Szöveg (vers, kispróza, aforizma stb.) és fotó, könyv alakban, kifejezetten szeretik és akarják egymást. Legjobb példák erre: Esterházy Péter és Czeizel Balázs Biztos kaland című könyve, még 1989-ből, melyben szöveg és kép bámulatos eleganciával zuhant egymásba, megteremtve egy vadonatúj, bravúros esztétikai közlésmódot. (Nagyon sajnos, hogy a befogadás felől mintha nem is létezne e mű, azóta is valóságos fekete lyuk az Esterházy-recepcióban. Az irodalmárok nem látják a képet, a fotósoknak meg a szöveg lehet valami homályos verem. Hiába született tehát egy új képnyelv anno, nem vette azt észre senki.) Vancsó Zoltán zseniális fotóalbumai – Szándéktalan fény, Állóképek, Facebook stb. – szintén kép és szöveg nem-illusztratív, inkább költői-metaforikus dramaturgiájára épülnek. Füst Milán, Mészöly Miklós vagy Emil Cioran enigmatikus aforizmái, az ő metafizikai érzékenységű fotóinak társaságában együtt szólalnak meg ezen az ismeretlen nyelven. A Ferdinánd Zoltán és Nagy M. Hedvig szerzőpáros most megjelent könyvében is e titokzatos dimenzióból megszólaló képírás látszik-hallatszik.

Ferdinánd Zoltán feszes kisprózáiban, első olvasatban, a banális létezés egyfolytában bizarr és horrorisztikus abszurdba fordul. Mindez azonban oly következetesen konok természetességgel történik meg, hogy egy idő után lehetetlen nem észrevenni, hogy itt egyáltalán nem valami szimbolikusan fogalmazott Kafka-parafrázist olvasunk, ellenkezőleg: ez bizony maga a gumicsizmás rögvalóság. Az abszurd, mint az életvalóság hiperrealista megfogalmazása. Semmi finoman stilizált esztétikai finomkodásról, fondorlatos művészi elvonatkoztatásról szó nincsen. Mintha az időtlen punkmentalitás szólalna meg ismét, mely Diogenésztől, Nietzschén, Cioranon, Thomas Bernhardon és Johnny Rottenen át egészen Bukowski-ig üvölti a pofánkba, hogy elég legyen végre az életnek csúfolt ócska hazudozásból! Egyetlen fontos különbség e klasszikusokhoz viszonyítva az a már-már elviselhetetlenül idegesítő, indulatmentes, semleges intonáció, ahogy ezek a szövegek a létezés beteges értelmetlenségét természetesnek mutatják fel. Látszólag nem lázad, nem kritizál semmit. Ám ezzel a radikálisan semleges mozdulattal valójában új szintre emeli az élethazugságok totális kritikáját. Megteremti a punk zen változatát. Az emberi civilizáció egyetlen ócska romhalmazzá rohadt? Tök jó, nem...? Miután kiürült és szétcsúszott a létezés minden illúziója, azaz hétköznapi tapasztalattá vált a romokon való imbolygás a semmiben, így ezek a szövegek csak pont annyira morbidak, mint az esti tévéhíradó, és csak annyira undorítóak, mint a hálapénz. Azaz semennyire, illetve nagyon.

Nagy M. Hedvig látszólag nagyon máshonnan fényképez, mint ahogy szerzőtársa ír. Precíz, túlkomponált, steril, képeiben egyfolytában csak a sötét és magasztos lényegről hajlandó beszélni. A lényeg számára – ha jól értem az –, hogy egyetlen valóság van, a halál valósága, aminek olykor egy speciális, átmeneti, véletlenszerű esete az élet. Az élet, ebben a kontextusban, ugyanakkor mérhetetlenül felértékelődik, hiszen annyira esetleges valami, hogy minden banális pillanata végtelen jelentőséggel bír. Az élet minden esendő pillanata maga a Történelem. Az ember viszont lusta és felelőtlen izé: csak megúszni akarja az életet, azaz a Történelmet (ami már az iskolában is dögunalom volt...)

A hazug és pusztító életvalóság, valamint a halál felől tekintett lényegi lét iránti vakság – olvasatomban így illusztrálják egymást szövegek és képek, bonyolultan és ellentmondásosan. Látszólag minden ízükben különböznek, ám találkozásuk mégis valami mélységes és ragyogó esztétikai feszültség. Egymás állítmányait kioltják, egymás hangzását felrobbantják. A szövegek szerint a halál semmi, a képek azt mondják: minden. Így beszélgetnek egymással, velünk. Hogy végül mit is mond a könyv? Talán többek között ezt: „Élni annyi, mint elveszettnek lenni. Ennyi, ennyi.” (Esterházy)

Ez a Mersz könyvek 6. kötete. Megjelent 100 számozott, aláírt példányban, a budapesti Bada Dada Alapítvány kiadásában. Megvásárolható a Mersz Klubban, az Írók Boltjában és az ISBN Galériában.

Kiadva:
1. Triceps: Semmikor (éhezőművész-versek, 1995)
2. Kecskés Péter: Fénypillérek (válogatott versek)
3. Nagy Zopán: Füzet (válogatott rajzolatok, írás-képek, 1997-2017) ELFOGYOTT
4. Falcsik Mari: Valami üvegen át (esedékversek) ELFOGYOTT
5. Bada Dada: Őszinte gyöngyszemek 1981-85 (összes versek 1.) ELFOGYOTT
6. Ferdinánd Zoltán & Nagy M. Hedvig: Feles (rövidprózák és fotók)
7. Nagy Zopán: Füzet 02 (válogatott rajzolatok, írás-képek, 1998-2018)

Előkészületben:
7. Bada Dada: Összes versek 2.
8. Párniczky Mihály: Viola da Gomba (összegyűjtött versek)

Egyenesen a pokolba
(F. Z.)

Néhány hónapig jártam az ördöggel. Nem ez volt életem legjobb döntése, de azért azt nem mondanám, hogy megbántam. Ez az utolsó közös fényképünk, aznap este hagytam el, amikor készült. Túlságosan öreg volt hozzám, én meg akkoriban inkább élni akartam. De mellette nem lehetett, később mégis azt vettem észre, hogy egyre gyakrabban hiányzik. Jól emlékszem arra a veszekedésre. Én táncolni akartam menni, ő meg inkább otthon maradt volna. Unalmas vagy, vágtam a fejéhez, aztán becsaptam magam mögött az ajtót, és magára hagytam. Amikor hajnalban hazaértem, már nem találtam a lakásban. Egy búcsúlevelet azért hagyott, mert mindig is adott a formaságokra. Hogy minden az én hibám. Meg hogy neki érzései vannak, blablabla, és egyébként is, hogyan képzeltem ezt az egészet. És hát mivel ő volt az ördög, igazat adtam neki. Néhány héttel később persze visszajött, biztos meghallotta, hogy minden éjjel sírok utána. Remélem, összecsomagoltál. Miért, kimozdulunk végre? Nem az volt mindig a bajod, hogy nem megyünk sehova? De. Akkor most megyünk. Egyenesen a pokolba.

Őskövületek
(F. Z.)

A Jánost egyik napról a másikra kirúgták az állásából. Sajnálom, János, tárta szét a kezét a főnöke, elvonták a pénzt, nem tehetek semmit, azt mondták, nincs szükség ennyi régészre. A kurva anyjukat, reagált a János, és neked is a kurva anyád, mondta a főnökének, mert akkor már teljesen mindegy volt, aztán hazament és lefeküdt. A Jánosnak álmában nagyszerű ötlete támadt, és másnap mindjárt meg is valósította. Megölte a feleségét, elásta a kertben, aztán hibernálta magát, mert a Jánosnak volt egy ilyen saját készítésű hibernálókészüléke. Hétvégente szeretett barkácsolni a János. A készüléket úgy állította be, hogy ezer évvel később olvassza ki. Ezer évvel később a János ki is olvadt, előásta a feleségét, aztán közölte a tudományos világgal, hogy megtalálta a hiányzó láncszemet az ember és a sajt között. A János jelenleg egy szigorúan őrzött elmegyógyintézet lakója. Az orvosai szerint nem valószínű, hogy valaha is meggyógyulna, de legalább minden tavasszal fölássa az intézet kertjét. És hát azért ez is több a semminél.

Meditálás
(F. Z.)

Velem aztán nem baszol ki még egyszer, mert én ennek az egésznek most egyszer és mindenkorra véget vetek. Még néhány nap meditálás, és végre megszabadulok tőled. Ahogy mindenki mástól is. Nagyszerű lesz, már alig várom. Szombat reggel van, lassan egy hete ülök itt. Amíg mások nyaraltak, én inkább halálba meditáltam magamat. Miattad. És hiába hívsz majd hétfőn, hogy mégis hol a picsában vagyok, nem fogom fölvenni a telefont, mert hétfő reggelre halott leszek. Ezt mondjuk egy kicsit sajnálom, mert nem tudlak majd elküldeni a francba, pedig olyan jó lenne. De akkor már nem lesz hatalmad fölöttem, és ez a lényeg. Csörög a telefon. Nem veszem fel, mert biztos te vagy az. Ezek szerint már hétfő van, és nyilván öt perccel elmúlt kilenc. Késésben vagyok. De miért is kellene, hogy ez érdekeljen engem? Elvileg meghaltam. Bassza meg, elfelejtettem kikapcsolni az üzenetrögzítőt. „Jó reggelt! Mégis hol a picsában vagy? Ha nem vagy itt negyed tízre, egészen biztosra veheted, hogy kirúglak.” Persze eszembe sem jutott elindulni, mert a volt munkahelyem legalább harminc percre van a lakásomtól. Ezt a meditálást viszont sürgősen be kell fejeznem. Na, nem mintha lenne miért élnem, csak teljesen elzsibbadtak már a lábaim.