálffy Gyula anekdotafüzére nem pusztán szórakoztató olvasmány, nem csupán izgalmas jelentés a mai magyar-örményeknek erdélyi eleikről, azoknak a külső magyar szem által megfigyelt szokásairól, mélyebben pedig társadalmi és beilleszkedési problémáiról; nem csak korrajz, aprólékosan cizellált társadalmi megfigyelés arról, nagyjából milyen helyzeteknek voltak kitéve a betelepülő örmény csoportok tagjai az asszimilációs úton, milyen konfliktushelyzeteik adódhattak lépten-nyomon egy új társadalomban, amelynek struktúrája, temperamentuma az övékétől idegen. A történetírás mindezt nem taglalja, annak adatai szárazabbak – de az ebből a korszakból származó irodalmi művek nem pusztán deskriptívek, hanem segítenek megmagyarázni, a mostani örmény közösség tagjainak pedig feldolgozni azt a traumát, amivel a elmagyarosodás, a nyelvvesztés, az örmény tradíciók lemorzsolódása, eltűnése, egyszóval a beolvadás járt.

E cikk szerzője egyben a kötet szerkesztője.