„Tonynak igaza van abba, hogy ’a szórakoztatóipar csapatmunkára épül’ – de én ki nem állhatom ezt a fajta gondolkodásmódot. Ez egyáltalán nem csapatmunka. Persze, az ember együtt dolgozik a segítőivel, és kikérheti akár száz ember véleményét is, de végső soron mindenről a rendezőnek kell döntenie” – vélekedett David Lynch, mikor visszaemlékezett nézeteltérésére Tony Krantz-cal, a Mulholland Drive egyik producerével (az idézet az Aminek álmodom 466. oldaláról származik). Sok fontos kulcsmondata van David Lynch és Kristine McKenna közösen írt könyvének, az Aminek álmodomnak, de az idézett szövegrész utolsó mondata talán a legfontosabb Lynch életműve szempontjából. A képzőművészként (festészet, szobrászt, díszlettervezés) is tevékeny alkotót nem véletlenül kedvelte Peter Greenaway, a másik „filmfestő” is, hiszen David Lynch tökéletesen megfelelt az európai szerzői elmélet elvárásainak.

Mint a könyvben is vallja, Lynch-et soha nem érdekelte filmjei pénzügyi sikere, és már legelső nagyjátékfilmje, a Radírfej esetében sem volt hajlandó semmilyen kompromisszumra. A szerző mindig a tőle megszokott nyugalommal, de csökönyösen tartott ki saját, különleges víziója mellett, melyet Hollywoodban, de sokszor még Európában (például a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon) sem értettek, vagy legalábbis félelmetesen szokatlannak tartottak a producerek és a közönség tagjai egyaránt. Éppen ezért nemcsak filmjeit, de David Lynch-et is sokan próbálták már megfejteni, rengeteg interjúkötet, könyv (Chris Rodley: David Lynch), sőt a szerzőtől származó önvallomás született (David Lynch: Hogyan fogjunk nagy halat? – Meditáció, tudat és kreativitás A transzcendentális meditációról), két éve még egy, Lynch képzőművészi alkotásait bemutató dokumentumfilm is készült (David Lynch: Az én művészetem).

A rendező és Kristine McKenna újságíró által megírt vaskos Aminek álmodom bevezetője is mentegetőzik, és Lynch epilógusa ismét kitér arra, hogy ez a 600 oldalas mű is csak a felszín, csak a jéghegy csúcsa, és még nagyon sok, fontos sztori van, amit el lehetne mesélni. Mindenesetre a végre Magyarországon is elérhető (ön)életrajzi könyv, ha konkrét válaszokat nem is ad a David Lynch-rajongókat (sőt kritikusait) kínzó kérdésekre (például: „Ki volt Laura Palmer?”, „Mi történt a Twin Peaks 3. évadának végén?”, „Ki az a titokzatos, szemöldök nélküli férfi a Lost Highwayben?” „Egyáltalán mi értelme van a Radírfejnek?” stb.), egy megoldókulcsot kínál ehhez az igazán izgalmas életműhöz.

Az Aminek álmodom tehát alapvetően életrajzi könyv, azonban nem a hagyományos fajtából. Összegző mű, így értelemszerűen feltűnnek benne olyan információk, melyek a rajongók számára nem hatnak majd az újdonság erejével. Így például a Lost Highway Dick Laurant-sztoriját, a Twin Peaks misztikus túlvilági síkjának, a Vörös Szoba ötletének eredettörténetét, vagy éppen a Kék bársony Roger Ebert filmkritikus által kritizált jelenetének (mikor Isabella Rossellini lelkileg szétcsúszott karaktere a cselekmény vége felé meztelenül járkál az utcán) valóságalapját már kitéve-betéve ismerik a rendező filmjeinek kedvelői. Nem is emiatt érdekes az Aminek álmodom, hanem azért, mert egymás mellé állítja a tényeket és az alkotó szubjektív visszaemlékezéseit.

Ugyanis Lynch és McKenna könyvének különleges struktúrája van. A mű fejezetei párba állíthatók, és a párok tagjai párbeszédben állnak egymással. Vagyis az újságírónő leírja egy fejezetben a tényeket, az életmű főbb állomásait, felsorakoztatja David Lynch barátainak, munkatársainak, feleségeinek és gyerekeinek visszaemlékezéseit, majd a következő fejezetben a rendező reflektál Kristine McKenna írására. Ezért az Aminek álmodomba tudatosan bele van kódolva az ismétlés, ami miatt nem érheti az a kritika a könyvet, hogy új köntösbe csomagolva eladja ugyanazt, amit már megírtak korábban Lynch-ről. Nem, ennek a műnek az a lényege, hogy ütköztesse a nézeteket, véleményeket, és több perspektívából mutassa be David Lynch-et. Hiszen, ahogy a szerző filmjeit, úgy magát a szerzőt sem lehet csupán egy nézőpontból megismerni, főleg, hogy egy valóban rendkívüli művészegyéniségről van szó.

Kyle MacLachlan és Lynch Los Angelesben, a Vörös Szoba díszletében, a Twin Peaks: A visszatérés felvételein, 2015.

(A kép és a képaláírás is a könyvből származik. Suzanne Tenner fotója, 590. oldal)

„Az életben az ember nem tud mindent. Belépsz egy szobába, emberek ülnek odabent, és van valamilyen atmoszféra, rögtön tudod, vigyáznod kell-e, mit mondasz, hangoskodnod kell-e, vagy hallgatnod, vagy esetleg meg kell hunyászkodnod – ezeket rögtön tudja az ember. Azt viszont nem tudod, hogy mi fog történni ezután. Az életben nem tudjuk, merre tart egy történet, de még azt sem, hogy egy perc múlva hová fog kifutni egy beszélgetés” – olvashatjuk David Lynch szavait a könyvben (248. oldal). Az Aminek álmodom egyik leglényegesebb állítása az, ami az említett megoldókulcs is Lynch műveihez, hogy a szerző minden filmjében és a Twin Peaksben (melyet egyébként a rendező egy hosszúra nyúlt nagyjátékfilmként kezel a tévésorozat formátum ellenére) maga is értelmez, a világ rejtélyeit próbálja megfejteni a filmkészítés segítségével. Ezért, mikor David Lynch interjúkban elkerüli a konkrét válaszokat, nem pökhendiségből vagy a l’art pour l’art-elve miatt teszi, hanem mert valóban ő maga sem tud kész válaszokat adni a rajongók által feltett alapkérdésekre. Így Lynch tulajdonképpen egy olyan speciális befogadóként is felfogható, aki a Lynch-filmek forgatott kópiáit nézőként fogadja be, ugyanakkor megpróbál ebből egy sajátos valóságinterpretációt összeállítani.

Az Aminek álmodomból kiderül, hogy Lynch az abszolút ösztönvezérelt művész, aki átadja magát a véletlennek, a valóság kaotikusságának és önmaga tudatalattijának. A Radírfej, a Kék bársony, a Twin Peaks vagy a Mulholland Drive is impressziókból születtek, véletlen találkozásokból és emlékfoszlányokból kezdtek kialakulni. Ezért is a legizgalmasabb része a könyvnek a rajongók számára az első 200 oldal, melyben a szárnyait bontogató gyerek és fiatal Lynch-et ismerjük meg, aki a boldog ötvenes években vagy a Philadelphiában töltött nehéz, de pörgős, izgalmas, ihletett életszakaszában szívta magába a remekműveket inspiráló tapasztalatokat. Így például a szerző Judy Westerman nevű örök, elérhetetlen szerelmében ráismerhetünk a Twin Peaks rejtélyes, Laura Palmerrel kapcsolatban álló túlvilági lényére, akit szintén Judynak hívnak. És emellett a Judy mellett volt Lynch-nek egy másik nőideálja, Nancy Briggs, akiben a könyvbéli leírás alapján nem nehéz magára Laura Palmerre ráismerni: „Kelyhet formáltam a kezemből, és sötét vízzel töltöttem meg, amelynek ott lebegett a felszínén Nancy Briggs arca” (79. oldal). Két, a rendező szívét örökre rabul ejtő nő, akik a Twin Peaksben szimbolikusan versengtek egymással, illetve egymás ellentétei voltak mint a Rossz és a Jó. Sheryl Leet sem véletlenül választotta ki Laura szerepére Lynch, mivel bevallottan a szőke, kék szemű nők a gyengéi. Lehet, hogy mégsem annyira bonyolult és megfejthetetlen fickó David Lynch?

Lynch egyik festményével szülei alexandriai otthonában (Virginia állam), 1963-ban.

(A kép és a képaláírás is a könyvből származik. David Lynch saját fotója, 48. oldal)

Lynch-et szerették a nők, ő is szerette a nőket, hosszú távú kapcsolatot ezért sem sikerült kialakítania, rövid házasságai voltak, melyekből sok gyermeke született (közülük Jennifer Lynch vált maga is híressé filmrendezőként). Egy újabb kulcs a Lynch-filmekhez: a Kék bársonyban, a Twin Peaksben, a Veszett a világban, a Lost Highwayben, a Mulholland Drive-ban és az Inland Empire-ben is labilisak, de szenvedélytől túlfűtöttek a kapcsolatok. Tulajdonképpen a rendező művei nem is annyira elvontak, legfeljebb a David Lynch gondolkodásmódját tükröző stilizáció miatt furcsák. Valójában minden Lynch-mű szerelmesfilm, tragikus románc vagy melodráma, melyekben a túlvilági, transzcendentális, megmagyarázhatatlan erők állnak a szereplők boldogságának útjában.

Az Aminek álmodomból is kiderül, hogy David Lynch bár nem vallásos, de a transzcendentális meditációt műveli, és hisz a fizikai létnél magasabb rendű létsíkok létezésében, melyek az ember számára megmagyarázhatatlan módon irányítják a látható világot. Egyik ilyen erőnek tartja az elektromosságot, mely a Twin Peaks: A visszatérésnek az egyik fő motívuma, de a rendező Ronnie Rocket című, soha meg nem valósult (több alkotására mégis ható) projektjében is főszereplő az elektromos áram. A lynch-i humor is könnycsordító és nevetésre ingerlő része a visszaemlékezéseknek, például mikor David Lynch ez utóbbi filmtervéről, és annak megvalósítási kísérleteiről beszél. „Volt egy találkozóm az egyik stúdióban a Ronnie Rocket miatt, a Retkes verdák rémei című vígjáték producerével. Azt mondta: „Oké, nagymenő, na, mit tartogatsz?” Mondtam, hogy „Van egy filmem, az a címe, hogy Ronnie Rocket” – erre megkérdezte: „Miről szól?” Én meg azt mondtam: Egy száztíz centi magas emberről vörös pompadourfrizurával, aki hatvanhertzes váltóárammal működik.” Azt mondta: „Tűnés ki az irodámból!” A Ronnie Rocket nem jött össze, úgyhogy nem tűnt elrugaszkodott dolognak fontolóra venni, hogy most olyasmit rendezzek, amit másvalaki írt.” (197. oldal)

Lynch a Henry Spencer lakásának előterét ábrázoló díszletben, Radírfej, 1972.

(A kép és a képaláírás is a könyvből származik. Catherine Coulson fotója, 145. oldal)

A könyvnek így rendkívüli pozitívuma, hogy David Lynch sajátos, szókimondó visszaemlékezései, poénjai nemcsak a filmekhez és Lynch értelmezéséhez, hanem a rendezőhöz mint emberhez is közelebb visznek. Őszintétlenséggel lehet vádolni a könyvet azért, mert negatívumot alig ír a szerzőről, Kristine McKenna is jobbára olyan véleményeket közöl, melyek David Lynch-et nagyszerű emberként írják le. Ám a valóságtól ezek a kijelentések nem állhatnak olyan távol, mert papíron keresztül is átsüt Lynch csökönyös, de nyugodt és barátságos személyisége. A Twin Peaksben azért volt képes eljátszani a nagyot halló, naiv zseni FBI-főnököt, mert tulajdonképpen önmagát kellett alakítania.

Igaz, a pozitív Lynch-képet ellenpontozzák az alkotó tönkrement házasságai és viharos kapcsolatai (például Isabella Rossellini szívét szabályosan összetörte az udvarias hangnemű, mégis modortalan és gyáva telefonos szakítással), és egyszer-kétszer a rendezőt is sikerült kihozni a sodrából. Ez többek között Anthony Hopkinsnak sikerült, akivel még a fiatal, pályakezdő David Lynch dolgozott együtt Az elefántemberben. Lynch visszaemlékezései szerint Hopkins nagyon nem bírta elviselni, hogy egy fiatal, „zöldfülű” dirigál neki, ezért ott gáncsolta a produkciót, ahol érte. Majd egy alkalommal Lynch magából kikelve üvöltött vele, melynek hatására a durcás színész csak végigcsinálta, amit kellett.

És bár vicces történetek keretében, de szóba kerül a rendező öntörvényűsége is, ami nem mindig vált a filmjei javára. A katasztrofális Dűne forgatását taglaló epizódban David Lynch kollégái felidézik, hogy a mexikói sivatagban, a forgatási helyszínen órákig vártak az izzadó, jelmezbe öltözött színészek Lynch-re, miközben ő éppen egy, a sci-fi kalandfilm szempontjából teljesen lényegtelen, az egyik szereplő szeméről készült közeli felvétellel bíbelődött. De nevettető és megvilágító anekdota az is, mikor a Kék bársony forgatásán David Lynch mű porcicákat készített Isabella Rossellini karakterének lakásába a radiátor alá, mondván, ha látszana a felvételen, autentikus legyen. Az általában higgadt és aprólékos szerző szeretett elveszni a részletekben, inkább képzőművészként, semmint filmipari szereplőként viselkedett. Ezért is ment Lynch-nek jobban, ha klasszikus, akcióközpontú történetek helyett karakterközpontú mentális utazásokról mesélt, adaptációk helyett saját világokat teremtett, és a saját ritmusa szerint dolgozhatott.

Lynch és Fred Pickler színész a Kék bársony díszletén, 1985.

(A kép és a képaláírás is a könyvből származik. Melissa Moseley fotója, 270. oldal)

Igen érdekes tehát az életút, melyen David Lynch eljutott a festészettől a filmig, a bérmunkáktól az önmegvalósítást jelentő filmekig, legelső szürrealista képétől a Twin Peaks: A visszatérésig. Kérdés persze, hogy mennyire élvezetes ezt magyar változatban befogadni, elolvasni. A könyv eredeti címét (Room to Dream) igen nehéz jól lefordítani magyarra, és az Aminek álmodom valószínűleg nem a legjobb, hanem a legkevésbé pontatlan változat. Bár a „room” vagyis a „szoba” szó igen fontos az eredetiben, hiszen a Vörös Szoba a Twin Peaks, sőt Lynch egész művészetének és életszemléletének egyik fontos motívuma.

A Vörös Szoba egy másik dimenzió, amely az általunk ismert létsíkot összeköti egy túlvilági létsíkkal. Ez a dimenzió nem direkten, de a Lost Highwayben is előjön, a Mulholland Drive-ban is találkozhatunk vele, és az Inland Empire-ben is előkerül (sőt, még a földhöz ragadtabb Kék bársony is köthető ehhez a helyhez). A Vörös Szoba minden esetben a képzelettel, az emberi lélekkel, az álmok világával is kapcsolatban áll, tehát nemcsak túlvilági síkként, hanem a tudatalatti (Laura Palmer, Dale Cooper ügynök vagy a Lost Highway főhősének idje) szimbólumaként is értelmezhető. David Lynch pedig alapvetően filmjeit is azért készíti, hogy interpretálja a valóságot és azokat az ötleteket, melyek egy óvatlan pillanatban, önkéntelenül megszületnek a rendező fejében, majd komplex vizuális történetekké terebélyesednek. Ezért valamilyen módon megmaradhatott volna a „room” a címben, de nyilvánvalóan az „álom” is egy fontos kulcsszó.

A fordítás maga jó minőségű, Berta Ádám sikeresen adja vissza az amerikai szlenget, amelyet David Lynch is használ személyes visszaemlékezéseiben, és néha a magyar változatokhoz igazítja a kifejezéseket, hogy azok jobban értelmezhetők legyenek a hazai olvasók számára. Így a szöveg gördülékeny, olvasmányos, nyoma sincs benne magyartalan mondatoknak vagy szavaknak (még a 428. oldalon olvasható „Mit bámultok, babevők, baszki” káromkodás is stílusosan lett lefordítva, ha itthon nem is ismerjük). Emiatt bátran ajánlható a Lynch-rajongóknak a magyar változat is.

Balról jobbra: Michael J. Anderson, Catherine Coulson, Harry Goaz, Kyle MacLachlan és Piper Laurie a Twin Peaks forgatásán, 1989.

(A kép és az idézet is a könyvből származik. Richard Beymer fotója, 320. oldal)

Probléma viszont, hogy a könyvre bőven ráfért volna még egy alapos lektorálás. Jóllehet, értjük, hogy egy 640 oldalas monstrumról van szó, melyet nemcsak lefordítani, de begépelni és korrektori, lektori szemmel átolvasni is kihívás. Azonban az Aminek álmodomban feltűnően sok az elgépelés, főleg a könyv első felében gyakran találkozni szavakból kihagyott betűkkel, elütésekkel. És egy-két helyen tartalmi hibákba is belefutunk. A legordítóbb tárgyi tévedés a 131. oldalon olvasható. „David mindig próbált pénzt szerezni a filmre, én is adtam neki, amikor visszajöttem a Badlands forgatásáról – mondta Fisk, aki 1973-ban művészeti vezetőként dolgozott Terrence Malick debütáló filmjében”. Majd lábjegyzetben ezt olvashatjuk arról a bizonyos Badlandsről: „Pusztaság, 1973-ban bemutatott western. Magyarországon nem került forgalomba (a szerk.)”. Néhány másodpercnyi Google-keresés után kiderülhet, hogy az 1973-as Badlandsnek van magyar címe, mégpedig Sivár vidék, és közel sem westernről, hanem a Veszett a világhoz hasonló „menekülő szerelmesek”-történetet bemutató szerzői gengszterfilmről van szó.

Ezek persze csak bosszantó apróságok, melyek nem is az eredeti mű szerzőinek róhatók fel. Az említett hibákat leszámítva az Aminek álmodom kötelező olvasmány minden Lynch-rajongónak, még akkor is, ha már kitéve-betéve ismerik az életművet. De a sok tényszerű adat és a rendező személyiségének megjelenése miatt ajánlható azoknak is, akik még csak kezdenek ismerkedni az életművel. Mert ezt a humoros és izgalmas könyvet olvasva kedvet kaphatnak a David Lynch-től korábban ódzkodó nézők is a Kék bársony vagy a Twin Peaks megtekintéséhez. Sőt, még tanulhatunk is Lynch-től, és itt nem feltétlenül a meditációra, hanem arra a higgadt kitartásra gondolok, mellyel a rendező elérte azt is, hogy a Showtime nevű csatorna bemutassa a Twin Peaks 3. évadát, és ezzel a szerző kvázi tévétörténelmet írjon. Legalábbis nem sok képzőművész büszkélkedhet azzal, hogy 18 órás szürrealista avantgárd filmjét sugározta a tévé.

David Lynch–Kristine McKenna: Aminek álmodom (Room to Dream). Budapest, Athenaeum Kiadó, 2018. 640 oldal. Fordította: Berta Ádám.

A recenziós példányt köszönjük az Athenaeum Kiadónak! A cikkben szereplő képek a kiadó engedélyével a könyvből származnak. A fejlécben látható kép a Vörös Szobáról a HBO sajtószobájából származik: Twin Peaks © 2017 CBS Broadcasting Inc. All rights reserved.