Az alaptónus barnából feketévé lett, az érzés, hogy itt egy fontos, önmagát azonnal, mondjuk első olvasás pillanatában klasszicizáló költészettel van dolgunk, pedig fokozódott. Olyannyira, hogy az embernek még akkor is kedve támad írni róla, ha a nyomdafesték a köteten már meg is száradt egy ideje.

A Természetes ellenség a család-vidék-gyermekkor-tematikáját írta meg (illetve át, fölül, újra, szét, stb.), az Alagútnapok pedig egy, a fentinél is veszedelmesebb témát választott, melyhez az elmúlt évtizedekben költő csak gumikesztyűs kézzel mer nyúlni: a levertséget, divatos szóval depressziót költészet tárgyává tenni agyonreflektált, pátosztól menekülő korunkban nem kis vállalkozás.

A sötét tónusú, fekete-fehér borító passzol a sötétséget és fényt egyszerre asszociáló címhez, Paolo Cardone fotóján egy szép alkonyi csendéleten gyülekeznek a hitchkocki halálmadarak.

A fekete-fehérség a cikluscímeken is végigvonul, Minek virrad, Saját-sötét, Mustela Putorius furo (ez a Stella nevű albínó vadászgörény latin neve). Gyászhuszár, A világos sáncol, A bomlás kis kézikönyve. Ebben a tónusban nyitjuk ki a könyvet, s a Thomas Bernhard-mottó után ("hogyan vészeljük át a telet a legfájdalommentesebben") már benne is vagyunk az alagútban, egy olyan redundáns térben, hogy csak úgy hasad, pedig verset még nem is olvastunk. A ciklusokon kívül álló nyitóvers, a Sarlósfecskék sem okoz csalódást. Zárlata olyan vezérmotívumot ad meg, amelyet a kötet végig nyögünk, (ráadásul zárójelben): "(Mintha a füst visszafelé szállt volna:/Figyelted, ahogy egy csapat/Fecskét nyelt el a kémény torka.)" Visszanézek a borítóképre: ezek a madarak még Hitchkock-féléknél is keményebbek, már a kéményben vannak. S lapozzunk csak előre kicsit, a lefolyók, lángra kapó haj-motívumok, bolygófény a sötétben, Lichthof, forgó szirénák, vagy akár a nyakig húzott cipzár, minden kép egy irányba mutat, mintha aláhúzná az alagút egyenes, egy pontba tartó sötétjét (és talán a végén a fényt, bár ezt talán csak hozzáképzeljük, mert csak ilyen szimmetrikus dichotómiákban tudunk gondolkodni, pedig...).

Olyan erős kontrasztokkal megrajzolt körvonalakat kapunk, hogy lassan Christian Volckman Renaissance című, végletekig vitt film noir-animációjában érezzük magunkat. A feszültség növekszik, a nővér haja lángra kap, az első két ciklus csapongóan szakaszolt, de zaklatottan fegyelmezett rímelésű, néhol direkt kínosra vett hasonlatokkal (Pl.: "az ég légypapírját"). És ami Acsai költészetének egy fő erőssége: egy-egy berögzült nyelvi automatizmus tekergetésével és hajlítgatásával olyan képsorokat rak össze, amiket aztán nem győzünk bogozgatni: "Felnézel az égre és lenézed//A földet, az erdőtől nem látva a fát/Melynek ágai önként lebegtetik/A levegő légből kapott érveit."

Fontos és elegáns megoldás, hogy a versek beszélője végig egy egyes szám második személyű megszólítotthoz szól, ezáltal frappánsan leválasztva magáról, mint beszélőről magát, mint a beszéd tárgyát és persze magát, mint megszólítottat.

De akárhány felé is sokszorozza önmagát a narrátor, minden énszelet ugyanabba a a sötét kéménybe tart, egy fekete lyuk gravitációs vonzása szippant be mindent.

A Mustela putorius furo-ciklus verseit is idesorolhatjuk, melyek főszereplője Stella, az albínó vadászgörény. Talán a kötet legerősebb ciklusa ez, persze a vadászgörény is a megsokszorozott én egy példánya, a magánbestiáriumban az énrétegek egymásra vetülnek, ahogy a Szamszára, a létesülés örvényének buddhista tana képződik le a ciklusnyitó versben: "Külön-örvény/Húz le embert, állatot sorra/Ugyanabba a lefolyóba." Az én megszűnik individuummá lenni, esetleges és felcserélhető a neme "A szorongástól olyan üres/Leszek, mint egy nő küret után" (Sétáltatás), de akár ember-volta is, akár növényire: "Kitépett szobanövény:/Fekszel." (Ólomkötény) Mivel minden létező a felbomlásba tart, a létezőségen belüli differenciák jelentése és jelentősége együtt tűnik el. Hogy ennek a költészetnek nem csak vallásfilozófiai, hanem honi lírai előzményei is vannak, az talán az Ébredés című versben a legszembeszökőbb: "E zavaros vízben önmagad/Horogra tűzött élőcsalija vagy." - ahol a háttérben mintha Weöres Harmadik Szimfóniája szólna, te vagy a vadász, s te vagy a vad. A vers végén a táplálékláncra vert én-darabkák nemcsak kavarognak az ürességben, de egymás vesztére is törnek, amit a vers narrátora rezignált közönnyel vesz tudomásul: "[Stella h]ozzálát, hogy az utolsó növény //Földjét is kikaparja."

"Az elmúlt korokban a nyelvi problémák gyűjtőmetaforája a szó volt. A szó, mint megnevezés, a szó mint nevet, dolgot jelölő hangalak. A szavak nem voltak jók, a szavak lettek hűtlenek, az utolsó szót keresték, a szavakat nem találták. Ellenben remek mondatokat találtak keret gyanánt, hogy a szóval kapcsolatos problémákat kifejezzék." - Írja Szijj Ferenc kapcsán Szegő János.

Acsainál a szó materialitása azonban éppen hogy erősödik, viszont ezt mindig az individuum kárára teszi. Míg a Természetes ellenség még hideg, objektív képekkel operált, az Alagútnapok ornamentikája emocionálisan reflektált, a probléma nem nyelvi, hanem identitásbeli, a nyelv nagyon is szilárd rács, melyre a felbomló én darabkái rácsavarodnak.

Mint egy nagyítólencse a fényt, gyűjtik össze a jelenségeket az alagútnapok versei, hogy aztán egyetlen pontba koncentrálja őket, ez pedig a depressziós kényszer. Ettől aztán minden egyes vers ars poeticaként hat, mintha folyamatosan fel akarnának vezetni valamit, ami viszont minden egyes verssel kijjebb tolódik, vagy egyszerűen elhallgatás tárgya lesz: "S hogy lelkeden mi szárad… azzal másokat ne fárassz", "Hogy kit, vagy mit küldenél melegebb éghajlatra,/Annak a felsorolását most hagyd abba." Látványos gesztus. Amikor a beszélő rászól magára, hogy ne beszéljen, s ezt legtöbbször még csak nem is zárlatként teszi, hanem épp a versek nyitányaként. Másik tipikus eszköz a jelentés kitolására, amikor a vers elkezd tobzódni negatív, állításokat tagadással körvonalazó megfogalmazásokban: "Nem vagy épp e világ ellenlábasa", "Nem kensz mindent a légköri frontra." "Még nem hív, hogy áruld, a deszka." Ezek a dacosan elliptikus legyintések, fejcsóválások mentik meg a giccstől a versek jó részét, ahogy ciklusról ciklusra mélyebb bugyrokba merül az elbeszélő, önmaga Dantéja és Vergiliusaként.

S a nagy szenvedéstörténet végén, a könyv utolsó előtti versében jön elő kisebb önleleplezésként is olvasható szöveggel a Bomlás kis kézikönyve 9. versében: "Magadat boncolgatod élve, kis/Megszakításokkal - így hajhászva/A világ élveit…" - azaz kényszer ide, depresszió oda, a testbe hatoló, azt boncoló, meg- és felszakító szöveg: öröm, élv. A vers alanya meg élvhajhász. A sötét sorokat annyiszor írja egymásra, hogy a lapon előbb egyre kevesebb fehér felület marad, végül mindent elborít az egyenletes fekete. "A jól végzett gyászmunka//Örömével" Persze nem esünk túlzásba, az alagútnapok végén nincs semmi fény, az közhelyszerű is lenne nagyon. Viszont a sötétség egy idő után egyre otthonosabb lesz.

Acsai Roland: Alagútnapok (Palatinus, 2005)