Az őrsi foglalkozásokon a Kínai Népköztársaság borzalmas terveivel ismerkedtünk. A kínai kulturális forradalom kellős közepe volt ez, és a terhes – és nem utolsó – konfliktusé Kína és a Szovjetunió között, amitől csak tovább eszkalálódott az atomháború iszonyatos fenyegetése.

Minket azzal biztattak, ha mindent jól csinálunk, nem lesz semmi baj. Cselekvési tervet kellett készíteni, ennek első fázisa az ún. riadólánc volt: az őrsvezető az őrs egy tagját behívja az iskolába, majd ez a pajtás szól a másiknak, a másik értesíti a harmadikat, a harmadik a negyediket stb., így az egész őrs hamarosan ott lesz az iskolában. Ezt a nagyszerű tervet sajnos kipróbálták a gyakorlatban is. Egyszer csöngettek nálunk: az Ilona egyik osztálytársa állt az ajtóban, lihegve közölte a nagyapámmal, hogy riadólánc van. Nem kellett volna: nagyapám elküldte szerencsétlent a lehető legmelegebb éghajlatra, és megmondta neki, ugyanezt üzeni az összes iskolai kommunistának is! És hogy az Ilona nem teljesít semmiféle riadóláncot. A hír eljutott a címzettekhez: válaszképp a nővéremet kirúgták az iskolából, anyámnak meg megírták, hogy fegyelmezze meg az apósát. 

Az egyik őrsi gyűlés után barátommal, Galambos Attilával arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a magunk módján nekünk is fel kell készülni a háborúra. Attilám bizalmasan megsúgta, hogy tudja a legjobb védelmi fegyver, egy hatásos füstbomba receptjét. Izgalmasan hangzott, Attilám szerint ezzel, ha háború lesz, meg tudjuk védeni az iskolát. Megszületett a cselekvési terv: ha a galád kínaiak iskolánkra törnek, mi felrobbantjuk a füstbombát, mire ők nem látnak semmit, eltévednek, éhen halnak, a hatalmas ijedelemtől sokkot kapnak – valahogy megsemmisülnek. Arra is gondoltunk, ha a nyomorult Mao Ce-tung is elpusztul a füstben, ez végső csapást jelentene Kínára, és nem kéne többet hallgatnunk a gonosz vezér butaságait. 

Őrsvezető pajtás

Másnap tanítás után részleteztük a tervet. Megismertem a füstbomba receptjét: salétromsó és kristálycukor elegye, amit használaton kívüli lábasban kell összemelegíteni a gáztűzhelyen. A cukor karamellizációja közben egyé válik a salétrom sójával, így összefüggő kemény anyagot kapunk. A keverék 1:1 arányban készül, alkotórészenként fél kilót kell alkalmazni, így a kész anyag pont egy kiló lesz.

Első lépésben salétromsót kellett szerezni. Az iskola kémiaszertára nem jöhetett szóba: nem tudtuk, hogy néz ki a salétromsó, és ha eltévesztjük, az a más szer esetleg elpusztít bennünket, míg melegítjük – ez rémisztő kilátás volt. Ipari kémkedésbe fogtunk tehát. A kémiatanárnő nagy kegyesen elárulta, hogy a salétromsó, ez a veszélyes és fontos anyag, a puskapor egyik alapanyaga kapható a vegyszerboltokban. A legközelebbi bolt a Bányász mozi mellett volt, a Ferenc körúton. Hosszas vita után úgy döntöttünk, én menjek be, mert Attila szerint, bár nem látszik rajtam, de üzleti körökben jobban mozgok. Mit tehettem, nagy levegőt vettem, és benyitottam. Nagyot köszöntem, leplezve izgalmamat, és kértem fél kiló salétromsót. A szürkeköpenyes eladóval rövid ideig farkasszemet néztünk, majd üzletemberi zavaromban hozzátettem: – Ötven dekát kérek, ha lehet, kérem szépen. 

Az eladó befordult a függöny mögé, valamit matatott, majd előbújva megkérdezte: kinek kell a salétrom, hová viszem? Ezt neki fel kell jegyezni, és a nevemet is mondjam meg. Természetesen hamisan válaszoltam, mondtam, ami eszembe jutott. A kint várakozó Attilára gondoltam, üzleti körök, mi, szépen vagyunk! Fizettem, köszöntem, alig vártam, hogy kiérjek, kint izgalmamban futásnak eredtem. Attilám persze röhögve loholt utánam, a Mária utcán befordulva, az Iparművészeti Múzeummal szembe érve lelassultunk, nehogy feltűnő legyen a viselkedésünk.

Másnap délután próbafőzetet készítettünk, a helyszín a mi konyhánk volt. Nagyon óvatosan bántunk a keverékkel: tudtuk, ha a cukor odaég, akkor begyullad az egész lábas, és iszonyú füst lesz a lakásban. Tíz-tíz dekát emeltünk le az anyagokból, így lett a főzet kb. húsz deka. A lakótelep végén a kiserdőben próbáltuk ki a bombát. Döbbenetes volt a hatás! Elképesztően sok, sűrű, átláthatatlan, sokáig gomolygó fehér füst lett belőle! Egy konzervdobozban égettük el, a cukor olyan hőt adott le, hogy fém vörösen átizzott tőle, félelmetes volt. Sokáig meg se mertünk szólalni: megkukultunk a látvány hatására. Húsz deka anyagtól az erdő olyanná lett, mintha őszi köd szállta volna meg. Lelki szemeim előtt fegyvereiket eldobáló, megzavarodott kínai katonák kóvályogtak a fák közt, köhögve-prüszkölve. Elkönyveltem magamban, hogy az első összecsapást megnyertük.

A második főzetet Attiláéknál készítettük, mert neki csak késő délután jöttek haza a szülei. Minden a terv szerint haladt, a negyedik emeleti konyhában összekevertük a maradék negyven-negyven dekát, így együtt félelmetesen kupacolódott a lábasban. Attilám lassú tűzön, fakanállal kevergette, közben feszülten figyeltük a fejleményeket az alumínium edényben. És akkor, ma sem értem, hogyan, de megtörtént az, amitől tartottunk! Begyulladt a főzet, a lábas megsemmisült, az anyag kb. a negyvenszeresére duzzadt, leírhatatlan hő és füst keletkezett. Megijedtünk, kirohantunk a folyosóra, gyorsan kinyitottuk a lépcsőház ablakát. Ettől nagy huzat támadt, és a füstöt végigterítette az egész házon. Minden ellenünk van, gondoltam, ebből nagy baj lesz. Köhögve kihajoltunk az ablakon, de olyan nagy volt a füst, hogy levegőt sem kaptunk, és semmit sem láttunk, ám hamarosan kiabálás, jajveszékelés hallatszott. Ekkor már az egész környéket beborította a tejfehér lomha füst.  A lakók mind többen ordítoztak. „Itt pusztulunk mind!”, „Úristen!”, „Sári gyere már, a k. életbe, tűz van!”, „Ki akarnak nyírni minket!”. Mindenhonnan „Jézusmárja, Atyaúristen!” Lejjebb mentem volna, hogy a többi ablakot is kinyissam, de egy fehér atlétatrikós, pocakos melós rám üvöltött: – Hülyegyerekek, itt akartok megdögleni? 

– Nekem meg csak annyi jött ki a számon, hogy nincs tűz!

Tűzoltók

Remegő lábakkal visszabotorkáltam a negyedikre, de már hallottam az egyre közelebbről vijjogó szirénákat. Lenéztem: a ház elé három hatalmas tűzoltóautó érkezett, utánuk egy mentő, később még egy, és megjelent a rendőrség is! A jajveszékelés állandósult. Gondoltam, lejjebb megyek, megnyugtatom az embereket, hogy nincs tűz, de megint akadályba ütköztem: két tűzoltó érkezett gázálarcban, az egyik vállán a tömlő, a másiknál rádió adóvevő, azt ordította bele, hogy Fecske hívja a Bázist, a célon vagyunk! Úristen, ki az a Fecske, gondoltam, de nem sok időm maradt töprengeni. Próbáltam elmagyarázni, az istenért, hát nincs tűz, értsék meg! De félrelöktek:

– Szaladj le innen, öcskös, de gyorsan! – és berontottak a lakásba a fecskendővel, körbeszaladtak, majd megint megjelentek a folyosón, kérdezve:

– Hol van a tűz?  – Én pedig széttárt karokkal válaszoltam nekik:

– Nincs tűz! – El akartam mondani, hogy én már jeleztem ezt az előbb, de elakadt a szavam, mert megjelent még legalább tíz tűzoltó. Levették ijesztő gázálarcukat, körbeálltak minket, és akkor el kellett mondani mindent. Megint nekem jutott a neheze. Attilám halkan sírdogált: meglátta az apját a tűzoltók mögött, a lépcsőn állt, szótlanul. Szegény barátom elesett, gondoltam.

Én szép sorjában elmondtam mindent, őrsi gyűlésről, atomháborúról, kínaiakról, és nemes tervünket is, iskolánk védelméről. A tűzoltók nevettek, egyikük a kőre vágta a kesztyűjét, a másik, jobb kezében gázálarc, ballal a haját hátrafelé simítva, megkönnyebbülten kacagott, a harmadik a feje fölött összecsapott kezekkel gurgulázott a nevetéstől. Mikor fölmondtam a füstbomba receptjét, hümmögve bólogattak, aztán meg kellett ígérni, hogy ilyet többet nem csinálunk. Egyszerre kisfiúk lettünk: hirtelen megsemmisültünk ott a lépcsőházban. Elhomályosodott minden, lelassultak a mozdulatok, köröttünk a nálunk kétszer nagyobb, jól megtermett, érett férfiak, szinte már nem is hallatszott a nevetésük, csak izzadt arcukon ragyogott a jókedv. A lépcsőház hatalmas zsibongó kas lett, kaotikusan visszhangzott minden, alig láttam a maradék füsttől. Aztán, az egyik már az adóvevőn beszélt, a másik elkezdte összetekerni a vizes fecskendőt, a szememet törölgetve lassan magamhoz tértem.

Kiderült, hogy a tűzoltóság és rendőrség evakuálta a háromlépcsőházas épületet. Engem két rendőr közrefogva kísért le az utcára. A ház előtt hatalmas tömeg. Szeptember vége felé jártunk, volt, aki pokrócot tekert maga köré, egy asszony elemózsiás kosarat szorongatott, egy tanár külsejű szemüveges férfi a tévéjén ülve magyarázta, milyen jó, hogy megmentette a család tévéjét, bizony ez is elpusztulhatott volna, egy ilyen nagy tűzben!  Egy fejkendős háziasszony az öklét rázta felém, ezt megbánod még, te gazember! Többen a gyerekeik kezét fogták, mindenki azt találgatta, mi és hogyan történhetett, hisz ekkora füst tűz nélkül nem lehetséges. Emelkedett a lincshangulat. „Ezek majdnem kinyírtak minket!”, „Még jó, hogy nem döglöttünk meg!”, „Az ilyeneket ki kell zárni a társadalomból!” – volt, aki az anyánkat szidta. Én csak egyre tudtam gondolni: Nincs tűz, nincs tűz! A lábaim reszkettek az idegességtől, igazságtalannak éreztem a vádakat. Az emberek arca eltorzult előttem, már olyannak tűntek, mint a gnómok a Bosch-képeken. 

Mielőtt beszálltunk a rendőrautóba, odajött hozzám a mentőorvos néni, megfogta a kezemet és megkérdezte:

– Nem égetted meg magad? – mire elöntötte a testemet valami furcsa forróság, lassan ránéztem és kipréseltem magamból a választ:

– Nem, nem, mert nem volt tűz, csak füst – és majdnem én is elbőgtem magam. Végre valaki törődéssel fordul felém, és meleg a keze! Ettől egy kicsit szerelmes lettem a kezébe, a fehérbe, a szemébe, a melegébe. E föllobbanó lángolásból a hűvös-kék rendőrautó műbőrjén tértem magamhoz, de az ablakból még láttam a doktornő utolsó aggódó pillantását. Később vágyálmaim világába költöztettem őt: mentőautóval száguldunk haza, ölébe kapva visz fel a lépcsőn, én a nyakába csimpaszkodva nevetek, míg gyönyörű hajsátra beborít minket…

A rendőrök fölvették az adataimat, egy parancsnok külsejű mosolyogva leírt mindent, amit a tűzoltóknak is elmondtam. Azt hittem, máris irány a börtön vagy egyenest a javító-nevelő, de megkönnyebbülésemre hazavittek. Ültem elveszve a hatalmas Volga hátsó ülésén, s amikor elindult, az ülésre feltérdelve kinéztem a hátsó ablakon, láttam az egyre távolodó ködbe burkolódzó lakóházat a tömeggel, a tűzoltók-mentők zsugorodó, kéken villódzó lámpáival.

József Attila lakótelep. Nagy játszótér

A házunknál, mielőtt kiszállhattam, a parancsnok külsejű odafordult: most az egyszer nem szól a szüleimnek, de legközelebb nagy baj lesz az ilyenből. Anyám erősen leszidott a csavargásért, és elzavart a fürdőszobába – szerencsére senki nem látta meg a rendőrkocsit. Attila monoklikkal jelent meg az iskolában: irigy volt rám, hogy megúsztam, de megbeszéltük, hogy az üzleti körökért nekem is jár valami előny a sorstól. Egy hét múlva, még el se múlt a monoklija, Attila futástól lihegve csengetett be értem: ne kérdezzek semmit, kövessem nyomban, mert híresek leszünk. Felszaladtunk hozzájuk: egy rádióriporternő ült ott, neki is elmondtuk a füstbombát, a kínaiakat – a végkifejletet már ismerte a tűzoltóktól. Persze ő is helytelenítette tettünket: a rádióban is meg kellett bánni bűnünket, hangsúlyozhattam én újra, hogy nem volt tűz, csak füst, tessék megérteni, minket a jó szándék vezérelt! Aztán elment, mi meg még sokáig nevetgéltünk a nagy feszültségtől.

Többé nem láttam kínaiakat a környékünkön soha. De jött egy októberi nap, mikor az anyám mellett, mint rendesen, szólt a rádió a fodrászatban. Ahogy meghallotta a fia hangját meg a másik csirkefogóét, elgyengült a lába, le kellett ülnie, csak nagy sokára tudta folytatni a munkát. Este aztán borzalmas balhét csapott: éppen nem vert meg, csak hozzám vágta a gyúródeszkát: ezt a szégyent, egy egész lakóházat kellett kiüríteni az ő fia miatt, hogy aztán a rendőrség hozzon haza! Szomorúan vettem tudomásul, hogy ezen a világon – hát még ha híres lesz az ember – semmi nem marad leleplezetlen. Sorsát senki se kerülheti el.

Attilám se: 1990-ben érte utol, pontosan annak a háznak a kapujában, ahol huszonhárom évvel azelőtt megvívtuk gyermeki háborúnkat. Egy igen hideg téli éjszakán illumináltan keresgélve a kulcsát leült a kőre, és elaludt. Hajnalban találtak rá megfagyott testére.