Így kezdődött időszámításom ebben a városban, vagyis egy új időszámítás vette kezdetét abban a történelmi és földrajzi kontextusban, amelybe beleszülettem. A ’90-es évek elején az ismeretlen, de a családi legendáriumba betagozódó Marion néniéktől segélycsomagok érkeztek, németsárga kartondobozban. Apám ment értük a postára, mi meg otthon vártuk, mint a mennyből az angyalt. Volt bennük rizs, liszt, konzervek – az én szempontjaim szerint többnyire érdektelen háztartási holmik. DE! Ebből a forrásból volt nekem hosszú hajú pónim, pumuklis karórám és édességgel tömött bőségszarum az iskolakezdéshez. Nem értettem, miért vagyok én (megkésve bár, de) osztályellenség, akire megvető irigységgel szegeződnek a tekintetek, amikor felnyitja az emeletes tolltartóját, kiemelvén belőle a Pelikan-tollat meg az illatos radírt. Zephyrus lengedez a petróleummal felsikált osztályteremben.

Szatmárra visszajárni mindig is egyet jelentett a gyerekkorral. A szemlélődésnek teret engedő gondtalanság, amikor a szubjektív idő bekebelezi az objektívet.

Nagyszüleim halála óta nagynéném gondoskodik a kontinuitásról, ő viszi tovább nagyanyám terülj-asztalkájának szeánszait, a tunkolások és dőzsölések hagyományát, a „csokoládét a gyermeknek” minden bajban érvényesíthető életbölcsességét. Szatmár nagyanyám vitrinjeivel azonos, olyasfajta védelmet nyújtó inkubátor, amely dioráma is egyben, ahol külön kis csipketerítő-szigetén jól megfér egymás mellett farkas és bárány. Hercegkisasszony és vizet hordó parasztlány.

Sosem szerettem ezeket a hideg porcelánfigurákat, amelyekkel csak kérésre és óvatosan lehetett játszani, hogy el ne törjenek. De idővel valahogy felmagasztosult bennem a nippek társadalma, és tagjai a fölöslegesség dimenziójából egy korszak szimbólumaivá léptek elő. 

A Szamos-hídon inneni régi városrészt ugyanúgy lakom be, mint nagyapám szülőházának tereit, ugyanúgy megvannak a felfedező körutakon testemben rögzült irányok. A szomszéd épületben még mindig a piros téglás árvaházat látom, noha azóta visszakapta a katolikus egyház, és elit német óvodát működtet benne. Reggelente a mi házunk is megtapasztalhatja, milyen az, amikor fehér Porsche parkol előtte. Megjelent az újgazdag réteg, amely puszpáng- vagy hortenziabokor helyett tuját ültet a ház előtti virággruppba, garázsokkal építi be a tisztviselőtelep kis udvarait, termopán nyílászárókra cseréli a gerébtokos, rézkilincses ablakokat. És ez a jó hír. Legalább nem jut minden ingatlan ha nem az államosítás, akkor a privatizáció hanyagságának martalékává. A rossz hír az, hogy a Bűvölet nem csak a ranch-ek és haciendák szintjén tört be Romániának ebbe a nyugati, Magyarország Keletén túlnyúló régiójába.

Érdekes ez a határ, amelyen az ember átlép, és máris egy másik ország ellentétes pólusán találja magát. A szatmáriak lélekben mindig is inkább Magyarországhoz tartoztak, mint Erdélyhez. Üveghalas Magyar Televízión nőttek fel, fröccsöt ittak, és minden eshetőségre volt otthon dugiforintjuk. Ez a régió most mintha még ettől a köteléktől is elszakadt volna. Az utóbbi években valami megtört. A nihil brutális konkrétsággal belegyalogolt a vitrinbe. Mintha a Szatmári Friss Újság hasábjain megjelenő folytatásos forgatókönyvből készülne a város szövete. Egy David Lynch veszett el az események önszerveződésében, az ismerős felszín alatt tombol az irracionalitás feszültsége. Szívesebben nézném ezt az agyrémet nagyanyám mellől a kanapéról, mint hogy a létjogosultságát túlteljesítve bizonyító napilapból értesüljek az előző részek tartalmáról. Lassan kiépül körülöttünk egy párhuzamos világ, amit az olvasóknak valóságként kell kezelniük. Mert az.

Midőn ezt írom, langyos huzat járja át a házat. November eleje van, érik a füge az udvaron. Igaz, már nem olyan mézízű, mint augusztusban, de még mindig közelharcot kell vívni érte a kutyával. A galambok tavaszi hangon turbékolnak. Egy-egy kósza őszi légy neki-nekicsapódik a szúnyoghálónak. A piacon bő termést kínálnak a környező falvak termelői. Az emberek biciklivel viszik haza a tömött szatyrokat, rántott hús illata fonja körül a templomból hazasétálókat. Minden a megszokott rendben, lassan már az is, hogy a napokban megint gyilkosság történt. Ezúttal két embert öltek meg, a saját lakásukban. Elvágták a torkukat, a mozgássérült fiúnak az ágyában, „az apát majdnem lefejezve”.  Az újságot a lugasban lapozgatjuk, kávézás közben. Hétfőn megkezdik a fénygirlandok felszerelését. Horoszkóp, társkereső „nyári felhő“ jeligére, eladó malacok. Izolda kedvenc időtöltése az olvasás. Hullanak a cigarettacsempészek, mint az őszi falevelek. A Dacia (volt Pannónia) szállóba beköltöztek a hajléktalanok. Az állagmegőrzési munkálatok azért késnek, mert a tulajdonos nem találja a lakat kulcsát. Legutóbbi ittlétemkor a vasúti állomással szembeni hotel pincérnőjét ütötték agyon egy whisky-s üveggel. Azelőtt nem sokkal a közeli községben ölte meg apját, anyját és nagyanyját egy fiatalember. A hármas temetésen tartóztatták le a dramaturgiai érzékükről tanúságot tevő szervek. Tavasszal két horgász fulladt a Szamosba – ez legalább baleset volt. De cserébe egy lezáratlan ügy: négy éve keresik a tettest, aki a Szamos-parton megerőszakolta és megölte a helyi színház román társulatának színésznőjét. Mikor kezdődött? A töltésen szétmarcangolt nővel, aki csak menekülni próbált a kóborkutyák elől? Vagy csak azóta olvasok újságot? Akkor kezdődik a világvége, amikor észrevesszük? A távirányítóval nyitható garázsajtók alól hangtalanul gördülnek ki a Nissanok, zeissra nyesett tuják állnak őrt a házak előtt, passzentül izolálnak a műanyag ablakok. A tegnap letartóztatott gyilkos szavai: „Bűnös vagyok, megöltem őket, vigyenek börtönbe, hogy mielőbb megkezdjem a büntetést”. Vajon mitől kíván ily módon megmenekülni?

Este elsétálok az általam faliújságnak nevezett kapuig. Ott van a Deák-tér mellett, ahol gyerekkoromban a fogatos fehér lova, Tündi legelészett egész nap. Azóta templom épült oda, és ú.n. gyermekbarát játszótér. Fejlődik a város, a polgármester nem csak szóban sürgeti az infrastruktúra modernizálását. Ennek a háznak a kapuján minden nap új cédula jelenik meg. A tartalmak meglehetősen kuszák, paranoid jellegűek, van egy erős dadaista kiáltvány-hatásuk. Első látásra azt hittük, valódi segélykérést olvasunk, amely mögött gyereket feltételeztünk, és azt fontolgattuk, hogy értesítjük a rendőrséget. Egyszer már kihívtuk a mentőt egy előttünk hanyatt vágódó részegre. Reccsent a koponya, mozgás semmi. Megviselt, azóta is emlegetjük azt a karácsony esti sétát. De hát a közösségért, ugye. Meg a felebaráti szeretet. „Igaz ember! VAN NEKEM ÉDESANYÁM AKI MEGSZÜLT! fehér bőr barna szem 38 láb! Hazugság nélkül Ő VIGYEN EL EBBŐL A HÁZBÓL!” Aztán másnap visszamentünk, az új cetlik hasonló problémát tematizáltak, a megszövegezés változott. Sétáink során azóta gyakran útba ejtjük ezt a kaput, csemegézünk, borzongunk és élvezkedünk egyszerre, mint egy jó krimin. „Ez a szó nyugdij nem jó mert emberektől származik. 299 lej nem elég nekem?! Két kezedel keresd a te kenyeredet! Aki nem dolgozik ne is egyen. Kinek kell „szakácsnő” csak ha Szatmárhegyen születél!? Securitate! Buletin!? álarc! Hazug – Igaz” Tetten érhető moralizáló szándék, itt valaki meg akarja jobbítani a világot. Mert egy valóban bajban lévő nyilván nem készít variációkat. Nem ragasztja ki a kapujára napról napra precízen a külvilágnak szánt üzeneteit. Azt viszont milyen alapon döntjük el, hogy ki van igazán bajban? Hogy kin segítsünk? Hogy kinek van szüksége segítségre? Meddig tart az amíg még lehet? És meddig tartja egy düledező épület falát a kívülről támasztó gerenda?