Rálik Alexandra Puskin – Puskout: széljegyzetek az orosz irodalom magyarórai helyéhez című előadásában azt vizsgálta, hogy egy magyar diák számára mennyiben szükséges Puskin életművének megismerése, feldolgozása. A magyar közoktatás kerettantervében a 19. századi realista irodalom oktatására maximum 12-13 tanóra áll rendelkezésre, amibe bele kéne férnie a francia, angol, német és orosz romantikus műveknek is. A szűkös időkeret miatt Rálik az Anyegin helyett Puskin egy másik verses regényét, a Rézlovast ajánlja, amely sokkal rövidebb, de nem kevésbé jelentős szövegalternatíva. A fikció a valóban létező szentpétervári I. (Nagy) Péter rézszobra köré szerveződik. Puskin itt két egymással párhuzamosan létező mítoszt hoz egy szövegtérbe, mivel Nagy Péter alakja is kettős. Egyrészt egy emberfeletti jótevő képe él róla, mivel megnyitotta a kapukat Európa felé (a szobra is arra mutat), reformokat hozott és áthelyezte a fővárost. Másrészt Szentpétervárt mocsárra építette, ami a pogány hit szerint balszerencsés, emellett az építkezésbe rengetegen belehaltak, így él róla egy „antikrisztusi” kép is. Az orosz tudatot meghatározó nyugat és kelet közti őrlődés kérdése is szóba kerülhet a mű kapcsán. Rálik szerint remek kreatív írásos feladat lehet az is, ha a tanulókkal keresünk a Duna partján egy szobrot, és megpróbáljuk életre kelteni. Majd egy Puskin-kutatót idéz az előadó: mára már nem Puskin az orosz nemzeti költő, hanem a Puskinhoz fűződő viszony vált nemzeti vonássá. Ezen a gondolaton továbbhaladva Rálik betekintést nyújtott három olyan kortárs műbe, amelyek ezt a viszonyt vizsgálják, és felsorolta, hogy milyen párhuzamok és tanulságok vonhatók le mindebből a magyar diákok számára.

Rálik Alexandra

A második nap első műhelymunkáján Sóki Diána és Kádár Anna múzeumpedagógusok tartottak interaktív kiállításteremtő foglalkozást A terek lehetőségei: hogyan alakítjuk foglalkozásainkat a Petőfi Irodalmi Múzeumban? címmel. Mivel a konferencián nem volt kiállítás és a PIM-et sem lehetett odahozni, ezért nekünk, a résztvevőnek kellett kiállítást létrehoznunk. Ehhez először is Kádár Anna elkezdte olvasni Örkény Magyar Panteon című egypercesét, majd félbehagyta, a több részletbe szétszedett folytatást papíron kiosztotta, majd az azonos részlettel rendelkezők csoportokat alkottak. Csoportonként mindenkinek be kellett raknia egy saját tárgyat középre, majd a csoportok helyet cseréltek és mások tárgyaiból rakhattak össze egy fiktív személyt. Életrajz és tárgyleírás is kerekedett a szemünk láttára megszülető személyeknek. Volt életművész tanár, a történelem viharait megélt feminista, világjáró anonymus és a jövő nagy magyartanárai, akik ezt a konferenciát szervezték, de nevük sajnos feledésbe merült. Izgalmas volt látni, hogy saját hétköznapi tárgyainkból milyen fiktív személyeket teremtettek a többiek. Az utolsó feladat az volt, hogy találjunk ki egy címet a kiállításnak, és mivel a legtöbb tárgy zsebekből került elő, ezért a Több zsebből vérzik fantázianév nyerte el a résztvevők tetszését.

Keisz Ágoston műhelyfoglalkozása a Tervezés és értékelés az irodalomórán címet viselte, és a tanári háttérmunka témáját járta körül. Először is a tanmenet összeállítása került terítékre: figyelembe kell venni a NAT-ot, a helyi tantervet, a hagyományokat, a tanár és a diákok kompetenciáit. Visszatérő poén volt, hogy az előkészületek ellenére a tavalyi tanterv alapján készül az idei is. Majd bevonva a résztvevőket, Keisz feltette azt a kérdést, hogy ki mekkora szabadságot érez a tananyag kiválasztásában az eddigi tapasztalatai alapján. A vélemények megoszlottak, volt, aki szerint majdnem teljes szabadság van: csak meghatározott számú kanonikus műnek kell szerepelni a tanmenetben, azonkívül lehet tanítani, ami a tanárnak jólesik. Ezzel szemben voltak, akik kevés szabad mozgásteret tapasztaltak az iskolákban. Szóba került, hogy amit autonómiaként definiálunk, az könnyen átcsaphat magányba, és a tanár hamar magára maradhat, ezért fontos megtartani a középutat a túlszabályozás és a teljes szabadság között. Emellett egy tanár gyakran tanítja azt, amit diákkorában pozitív példaként látott maga előtt a saját tanáraitól. Felmerült, hogy hogyan lehet értékelni egy olyan szubjektív tárgyat, mint az irodalom. Nem lehet elfogadható megoldás, hogy az irodalom oktatásban rögzült életrajzközpontú számonkérést alkalmazzuk, mivel így a diákok csupán bemagolják a tényeket, és dolgozat után már el is felejtetik. Ehelyett ha elemzéses fogalmazásban kérünk számon, tanárként jóval több feladatot vállalunk magunkra, ám a tanulókban jobban megmarad az anyag és később is építhetnek ezekre az ismeretekre.

Keisz Ágoston

Az utolsó workshopnak Fenyő D. György volt a szervezője, de nem ő volt a középpontban, hanem a résztvevő tanárok és tanárjelöltek. A körbeülős beszélgetésen mindenki elmondhatta szakmai tapasztalatait és elvárásait. A lényeg az volt, hogy senki se maradjon ki a társalgásból. Felszínre kerültek a kétségek és kudarcok, de a sikerek és a tanítás örömei is. Fenyő főleg beszéltette a résztvevőket és teret adott a kibontakozásra. Végül azt tanácsolta, hogy tanárokként mi is alkalmazzuk ezt a fajta beszélgetést, mert így előjöhetnek olyan dolgok is, amelyek a frontális tanórán nemigen. A tanítás esszenciájára világított rá, miszerint a diákok épülése és önkifejezése a cél, és erre aligha van jobb módszer, mint a csoportos beszélgetés.

Fenyő D. György

Fotók: Rálik Alexandra, Gy. Molnár Kadosa