A Woyzeck esetében egy szabálytalan drámaíró szabálytalan drámájával van dolgunk. Georg Büchner tudósi pályára készült, kutató biológusként dolgozott, mialatt ezt a furcsa, töredékekben maradt művet írta 1836-37-ben, melyet nagyrészt két korabeli szerelmi gyilkosság ihletett. 48 jelenet maradt ránk különböző papírokon, véletlenszerűen hol számozva, hol nem, hol áthúzva, javítva, hol ismételve dolgokat. A színháztörténészek máig vitatkoznak arról, hogyan állhatott össze a szerző fejében a dráma (ha egyáltalán volt egy eredeti szerzői egységre való törekvés). E bizonytalanság viszont a színházi alkotókra felszabadító erővel hat, hiszen nagy teret ad a kreativitásnak, ezért nem csoda, hogy a Woyzeck a független, kísérletező társulatok egyik kedvence lett.

Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a Woyzeck töredékes voltában is az emberi létezés egyik ősi és máig érvényes feladványát járja körbe. Akárcsak az előadás, körbe és körbe, ismételgetve, újra- és újra nekilendülve annak a kínzó kérdésnek, hogy hogyan is bánunk mi, emberek egymással, hogyan kezeljük a nekünk alárendelteket, vagy a mellettünk élő másikat, szerelmest, barátot. Tudunk-e segíteni egymásnak az ártatlanság és a tiszta emberi érzelmek megőrzésében, vagy sem? Hogyan lesz a feletteseinek kiszolgáltatott, szerelmében naivan hiszékeny bakából dadogó őrült, és végül gyilkos? 

Egyszerre könnyű és nehéz a válasz. Logikusnak tűnik, miért hiszi el a Kapitány (Terhes Sándor) és a Doktor (Csoma Judit) által folyamatosan megalázott és lekezelt, önbizalmának maradékától is megfosztott fiatal Franz Woyzeck (Major Erik), hogy szerelme, Marie (Tóth Zsófia) megcsalja a daliás Tamburmajorral (Nagypál Gábor). Logikus, hogy Marie, akinek életében mindig csak „futtában” jelenik meg Franz, pénzt hagyva neki, a kisbabájukra épp csak ránézve, végül enged a Tamburmajor csábításának. Logikus, hogy bár Franz és Andres (Horkay Barnabás) katonatársak és barátok, igazi bizalmas kapcsolatra épp érzelmi szegénységük miatt nem képesek, ezért Andres nem képes segíteni Woyzecken, mindössze részvevő tanúként tud mellette állni. Az előadás viszont túlvisz a logikán. Aki egyszer látta, annak nem felejthető Marie arca, ahogy végtelen megadással a tekintetében elfogadja, hogy kurva lett belőle, nem felejthető Woyzeck kiszolgáltatott remegése a színpad elején, ahogy a Doktor egzecíroztatja vizelés közben. Marie és Woyzeck, Tóth Zsófia és Major Erik arca tiszta tükörré válik, mely torzítás és díszítés nélkül, egyszerű és alig változó mimikájukban mutatja meg legvilágosabban, ahogy az együgyűségig ártatlan, tapasztalatlan fiatalság manipulálhatóvá és bűnössé válik. Logikus az út, mégis emberileg elfogadhatatlan, ami történik. Ez a csöndes döbbenet tükröződik arcukon, és ver visszhangot a nézők gondolataiban.

A színpadkép és látvány (Fekete Anna) pontosan rajzolja ki a Woyzeck reménytelen világát. A csaknem csupasz, fekete színpad középen egy vastag kötelekből és súlyos kövekből alkotott fa függ. Mint a mitikus világfa, egyszerre élet és halál szimbóluma: az egyetlen természeti elem, egyben a gyilkosság helyszíne. A gyökerei alatti „kútban” (vagy alvilágban) szúrja le Marie-t Woyzeck, többször is megismételve a jelenetet. Bár a gyilkosság háromszoros „újrajátszása” talán megkérdőjelezhető, mint hatásos dramaturgiai elem, azért beleillik az előadás egyik fő, Beckettet visszhangzó gondolatába: ebből a ciklikusságból nincs mód kitörni. A színpadon a szereplők és az egyszerűségükben is sokatmondó díszletelemek körbe-körbe járnak. Andres bádogkádja, Marie ablakkeret-háza, a Kapitány fémcsőre forrasztott műanyag székei, a Doktor „vizsgálati” spotlámpája e körben kijelölik Woyzeck életének lehetőségeit.

Az előadás szereplői az egyik legizgalmasabb színészi bravúrt hajtják végre. Megtévesztően egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik minden gesztus, hang, miközben e karakterjellemző pontosság szimbolikus tartalmakkal és bonyolult mozgásszínházi elemekkel párosul, ezek végrehajtása viszont olyan professzionális, hogy egyáltalán nem tűnik nehéznek, miközben tudjuk, hogy komoly fizikai munka van mögötte. Egyszerre tűnik természetesnek és szimbolikusan sokatmondónak, ahogy Franz és Andres a bádogkád peremén egyensúlyozva egymásnak támasztott háttal emelkedik fel és süllyed le. Egymásra utaltak, ugyanazon szűk létbe (kádba) vannak kényszerítve, mégsem tudnak igazán egymás felé fordulni – emberként. Terhes Sándor Kapitánya és Csoma Judit Doktora az elnyomó hatalom két formája, jelmezük is hasonló: koszosfehérre fakult military-stílus és vászonbakancs. Mindkettőjük, de főként Csoma Judit játékában kirajzolódik a másik ember feletti hatalom igaz természete. Abszurdan vicces és képtelen, mégis elborzasztó, ahogy Woyzecket kísérleti állatként vizsgálja a Doktor. Ha az ember nem ember többé, bármi megtörténhet.

A Bolond (Bánki Gergely) figurája végigkíséri a történetet, ő az első, akit hallunk, kopott harmonikája, éneke marad Woyzeck igazi társa a végsőkig. Talán ő maga Woyzeck, talán csak kicsit többet tud, mint Woyzeck. Bolondsága néha bölcsességgel, néha részvéttel vagy épp részvétlenséggel párosul, olyan színházi figura ő, akit már a Lear király óta ismerünk. Az előadás hangkulisszája (Kákonyi Árpád) a díszletelemek körbehúzásával járó csikorgó, nyikorgó zajoktól a dallamtalanul dallamos dalokig és harmonikahangokig akusztikusan is bezárják a főszereplőket egy olyan térbe, mely nem szép, nem reménykeltő, és melyből nincs menekvés. A jelmezek (Kálmán Eszter) egyszerűségükben és „durvaságukban” válnak jelentéstelivé. Woyzeck katonai hátizsákja ugyanúgy vastag kötélből és durva kövekből áll, mint a Marie által ringatott baba, a lány vastag kötelekből összeszőtt, egyszerre fojtogató és kacér fűzője, vagy a Bolond vállát is szinte gúzsbakötő madzag. Nem kell több, az egyszínű alapruhák és a színészi játék elég, a Tamburmajor villanásnyi szerepében is hiteles „fekete párduc”. A lényegi jelentés az egyszerű látszata mögött rejlik, erre utal a díszlet, a jelmezek és a színészi játék. 

Nem könnyű dráma, nem könnyű előadás a Szkéné Woyzeckje. Garai Judit dramaturg és Hegymegi Máté rendező úgy tudta viszont összerakni-kiegészíteni e töredékeket, hogy a néző nem tud ugyanúgy távozni, mint ahogy megérkezett, magával visz villanásokat, képeket, melyek tovább élnek a tudatában, érzelmeiben. Nem lehet tőlük menekülni, ahogy Woyzeck és Marie sem menekülhet: az ártatlanságot fel kell függeszteni. A nézők és a szereplők kilencven percre ugyanabban a világban léteznek, ott, ahol a fiatalság, a szerelem, a barátság sem szolgálhat menedékül, hanem épp a bűn és gyilkosság felé kövezi ki az utat.

Georg Büchner: Woyzeck

A szövegkönyv Thurzó Gábor és Halasi Zoltán fordításának, valamint Peer Krisztián szövegének felhasználásával készült. Daniel Schmolling vallomását Ruttkay Zsófia fordította.

Woyzeck: MAJOR ERIK e.h.

Marie: TÓTH ZSÓFIA e.h.

Bolond: BÁNKI GERGELY

Kapitány: TERHES SÁNDOR

Doktor: CSOMA JUDIT

Tamburmajor: NAGYPÁL GÁBOR

Andres: HORKAY BARNABÁS

Díszlettervező: FEKETE ANNA

Jelmeztervező: KÁLMÁN ESZTER

Dramaturg: GARAI JUDIT

Dalszöveg: PEER KRISZTIÁN

Zeneszerző: KÁKONYI ÁRPÁD

Fénytervező: PAYER FERENC

Jelmeztervező asszisztens: KESZEI BORI

Asszisztens: KOVÁCS HENRIETT, AREZEK BORBÁLA

Rendező: HEGYMEGI MÁTÉ

2018. október 22.

Szkéné Színház

Fotó: Slezák Zsuzsi