bezár
 

irodalom

2018. 12. 01.
Talajt kell érni
Interjú Izsó Zitával
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Idén októberben jelent meg Izsó Zita harmadik verseskötete, a Scolar Live! sorozat következő darabjaként. Az Éjszakai földet érés kapcsán a normalitás fogalmának illékonyságáról, a traumafeldolgozásról és a lehetséges kiutakról beszélgettünk.

PRAE.HU.: Nagyon érdekes kontrasztja van a kötetnek, ugyanis maga a cím és a borító is magában rejt valami misztikusat, miközben a szövegek elképesztően realisták. Mennyire volt tudatos ez?

prae.hu

A négy ciklusból kettő erősen tematizált, kettő viszont kevésbé realista, tematikailag talán kevésbé körülhatárolható, képlékenyebb átmenetként jelenik meg a koncepciózusabb ciklusok között. De a realistának mondható versekben is működik egy olyan motívumháló, aminek egyes elemi talán nevezhetők misztikusnak is: ilyenek lehetnek például a bolygók, a különleges tengeri állatok, mint például a polip a három szívével, ami a Papp Rita által tervezett borítóra is rákerült.

PRAE.HU.: Az éjszakai földet érés hogyan lehet közös pontja a szövegeknek?

A versek jelentős része egyéni vagy kollektív traumákat dolgoz fel, és amikor az ember ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerül, akkor általában rögtön felmerülnek bizonyos látszatmegoldások is. Ezekkel azonban előbb-utóbb kénytelenek leszünk leszámolni, saját, érvényes megoldásokat kell találni, talajt kell érni. Az Éjszakai földet érés cím erre a mozzanatra utal, ami közös valamennyi ciklusban, függetlenül attól, hogy éppen mi áll az adott szöveg középpontjában.

PRAE.HU.: A misztikus felütésen túl olykor nagyon konkrét helyhez is kötöd az egyes verseket, az első ciklusban például többször feltűnik Aleppo. Mit gondolsz, van ennek kockázata?

Ezzel konkrét célom volt a kötet, illetve az első ciklus szerkezetének felépítése során: egy nagyon határozott, jelenkori helyzetből szerettem volna eljutni a térben és időben kevésbé körülhatárolható eseményekhez. Ezeket a verseket akkor kezdtem el írni, amikor elég sok olyan emberrel találkoztam, aki háborús területről, Szíriából vagy Afganisztánból érkezett. A velük folytatott beszélgetések kapcsán pedig eszembe jutottak

azok a dolgok, amiket a nagyszüleim meséltek nekem gyerekkoromban a háborúról. Én ezeket a történeteket akkor nem nagyon értettem, nem tudtam hova tenni, mert ott ültünk egy szépen megterített asztalnál, a legnagyobb békében.

Mindez később mégis nagyon sok megmagyarázhatatlan félelmet, szorongást okozott, visszatérő rémálmom volt például, hogy elbarikádozzuk magunkat a családommal, mert valamilyen ismeretlen hatalom meg akar támadni minket. Én tulajdonképpen most, a menekültekkel folytatott beszélgetéseknek köszönhetően értettem meg azt, hogy a nagyszüleim min mentek keresztül, és hogy az én egészen addig megfoghatatlan félelmem mögött valójában mi van. Ezért a ciklus második felének középpontjában már ez az azonosság áll, az otthontalanság, kiszolgáltatottság konkrét tértől, időtől független állapota.

PRAE.HU.: Hogy látod, az irodalomnak egyébként feladata reagálni ezekre a szélsőséges társadalmi helyzetekre?

Szerintem egyáltalán nem feladata ez az irodalomnak, írni bármiről lehet, elsősorban nem a téma határozza meg, hogy az adott mű jó-e vagy nem. Én sem önmagában a probléma súlya miatt foglalkoztam például a háborús helyzettel. Szerintem bármilyen témához akkor érdemes nyúlni, ha az ember úgy érzi, valami érvényeset és újat tud róla mondani, amit rajta kívül más talán nem tud, vagy legalábbis nem pont úgy, ahogy ő teszi.

PRAE.HU.: Ilyen szempontból mennyire kellett megküzdened ezekkel a szövegekkel?

A kötet szerkesztése során azért szelektáltunk a szerkesztőmmel, Györe Borival, nem minden vers került be, amit korábban publikáltam folyóiratokban. Igyekeztük elkerülni az ismétléseket, és szerettünk volna, hogy az egyes ciklusoknak, és a kötetnek is legyen íve, emiatt előfordult, hogy ki kellett hagyni néhány verset, amit eredetileg szerettem volna betenni a könyvbe.

PRAE.HU.: Ha nem pusztán irodalmilag nézzük a ciklus keletkezési körülményeit, akkor számodra mik voltak a legfontosabb tapasztalatok a menekültekkel való találkozások során?

Nagyon különös volt megtapasztalni azt, hogy az ember miként próbálja fenntartani a normalitás látszatát, vagy hogy egyáltalán hogyan rendeződik át a normalitás fogalma. Mit tekinthetünk egyáltalán normálisnak? Egy teherautó rakterében való zötykölődéshez képest például egy táncterem parkettájára terített bántóan rikító pokróc, amire pont le tud ülni kényelmesen a család négy tagja, nagyon otthonos lehet. Különösen, ha a többiek tiszteletben tartják ezt a rögtönzött személyes teret, és mellettük elhaladva nem csak hogy nem lépnek rá a pokróc széleire, de még a tekintetükkel is igyekeznek elkerülni azt. Nagyon nagy élmény volt számomra időt tölteni ezekkel a családokkal. Természetesen abszurd, kiszolgáltatott és a mi fogalmaink szerint abnormálisnak mondható helyzetben voltak, mégis nagyon sokszor úgy terjedt szét köztük a béke, mint egy véletlenül felborított kancsóból kiömlött víz, a hagyományos formáit abszolút elveszítve, de határtalanul. Az is nagyon érdekes volt, hogy bár ezek az emberek nagyon más társadalmi és kulturális környezetből érkeztek, tulajdonképpen minden pillanatban kiderült, hogy mindegy, hol élünk, honnan jövünk, mindannyian fájdalmasan azonosak vagyunk.

Éjszakai földet érés

PRAE.HU.: Miben nyilvánul meg ez az azonosság?

Az egyik korábbi interjúalanyomat kell idéznem, aki nagyon pontosan megfogalmazta ezt a még tavaly megjelent Pesti nő című, Bach Mátéval közös interjúkötetünkben. Zárug Zita a férjével, Harkányi Árpáddal együtt az esküvő után egy nagyon különleges, több évig tartó nászútra indult, aminek során körbebiciklizték a földet. Ő mondta nekem, hogy az egyik legfontosabb tapasztalata az volt az út során, hogy bárhova is megy, arra kell rájönnie, hogy a legtradicionálisabban élő csoportok, például az amazonasi őslakosok és a nagy világvárosokban élő emberek között tulajdonképp semmi lényegi különbség nincs, az alapvető céljaik ugyanazok: elfogadásra, szeretetre, szerelemre, bizonyos fokú biztonságra vágynak. Ha pedig ezt belátjuk, és képesek vagyunk felismerni magunkat a többi emberben, akkor sokkal könnyebb lesz elfogadni a másikat.

PRAE.HU.: Izgalmas, hogy a normalitás kérdése a ciklus többi részében is központi, pedig ott már kilépünk a háborúból. Pontosabban átlépünk egy belső, családi háborúba.

Igen, ezekben a szövegekben a szűk családi kör válik háborús csatatérré. Tulajdonképpen ezen a ponton kapcsolódnak össze azok a dolgok, amik elsőre nagyon távolinak tűnhetnek.

PRAE.HU.: Ezeknél a családi traumákat feldolgozó szövegeknél is voltak személyes impulzusaid?

Igen, volt, a saját születésem kapcsán. Nálunk én voltam az első gyerek, és elég nehéz volt a világra jövetelem: majdnem meghaltam, újra kellett éleszteni. Az anyukám körülbelül egy hónapig csak ablaküvegen keresztül láthatott, és az orvosok azt mondták neki, nem leszek ép sem szellemileg, sem fizikailag. Egészen kicsi koromtól úgy mesélik ezt nekem, hogy tulajdonképp csoda, hogy egészséges vagyok. Ez persze hatalmas öröm, de azért valljuk be, elég félelmetes is. Ennek ellenére nagyon sokáig nem is gondoltam arra, hogy nekem ezzel foglalkoznom kellene. Igazából mostanában szembesültem azzal, hogy ezek a feldolgozatlan traumák talán az én jövőbeli életemet is meghatározzák, sőt, lehet, hogy bennem is kialakulnak majd félelmek a gyerekvállalással kapcsolatban. Tulajdonképp ez az oka annak, hogy éppen a születés témájával foglalkoztam.

PRAE.HU.: A családod hogyan fogadta ezeket a verseket?

Nem hiszem, hogy egyből saját magukra gondoltak volna olvasás közben. Egyrészt ezek a személyes traumák csak a szövegek kiindulópontjai, indikátorai voltak, azért nem konkrétan, illetve nem kizárólag ezekről írtam, kibővítettem, illetve továbbgondoltam őket. Másrészt a szüleim azért valamennyire már feldolgozták ezt, azt hiszem.

PRAE.HU.: Az egész kötetedre nagyon jellemző – már akkor is, ha csak a cikluscímeket nézzük – egyfajta mozgékonyság, egy irány kijelölése. Hogy látod, merre haladnak ezek a versek? Van kiút az ábrázolt  traumákból?

Lehet, hogy van, de én éppen a határállapotokat igyekeztem megjeleníteni, a megoldásokat pedig csak esetenként fel-felvillantani, és nem pedig konkrétan megmutatni. És azt hiszem, hogy mindenkinek meg kell találnia a maga megoldását. Az biztos, hogy én semmiképpen sem szeretnék egyetlen végállomást. Akkor működik jól a kötet, ha kiolvasható belőle több határozott, szerteágazó út, nem csak egy direkt irányvonal. Így ideális esetben mindegyik olvasó máshova érkezik meg, miután befejezi a kötet olvasását.

PRAE.HU.: Hogy látod, ezeknek a szövegeknek – akár a háborús verseket, akár a családi traumákat nézzük – lehet érzékenyítő funkciója?

Szerintem előfordulhat. Van egy nagyon kedves színésznő, Závory Andrea, aki már többször is felolvasott ezekből a háborús versekből egy-egy eseményen, legutóbb például a menekültek napján tartott rendezvényen, amit az evangélikus egyház szervezett. Ugyan amikor megírtam ezeket a verseket, nem feltétlenül volt velük ilyen érzékenyítő célom, de nagyon örülök, ha így is tudnak működni a szövegek.

Fotó: Bach Máté

nyomtat

Szerzők

-- Dézsi Fruzsina --


További írások a rovatból

Kupihár Rebeka A heterók istenéhez kötetbemutatójáról
A Könyvfesztiválon Pierre Assouline-t kérdezték a Goncourt-díjról

Más művészeti ágakról

Dombai Dóra: Veszélyes lehet a mozi - a könyvbemutató
gyerek

Válogatás a bábszínház adventi programjaiból
gyerek

Marék Veronika kapta a Magyar Gyermekkultúra Mestere Díjat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés