Életrajz-változatok Takács Zsuzsára az est címe, amelyet Lengyel Anna és Hárs Anna szerkesztett. Valóban változatokat láttunk, nem kronologikusan követtük végig az eddigi életművet. Csomópontokat, A Vak Remény kötet legfontosabb motívumait villantotta fel egymás után a dramaturgia. Három blokkban hallhattunk verseket, amelyek között Szegő János és Forgách András beszélgetett a születésnapos költővel. Az este során a patetikus pillanatok és a közvetlenség, a humor és borzongás egyszerre volt jelen. Intim volt az este, mintha benyitottunk volna azon szobák egyikébe, amelyek Takács Zsuzsa költészetében oly gyakran előfordulnak, és ott ragadtunk volna szemtanúként, hiszen érezzük, hogy valami ünnepélyes és egyszeri részesei lehetünk.

Az első blokkban azok a szövegek kaptak főszerepet, amelyek az irodalom és más művészetek között biztosítanak átjárhatóságot. Elhangzott a Látásról című vers, melynek beszélője Wally, Egon Schiele modellje, de megjelent a szemünk előtt Magritte híres festménye is. Hallhattuk a Ha körbe járnak majd című verset is, amely nem rég jelent meg az ÉS lapjain, ezzel is érzékeltetve, hogy A Vak Remény kötettel az életmű még nem zárult le.

Az említett vers kapcsán Forgách András a közéletiség megjelenéséről kérdezte Takács Zsuzsát, aki úgy fogalmazott, inkább közérzeti hangoltság jellemzi a verseit, amelyben a megszólaló is gyakran többes szám első személyben, a didaktikusság helyett egy közös hang megtalálására törekszik. Előkerültek a beszélgetés során régi fényképek és anekdoták, például Takács Zsuzsa és Pilinszky első találkozása egy lépcsőházban.

A második blokk nem kisebb feladatot vállalt, mint, hogy a születéstől a halálig mutasson fel verseket az életműből. Ahogy Takács Zsuzsa maga is megfogalmazta, a kiváló szerkesztői munkának köszönhetően igazi váltófürdőben találtuk magunkat: a kellemes melegbe merülés után egy-egy hidegzuhany érte a közönséget. A szülés és születés (például: Július, halálom, születésed), a gyermeki önzés és féltékenység (Erről a levélről többet nem esett szó), a kamaszkor (Levél a szőnyegen, Nincs jogod!), a szerelem (A szív túlkapásai), a betegség és a gyász (Ma meghalt anyám vagy talán tegnap, Egy lakás felszámolása) azok a fogalmak, amelyek ezt a középső blokkot szervezték. A gyász előérzete című ciklus előtt a férfi színészek elhagyták a színpadot, Molnár Piroska, Urbanovits Krisztina és Bartsch Kata között pattogtak a ciklus rövid versei, ettől a többszólamúságtól mintha a gyászoló én felosztódott volna előttünk és megmutatta volna mindegyik arcát.

A követő beszélgetés is egyre személyesebbé vált, Forgách András a múzsáiról faggatta a költőt, Szegő János pedig a hit szerepéről kérdezett. Takács Zsuzsa elmondta, hogy mélyen hívő családból való, de a Sacra Coeur nővéreinél töltött iskolai évek olyan mély nyomokat hagytak, amelyek erősen ambivalens viszonyt és lázadást alakítottak ki benne. Az India kötet versei pont a hit és a hitetlenség kettősségéről vallanak Kalkuttai Teréz naplórészletein keresztül, Takács Zsuzsa vezeklésnek nevezte ezeket a verseket. Szó esett a Keresztes Szent János-szövegek fordításáról is, amelyekre még Weöres Sándor biztatta, és amelyekben a Krisztus iránti szeretet a legmélyebb szerelem képében jelenik meg. Takács Zsuzsa korábbi interjúkban beszél a testi szerelem és a misztika kapcsolatáról, amelyet egyáltalán nem gondol kizártnak, sőt, úgy véli, Istenhez visz közel.

Forgách rákérdezett arra a kettősségre is, amely az én teljes megismerésének vágyát tagadja, ugyanakkor az őszinte és könyörtelen láttatás módszerét választja, maszkok felvételét és eldobását. Az est során ki-kirajzolódott egy emberélet, de inkább számos különböző arcát láttuk annak, ahogy egy-egy korszakot is különböző perspektívákból.

Az egész estét végigkísérte a humor, amely nemcsak a versekből árad, hanem magából  Takács Zsuzsából is. Az egyik legmeglepőbb és -groteszkebb pillanat, amikor Máté Gábor vászoningben és kockás mamuszban belépve félbeszakítja a beszélgetést, hogy elmondja a Hőségriadó című verset.

Az utolsó blokkban A Vak Remény versei, mint mázsás kövek zuhantak a színpadra, sötét és nyirkos képet festve a jelenkorról. A záróversben mégis megjelent egy szökésvonal, amely oly jellemző a kötetekre is. A versek, vagy néha a verssorok megismétlődnek egy következő kötet vagy vers elején, és így a szövegek megnyílnak egymás felé, mindig előre mutatnak és mégsem tagadják a Remény létét.

Álljon itt most búcsúzóul az est utolsó verse, Isten éltesse sokáig Takács Zsuzsát, akinek „költészete csak a magyar irodalom legnagyobbjaiéhoz mérhető”. (Bodor Béla)

Így élek majd (Rejtjeles tábori lap, 1987.)

Ha felnőtt leszek, pipázni fogok,

és egy padlásszobában lakom,

ahova csillagok

néznek be a tetőablakon.

Reggeltől estig könyvet írok.

Férjem újságot olvas a nappaliban,

a gyerekek játékvonattal játszanak.

A nyikorgó falépcső tetején

megjelenek egy sápadt, hajnali órán,

kezemben a könyv: „megírtam!” kiáltok,

szememben győztes fények.

Ők felkelnek mind. A derengésben

körülüljük a fehér kerti asztalt,

málnát, meggyet és cseresznyét eszünk.

Én hallgatni fogok, ők beszélnek.

Életrajz-változatok Takács Zsuzsára – vers és próza, vele és róla

2018. november 23., este 7 óra

Katona József Színház

Bartsch Kata, Fekete Ernő, Mácsai Pál, Máté Gábor, Molnár Piroska, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina

és TAKÁCS ZSUZSA

Kérdezte:

Forgách András és Szegő János

Az est szerkesztői:

Hárs Anna és Lengyel Anna

Grafika: Nagy Gergő