A kultmocsárban kritikát ugyanaz a három ember írhat egymásról, akik előadják, de ha lehet, mindenképp ellenőrizze az írást egy hozzá nem értő fegyveres őr is. Fesztivált, koncertet ugyanaz a 3 ember szervezhet magának, aki játszik rajta, pénz rá a kerítésen túlról jön, de pszt! A 3 (magyar nemzeti népmesék) vígan dagonyázó nem sokoldalú, nem túl tehetséges. Középsze(a)r. Nincs más lehetőségük, védik, veszély van. Ilyen orrfacsaró bűzben nehéz gondolkodni. A saját, a mocsárbéli szerző, annak van itt csak talaja. Védjük, csak közben belefulladunk.

Korábban is gondoltam rá, hogy akarok erről írni valamit, mert nyugtalanít, közvetlenül érint. De csak zavarodott szövegeket lehet, és mindig meggyőztek, hogy nincs értelme. Nincs is. Ez a festményterv egy szomorú látlelet a sok kikászálódni vágyó barátom és a saját tehetetlenségem miatt. Csak én nem tudom megfesteni. De milyen széppé tenné az egészet egy mocsárhoz evolálódott kis növény a közepén, ami aztán tízmillárd év múlva bazinagy, liános futó lesz, gyökeret ver, és a trágya még táplálja is. Egy partizánlián színes virágokkal. Igen, színe lehetne, illata. Esetleg a föld alatt mehetne egy gyökérág kifele is a kerítés alatt.

De ezek évmilliók. Addigra én például hol leszek, vajon. Beolvadok a szarba rég. A körbevettséggel az a baj, hogy, mint a napszálltában, csak egy nézőpont lehetséges, a többi meg homály. Tájékozódni, kitekinteni, kikérdezni innen lassan nincs mód, meg beszélni se tudunk, csak bugyborékolva. Nem vagyunk indulatosak. Vannak persze iszapbirkózók sokan, de abban nem veszünk részt. Szomorúak vagyunk. tanácstalanok. kicsit türelmetlenek az evolúció lassúságával. Alkotni akarunk, előremozdítani, nem azon aggódni, hogy mi lesz, ha elcsúszunk. Hogy feljövünk e még a felszínre, vagy a jó meleg védett kis kultmocsarunk benyel.

Nevezzük el ezt a festményt valahogy. Caltha palustris, azaz mocsári gólyahír.