Egyedi nyitánnyal indul a Mercury életét feldolgozó film: a 20th Century Fox ikonikus főcímdala Brian May jellegzetes gitárhangszínén szólal meg. Ezt pedig egy szépen kidolgozott montázs követi, amint a címszereplő legjobban sikerült 1985-ös koncertjük színpadára sétál. Izgalmas koncepció lett volna csak innentől figyelemmel kísérni az énekes életét, ám nem ez következik. A főcím után visszaugrunk 1970-be, a Queen alakulásának idejére, hogy egészen a ’85-ös Live Aid koncertig kövessük Mercury történetét. Aki titokzatos gyerekkorára vagy hányattatott utolsó éveire lett volna kíváncsi, csalódottan jöhet ki a moziból. Igaz, karrierjének legfőbb mérföldköveiről és az azokat övező magánéleti pillanatokról sem tudunk meg sokkal többet. A Bohém rapszódia a két szék közé esés iskolapéldája.

A reklámszöveg („a Queen zenéjénél csak az ő története különlegesebb”) alapján azt gondolhatja az ember, hogy Mercury magánéletén lesz a hangsúly. Ehhez képest sem a párszi indiai származású művész személyiségét, sem a Queen pályaívét nem sikerült mélyrehatóan ábrázolni. Eleinte szinte csak a zenéről szól minden, később viszont, pont a Queen legsikeresebb időszakából alig kapunk valamit. Hiába a több mint két órás játékidő, egy pillanatra sem sikerül mélységet adni a hős személyiségének. Rami Malek ugyan tökéletesen hozza a rockikon teátrális mozdulatait, a forgatókönyv viszont nagyon gyenge. Anthony McCarten korunk legnagyobb csapdájába esett bele: folyamatosan nagy jeleneteket, drámai csúcspontokat akart írni, de közben elfeledkezett a karakterépítésről. A forma totálisan felülírja a tartalmat. Egy szuperhősfilm elbírja ezt a szerkezetet, de egy életrajzi film semmiképp sem. Nincs súlya a családi ellentéteknek, a párkapcsolati konfliktusoknak és a magánéleti meghasonlásoknak. Egyedül a zenekari nézeteltérések és viták válnak valamelyest átélhetővé.

Egy életrajzi mozi elég kötött eszközkészlettel dolgozik, ezért csak attól válhat érdekessé, ha a hős személyes történetén kívül valamilyen más kérdést is tematizálni tud (mondjuk a generációs ellentétet a Janis Joplin-film esetében). A rendező azonban néhány nagyon apró kísérlettől eltekintve meg sem próbál ilyen tétet adni a cselekménynek. Még az sem egyértelmű, hogy milyennek kívánta ábrázolni Freddie Mercuryt. Ebben a filmben egy barátok nélkül tengődő, ostoba, céltalanul hedonista figurát látunk, aki képtelen életében akár egyetlen pillanatra is magán kívül másra figyelni. Azonosulhatatlanabb biopichőst még aligha látott a filmtörténet. Mercury vélelmezett rossz természetét csupán azzal kívánták ellensúlyozni, hogy nagy művésznek mutatják be őt. Ez a kísérlet azonban kifulladt abban, hogy Rami Malek több mint két órán keresztül egy hét éves gyerek naivitásával tekint a semmibe, és lírai egysorosokat oszt meg környezetével. Lehet persze, hogy a koncepciótlanság és a maratoni játékidő tartalmatlansága egy pontban gyökerezik. Nevezetesen, hogy a Bohém rapszódiának nem volt igazi rendezője. Bryan Singert ugyanis a munkálatok közben menesztették, mivel rendre távol maradt a forgatásoktól, helyére pedig a jövőre érkező Elton John-filmet is jegyző Dexter Fletcher került.

Nem világos az sem, hogy miért tér el a film többször is a történeti hűségtől. Archív felvételeket alig használtak fel (pedig ezzel közelebb lehetett volna hozni a nézőkhöz a hús-vér karaktereket), de több olyan jelenet is szerepel a műben, melyek soha nem történtek meg. A legnagyobb csúsztatás Mercury egészségi állapota kapcsán történik. Betegségét partnere, Jim Hutton állítása szerint ugyanis csak jóval a Live Aid koncert után fedezték fel (ráadásul még környezetének sem vallotta be először, hogy miben szenved). A Wembley-ben mutatott briliáns színpadi alakítását, vagy amit Budapesten láthattunk tőle, eszerint még nem a halál fenyegető árnyának tudatában művelte. Érthetetlen, hogy miért lódítana ekkorát egy film, aminek Roger Taylor és Brian May (a Queen dobosa és gitárosa) a producere.

A Bohém rapszódia egyetlen jól eltalált eleme a zenés montázsok kidolgozása. Izgalmas képsorok mutatják be a Queen saját hangjának megtalálását, a film felére pedig minden néző előtt világossá válhatnak a legendás négyes zenei gondolkodásának alapjai. Talán kicsit szájbarágós Mercury operaadaptációs kísérleteinek prezentálása (ez a fajta túlverbalizált történetmesélési mód egyébként az egész film rákfenéje), de legalább látjuk az operaszerű pop-rock megszületését és a Queenre jellemző agyoncicomázott stúdiómunkát. Nyerő húzás volt továbbá megmutatni Brian May We Will Rock You-jának keletkezését, mert ezzel is többet tudunk meg a banda közönséghez való hozzáállásáról. És szerencsére az is kiderül, hogy bár Freddie Mercury a Queen pótolhatatlan tagja volt, egyáltalán nem egyedül felelt a slágerek komponálásáért.

Ugyanakkor kissé hamis képet festenek az együttesről, hiszen pályafutásuk első harmadában egyáltalán nem tartoztak a szupersztár kategóriába. Az alkotók viszont szinte semmit sem mutatnak a zenekar legsikeresebb korszakáról. A diszkósabb, új hullámos hangzásra való átállás, ami a Queen igazán kiforrott kompozícióit hozta el, le van tudva egyetlen rövid jelenettel. Érthető, hogy nem a banda belső zenei felfogásbeli ellentéteire akarták kihegyezni a cselekményt, így viszont nagyon aránytalan lett karrierábrázolásuk, amit nem ellenpontoznak a Mercury magánéletét feldolgozó részek. A szájbarágós történetmesélés sajnos ez utóbbi téren érvényesül a legerősebben. Több rövid jelenetet látunk az énekes fellengzős házibulijairól, tudjuk, hogy kicsapongó életet él, de bohémságában mégsem merülünk el. A cselekmény fordulópontján hosszan végigpásztázik a kamera Mercury üres palackoktól és heroinnyomoktól rendetlen müncheni lakásán, majd hirtelen feltűnik első nagy szerelme, és közli vele, hogy bizony két végén égeti a gyertyát.

A film készítői itt gyakorlatilag le is zárják a cselekményt, az állítólagos pálfordulás ezzel megtörtént. Mercury elhagyja az AIDS-től fertőzött Münchent, hogy visszatérjen szeretett bandájához. Hiszen a Queen egy család, ahogy az számtalanszor elhangzik a filmben. A fináléban már csak az egyébként ügyesen összevágott Live Aid koncertet látjuk. Igaz, még itt is sikerül kissé borzolni a kedélyeket, amennyiben a színpad mellett síró arcok és a londoni kocsmákban táncoló rajongók vágóképei tördelik a koncert snittjeit. A musicales külsőségek és az igénytelen CGI helyett talán érdemesebb lett volna bemutatni Mercury utolsó éveit. Igazi nagysága kitűnhetett volna abból a mérsékelt viselkedésből, amit betegsége idején tanúsított. Esetleg lehetett volna tematizálni mintegy plusz rétegként az AIDS kérdéskörét is. Ám ezzel a lehetőséggel sem éltek az alkotók.

A Bohém rapszódia bántó módon hiteltelen és felszínes lett. Adódik a kérdés, hogy Singeréknek mégis mit sikerült hozzátenniük egy átlagos néző Freddie Mercury-képéhez. Inkább elidegenítették tőlünk a legendás énekest, mintsem bemutatták volna művészi ars poeticaját vagy a magánembert kínzó félelmeket és vágyakat. A film ugyan nem unalmas, de aligha akarja bárki még egyszer megnézni majd. A legtöbb, amit a produkciónak sikerül elérnie, hogy pár napig Queen dalok forognak az ember fejében. Egy ekkora reflektorfényt élvező blockbuster, aminek a stáblistájában slusszpoénként szerepel egy bizonyos George Harrison neve is, jóval többre volna hivatott.

Bohém rapszódia, angol-amerikai zenés-életrajzi film, 134 film, 2018. Rendező: Bryan Singer. Forgatókönyvíró: Anthony McCarten. Szereplők: Rami Malek, Mike Myers, Joseph Mazzello, Aidan Gillen, Lucy boynton, Tom Hollander, Ben Hardy, Gwilym Lee, Aaron McCusker. Producer: Jim Beach, Robert De Niro, Brian May, Roger Taylor. Zene: Queen, John Ottman. Operatőr: Newton Thomas Sigel. Vágó: John Ottman. Forgalmazó: Fórum Hungary. Bemutató dátuma: 2018. november 1.