A Szederkényi Olga által szerkesztett, Szabó Imola Julianna illusztrációival ellátott kötet alapkoncepciója az az észrevétel, hogy a jól ismert gyerekmesék rendszerint hepienddel végződnek, noha ez az életben nem feltétlenül van mindig így. Ehhez társul továbbá az a válogatói szándék, hogy ezen történetek női főszereplőit emelje ki. Tizenöt női, és rendhagyó okokból egy férfi szerző gondolta tovább a meseirodalom jól ismert női karaktereinek sorsát. Az így létrejött történetek sokszínűségét leginkább az idő fogalmának a szubjektivitása teremtette meg. Vagyis annak a lehetősége, hogy folytatás címszó alatt egy adott történet szereplőjét éppen annyi eséllyel láthatjuk viszont közvetlenül a jól ismert mese cselekményének eredeti befejezése után, mint évtizedekkel később annál, esetleg még távolabb.

Mivel a hátszöveg szintén nem ad egyértelmű utasítást ezzel kapcsolatban, gyanítható, hogy Szederkényi Olga szándékosan ügyelt arra, hogy az olvasó éppen annyi információhoz jusson a borító alapján, mint amennyit a szerzők kaptak instrukcióként a történetek megírásához. Ez mindenképpen szimpatikus gesztus, amely az olvasót is termékeny gondolkodásra sarkallja. Ugyanakkor ezzel egy időben megteremt benne egy, jelen kötet felé érzett elvárást is. Egyéni prekoncepciókat, például – talán ez a leggyakoribb –, hogy a mesék közvetlen folytatásait fogja olvasni, vagyis az új mese térben és időben is ott kezdődik, ahol az előző véget ért. És mivel – a szerkesztőtől kapott szabadság  okán – a szerzők is ugyanilyen prekoncepciókkal dolgoztak, magától értetődő, hogy minden olvasó számára akad kedves írás, és olyan is, amely távolabb áll tőle. Ugyanis akadnak itt az előbb említett módon közvetlen folytatások, továbbá időskori történetek, értelmező-önértelmező visszaemlékezések, sőt, egészen modern, realista megoldások is, amelyek a szereplőt teljes egészében a mai korba helyezik át, így teljes korábbi történetük új dimenziót nyer.

A közvetlen folytatások tekintetében Berg Judit Hófehérke-története az, amely kíméletlen morbiditása okán azonnal bele fog égni mindenki emlékezetébe. A kötet talán legsötétebb, a maga módján mégis érzékeny írása ez, amelyben a megfelelési kényszeres címszereplő még a legkegyetlenebb fordulatok után is azt keresi, hogyan is járhatna hercege kedvében. Morbiditásában talán még Hernyák Zsóka Kis hableánya veszi fel vele a versenyt, ahol azonban a címszereplő a legkevésbé sem megfelelési kényszeres, épp ellenkezőleg: tudja, mit akar, és meg is szerzi magának. Jóval kevésbé működő példa ugyanerre az időfelfogásra Arany Lídia Hamupipőke-kísérlete, amely a történetet ott folytatja ugyan, ahol a korábbi véget ért, ugyanakkor túlzóan teleszövi modernkori szlenggel és technikai eszközökkel, amelyek fogságában nem csak a karakter, de sajnos maga az írás is felszínessé válik.

Érdekes összefüggés, hogy a legmagabiztosabb színvonalat a több évtizedes ugrást elkövető folytatások nyújtják, amelyekben a főszereplő lányok idősebbként mutatkoznak meg. Így válik szeretetteljes kötetkezdő darabbá Rakovszky Zsuzsa idősotthonban fekvő Alice-a, akinek szenilitásánál talán még mindig nagyobb a kalandvágya. Hasonló állapotokat idéz Halász Rita Dorothyja, itt azonban az idős címszereplő lányának szemszögéből nézhetjük végig a lassú – és a szó szoros értelmében végzetes – leépülést. Ízig-vérig felnövéstörténet ez, amely megkísérel különbséget tenni Óz mesés birodalma és a valóság között, hogy e kérdés kapcsán a lehető legfájdalmasabb tapasztalatokkal szembesítsen. Mindeközben szinte észrevétlenül tesz egy nagy lépést abba az irányba, amely az – itt később tárgyalandó – realistább megoldásokat jellemzi. Nina Yargekov több évtized távlatából visszaemlékező, egyúttal önértelmező Piroskája végtelen szarkazmusával a kötet egyik legüdítőbb színfoltja. És ide tartozik még Karafiáth Orsolya Pöttyös Pannija is, akinek története ugyan talán vádolható némi túlzott moralitással, ám Szepes Mária eredeti meséit ismerve ez kevésbé érződik hibának, mint inkább stílusbeli hasonulásnak.

Az eredeti gyerekmesékhez képest mindenképpen a modernebb, realistább megoldások kategóriája a legradikálisabb. Ez szinte magától értetődik, ha arra gondolunk, hogy az alapvetően időtlennek szánt mesék itt nagyon is konkrét idősíkokat kapnak. A szereplők ezáltal durván kiszakadnak eredeti közegükből, ráadásul a legtöbb esetben a szerzők kapcsolódási pontokat is alig hagynak nekik a mesés múlthoz, mintha csak ezzel hívnák fel a figyelmet arra, hogy a mesének vége, ideje felnőni.

Molnár T. Eszter például egy határozott realista gesztussal lecsúszott huszadik századi operaénekesnőként mutatja be Aranyhajat, aki a tőle elszakított gyerekeit keresi a budapesti utcákon, és csak álmaiban emlékszik egykori énjére. Boldizsár Ildikó konkrétságában is metaforikus Csipkerózsika-folytatása pedig azt a kérdéskört vizsgálja, hogy hogyan tud folytatni egy életet valaki, aki arra sem emlékszik, hogy pontosan mit kellene folytatnia, tekintve, hogy épphogy magához tért egy évekig tartó kómából. Ezeknél a történeteknél az eredeti meséktől való nyelvi-kulturális-időbeli távolság, illetve a konkrét tartalom kapcsán is az a kérdés merül fel, hogy vissza lehet, illetve egyáltalán vissza kell-e térni a korábban megélt-megismert állapotokba. Ugyanakkor a modern kor meséi nem csak ilyen realista megoldásokat tartogatnak. Holle anyó például köszöni szépen, jól van a huszonegyedik században is, és Kiss Noémi meséjében közvetlenül Budapest alatt építette fel csodálatos birodalmát. Az egyszerű de nagyszerű újraírás példája ez a történet, amely modernkori jó és rossz szereplőkkel ismétli meg az eredeti mese dramaturgiáját.

Két olyan történet is szerepel ebben a válogatásban, amelynek a jelenlegi forma – különböző okokból ugyan, de – szűkösnek bizonyul. Az egyik Kemény Zsófi Hókirálynő-folytatása, amely ugyan mintha pont arra törekedne, hogy rövidségében, bizonyos folyamatok már-már összefoglalásszerűen gyors leírásával mondjon nagyon sokat, ez a tempó valahogy mégis gyorsabb a kelleténél. A másik szűkös történet az egyetlen férfiszerző, Parti Nagy Lajos munkája. A kötetzáró Sárbogárdi Jolán-történet e könyvbe kerülése mögött talán a mesétől a legegyértelműbb posztmodernig tartó ív meghúzásának a szándéka állhatott, és ehhez az idén épp 65 éves Parti Nagy Lajos női alkotói alteregójának a képbe hozása mindenképpen egyszerre szép és kedves gesztus. Ugyanakkor Parti Nagy sajátos nyelvezetének egyetlen történet egy antológiában egyszerűen kevés. Mire igazán elkezdené élvezni az ember, már vége is van.

Mindezzel együtt az és boldogan éltek? egy izgalmas, változatos kötet, amelyet mindenképpen érdemes volt elkészíteni.