(kontextus)

Az egyik legizgalmasabb kérdés a metálzenei szcénában manapság, hogy mi történik, ha azok a nagy öregek, akik műfaj- vagy szubzsáner-alakítóként léptek be (többnyire a nyolcvanas évek elején) a színtérre, felhagynak a zenéléssel, és nyugdíjba vonulnak. Látható, hogy Ozzy Osbourne vagy az Iron Maiden, bár időről időre kapuzárást emleget, egyelőre képtelen felhagyni a turnézással, ugyanez igaz a Metallicára vagy pályatársaira, az úgynevezett Big Four, azaz részben az egykori Bay Area thrash nagyjaira (Megadeth, Slayer), akik bő három évtizeddel ezelőtt tulajdonképpen nemcsak megalapoztak egy teljes zsánert, de át is alakították és tartósan népszerűvé tettek egy rendre keményebb és definitívebb zenei stílust. Közülük is – az öregedni és kikopni nem képes Metallicát leszámítva – alighanem a Slayer bír a legnagyobb hatástörténeti jelentőséggel, elismertségük és státuszuk pedig onnan nézve (is) stabilizálható, hogy sohasem kötöttek zenei értelemben vett kompromisszumokat, sajátos, az intenzitásban voltaképp szó szerint testet öltő – mert a hang erejét az élő fellépéseken szinte materializáló – produkciójuk a maga egyébként bizonyos mozgásokat és elmozdulásokat megengedő keretein belül változatlan maradt az évtizedek során.

És a Slayer most abbahagyja, nyugdíjba vonul; a visszavonulás hírére olyan reflexióhullámot indítva el, amely azzal szembesítette a közeget, hogy e klasszikus pályák lezárultával jó esély van arra, hogy helyükön tátongó űr marad. Elsősorban azért, mert a kilencvenes évek fordulatos és talán színesebb felhozatalával (extrém, groove, death, black, nu metál), az ezredfordulót követően – nem függetlenül a zeneipar és a zenefogyasztás radikális megváltozásával, illetve átalakulásával – egész egyszerűen nincsenek, nem lépnek színre olyan meghatározó, nagy tömegeket megmozgató előadók, akik hasonló hatástörténeti és energetizáló jelentőséggel határozhatnák meg a metál mint olyan arculatát legalább a következő tíz-húsz évben. A Slayer döntése (különösen Jeff Hanneman dalszerző-gitáros 2013-ban bekövetkezett halálát, majd az őstag Dave Lombardo dobos újbóli kiválását követően) maximálisan érthető, Tom Araya énekes-basszusgitáros szomorkás megjegyzésével pedig, miszerint a gyermekeit nem látta felnőni, az unokáit viszont látni szeretné, nemigen lehet vitatkozni.

(Bécs)

Az önálló Final Tour Magyarországot nem érte, nem éri el, nem csoda hát, hogy a szomszédban rengeteg honfitársunk tette tiszteletét ezen a speciális fellépésen. A Wiener Stadhalle D-épülete, ahol az esemény zajlott, a Wikipédia szerint 16 ezres – valójában a Papp László Sportarénéhoz hasonló kaliberű építményről van szó, álló- s ülőhelyekkel együttesen mintegy tízezren lehettünk. A koncert jó ideje sold out volt, egyes honi intézményekkel ellentétben azonban ez afféle kellemes sokaságot jelent, és nem feltétlenül hering-effektust. Hasonló jókat lehet elmondani a szolgáltató szekcióról. Aki volt már legalább Bécsben valamilyen tömegrendezvényen, érzékelheti, hogy a lebonyolítást igénylő és körbevevő, tág értelemben vett infrastruktúra mennyire hatékony. A koncertjeggyel például használható a tömegközlekedés. A beengedés a sportcsarnok hosszanti oldalán zajlik, ily módon nagyjából fél perc alatt be lehet jutni. A ruhatár ingyenes, és hét szekciója van, nem pedig egy. Két-három központi vagy nagyobb büfépult mellett az aréna egyes pontjain, félkörívben számos kis sörpult áll, minden pultnál háromféle terméket lehet venni: csapolt sört, fehér fröccsöt (érzésem szerint házmestert), valamint vizet, illetve kólát. A kis pultoknál a két-két kiszolgáló előtt két-két rendezett sor állt, nem a magyarországi buszpályaudvarokról ismerős circle pit, és a pultosok csupán a rendelést vették fel, valaki hátul folyamatosan csapolta a söröket és a fröccsöket, aminek köszönhetően a cserepoharak azonnal kézről kézre jártak; odaadtad az előzőt, s nyomban kaptad, amit kértél. Itthon általában kifizeted előre a re-poharat, tolongsz a pultnál, mindenféle manőverekkel elkapod a pultos tekintetét, majd amikor elmondod, mit szeretnél, ő szépen hátramegy, és lecsapolja ugyanabba a pohárba az italt, amit kértél. A Stadthallében egyetlen egyszer sem kellett egy percél többet sorban állni és várni. (Ad notam: a karácsonyi atmoszférába bújt Bécs és a rendezettség, szervezettség okán monarchikus érzéseim támadtak: a két város, Budapest és Bécs hipotetikus újbóli összekötése csodás utópia lenne. Nálunk, illetve rajtunk valahogy a történelemnek mindig a koszosabb bakancsa gyalogolt végig.)

(turnécsomag)

A Final World Tour összeállítása igen erős. Az Obituary, az Anthrax, a Lamb of God egyenként is nagy vonzerőt jelent, hát még együtt, a Slayer előtt. A program ugyanakkor meglehetősen feszes volt. A délután 5 órai kapunyitást követően 5.45-kor már színpadon volt a floridai death metálos Obituary, kik a hírek szerint összesen fél órát szerepelhettek, ám erről sikerült lemaradnunk, mert a pár percre lévő szálláshelyünkön a jól megérdemeltnek érzett pre-game schnapsunkat fogyasztottuk, amelyet egy szupemarket pénztáránál vettünk. Másodikként az Anthrax lépett színpadra, az old timerek magabiztosan és megbízhatóan hozták szokásos koncertprogramjukat, a magyarok számára nyilván rendkívül ismerős módon, hiszen az elmúlt években többször is megfordultak nálunk. Avatott kollégámmal arra jutottunk, hogy ez a banda inkább játszik metálba oltott punkot, mint hagyományos értelemben vett thrash-t, még ha Bay Area-öregnek számít is, rutinjuk és lendületük azonban mit sem kopott.

Túl sok idő azonban nekik sem jutott, és a rövid, szinte észrevehetetlen átszerelés után a maga stílusát „pure amercian metal”-ként definiáló Lamb of God melegítette be a közönséget a főattrakcióra. A LoG a többihez képest fiatalabb generáció, a poszt-panterai groove-vonal egyik legjobb bandája, s bár meglehetősen egy kaptafára készülnek a dalai és lemezei, van egy sajátos íze és hangulata nem csupán a rendkívül feszes és pontos zenei szekciónak, de magának Randy Blythe énekesnek, aki ezen az estén is szuggesztív frontembernek bizonyult, jóllehet többi társával együtt epizodista lehetett csupán. Hangzásuk és az izgalmas dobvariácókra épülő groove-jaik azonban még egy ekkora csarnokban is hallhatóan átjöttek, bár az volt a benyomásom, hogy az ő valódi terepük inkább egy A38, esetleg Barba Negra méretű és jellegű terem vagy klub. A közhelyeket (szépek voltak, jók voltak, ügyesek voltak) megspórolom, és akkor most néhány szót az est főszereplőjéről.

(Slayer örök)

A Slayer sosem arról volt híres, hogy túlságosan nagy mértékben variálja a koncertprogramját, és a jelen búcsúfellépésen sem változtattak a bevált recepten: előadásuk gerincét a klasszikus lemezek klasszikus dalai képezték (Angel of Death, Postmortem, Raining Blood, South of Heaven, War Ensemble, Dead Skin Mask, Seasons in the Abyss, Disciple), melyeket hallotunk ezerszer, de nem lehet elégszer hallani, pláne élőben. Akadt azért néhány meglepetés, legalábbis én borzasztóan örültem, hogy az 1990-es klasszikusról, a Season in the Abyssről előkerült a Blood Red (nem hallottam korábban élőben, és nagy kedvenc), valamint a Divine Interventionről (1994) a Dittohead, amelyhez eleddig – emlékeim szerint, pedig ez volt a hetedik Slayer-koncertem – nem volt szerencsém a színpadon. A Payback vagy a Chemical Warfare hasonló hatást keltett. Minden bizonnyal a ’85-ös album címadója, a Hell Awaits hagyta azonban a legmélyebb benyomást mindenkiben, ugyanis a folyamatosan, a zenekar belső éráinak tagolódása szerint váltakozó hátsó molinók mellett ennél a szerzeménynél keletkeztették a legnagyobb pirotechnikai effekteket – a zenészek mögött gyakorlatilag a fél színpad folyamatosan lángolt, megidézve a dalban evokált pokoli tereket és környezetet, a látvány és a zene, valamint a színpadi jelenlét együtt pedig olyan performatív energiát szabadított föl, amilyet más hasonló zenekarok koncertjein aligha tapasztalni.

És akkor pár gondolatot arról is, miért a Slayer közmegegyezésszerűen a világ legbrutálisabb metálzenekara. Személyes hozzáfűzésként: láttam korábban a Napalm Death-t, amint koncerten csaknem összedőlt az épület attól az erőtől, ami az élő masszában létrejött. Ugyanez a zsigeri jelenlét-élmény, illetve adrenalinbomba aktiválódott bennem egy régi Meshuggah-koncerten. Láttam pusztítani a Dying Fetust, atombombaként tarolni a Nile-t, hengerelni, gyalulni a Cannibal Corpse-t, felszántani a színpadot a Converge énekesét. Mind elsőrangú, a brutalitást és a szónikus rombolást a legmagasabb szinten művelő hadiegységek. És persze nincs „de” a Slayer előtt – hanem egy tapogatózó gondolatkísérlet, melyet Fodor Péter barátommal próbáltunk ki a koncert másnapján, amikor a szálláshely reggelizőtermében megannyi leharcolt Slayer-fannal közösen költöttük früstükünket.

A gondolatkísérlet lényege, hogy ebben a zenei közegben és zenei horizontban az egyes szereplők valószínűleg elmentek már mind megszólalásban, mind intenzitásban, mind sebességben, mind extrémitásban a legvégsőkig. Lehet szélsebesen játszani, blastbeatekkel hasítani, lecsupaszítani a hangot addig, amíg már semmi humán érzület vagy harmóniára emlékeztető jelleg nem marad benne, illetve általa. Mégsem ettől, vagy nem kizárólag ettől lesz valami csontig hatolóan súlyos és vészjósló, fenyegető, mint amilyen a Slayer. Ennek a rendkívül sajátos, az individuális jegyeket a szinte anyaggá váló hangorkánnal tökéletesen organikusan vegyítő, azaz egyiket a másikon keresztül színre vivő zenei pusztításnak ugyanis abban lehet az ellenállhatatlan ereje és fékezhetetlenül energetizáló hatása, hogy a zenészek pontosan tudják, mi az a tempó, mi az a riff, mi az a téma, ami együtt a legzsigeribb élményt eredményezi. Lehet fokozni a Slayer tempóját, viszont nem érdemes: Kerry Kingék korszakos jelentősége éppen abban áll, hogy akár öntudatlanul is, de belőtték ennek a zenének azt az egyébként alkalmasint érzékelhetetlen vagy leírhatatlan, kikalkulálhatatlan hullámhosszát, amelyen belül egyszerűn – érzéki, szavakba nehezen önthető módon – a legnagyobb hatást tudják kiváltani. Ha kicsit lassabb, kicsit gyorsabb, kicsit másmilyen lenne ez vagy az a dal, már korántsem biztos, hogy ugyanúgy hatna, és ez az, amit a Slayer a követőivel vagy továbbgondolóival szemben oly mélyen érez, és amit talán tud is: a pusztítás hanglöketei ebben a sávban, ezen a frekvencián működik a leginkább, és ez maga a Slayer.

A koncert végén Tom Araya hosszan állt a színpadon, hallgatta a tapsot, a skandálást, tízezer ember ünnepét, és nem csinált semmit. Állt, nézett, nem integetett, talán csak halványan mosolygott. A színpadon beállt csönd és mozdulatlanság, a szembesülés és az együttlét rendkívül intim, de a zenéhez hasonlóan intenzív tapasztalata keletkezett szinte véletlenszerűen. Nem színház történt ekkor, hanem az az egész pálya, az egész sztori, ami a Slayeré és a közönségé egyszerre. A színpadon némán álló és ekképp búcsúzó zenész tükrözte az egyet a sokaságból, a sokaság pedig tükrözte mindazt, amit a Slayer jelentett és jelent ennek a műfajnak. A csendben, a mozdulatlanságban ugyanaz az energia lakozott, mint a megelőző nyolcvan perc orkánjában.

Hálás köszönet érte, mindenért, Slayer.

(Képek: saját mobiltelefonos fotók, valamint Billboard és YouTube)