Ugyan az idei fesztivál fokozottan koncentrált a nő és a művészet viszonyára, mégis különös, hogy vasárnap délben még mindig az alapfelvetésnél jártunk, vagyis, hogy létezik-e női irodalom. Már önmagában az is érdekes – és természetesen igencsak problematikus is –, hogy 2018-ban erről még deklaráltan kell beszélgetnünk, ám ennél zavaróbb, hogy a meghívott vendégek között – Tóth Krisztina, Gwenaëlle Aubry és Nina Yargekov – ezúttal sem találunk férfit. Pedig izgalmasabb lett volna ez a kétoldalú megoldás, már csak azért is, mert Gwenaëlle Aubry már első megszólalásával rámutatott, hogy kimondottan férfi irodalomról soha nem esik szó: terminusok tekintetében csak a „rendes” és a nő irodalom létezik.

Arról, hogy a nőiség és a művészeti világ konfliktusokkal teli viszonya még mindig nem tehető múlt időbe, legerősebben Tóth Krisztina szavai árulkodtak. Előfordult ugyanis, hogy nem költőként, hanem anyukaként mutatták be egy népszerű tévéműsorban, ám ha mégis irodalmi munkásságát helyezték fókuszba, akkor nem maradhatott el a „hölgy költő” megnevezés (ami meglehetősen hasonlít a tőgypörkölt összetételre) – aligha vitatható, hogy ezek a látszólag apró és szándéktalan botlások rengeteget mesélnek a hazai közgondolkodásról. Nem csoda, hogy Tóth Krisztina úgy érzi, nőiségének kiemelésével egy masnit kötnek mindarra, amit ezidáig létrehozott.

Bár kisebb-nagyobb véleménykülönbségek adódtak a résztvevők között, abban azonban megegyeztek, hogy az ember írás közben androgün lény, a mű megítélését pedig semmi esetre sem befolyásolhatja a szerző: az egyetlen kérdés, amire választ kell adnunk, hogy az adott szöveg valós irodalmi élményt adott-e. Arra a felvetésre, hogy vajon léteznek-e még tabutémák, ugyancsak Tóth Krisztina adta a legkiforrottabb választ: egyrészről az olvasók bizonyos része nem nézi jó szemmel, ha egy női író humorizál – a nők ne előállítsák a poént, hanem tapsoljanak hozzá. Ugyancsak elvárás a bonyodalmak, a szélsőséges helyzetek feloldása, ami már csak azért is visszás, mert minden alkotásnak az az igazi célja, hogy kifordítsa magából az olvasót, hogy magára hagyja a kételyeivel, így a nők sem szeretnének vigasztaló anyák lenni az irodalomban.

Kevésbé problémaközpontú, ám annál intimebb beszélgetést vezetett Ott Anna Eszenyi Enikővel, ugyancsak a világirodalmi színpadon. Bár a kérdések olykor-olykor kacérkodtak a közhelyekkel – gondolok itt a „hogyan készülsz egy szerepre” típusú sablonokra –, a hangulat mégis egészen sajátos volt, hála a bizalmas családtörténeteknek. Csodálkozni persze nincs min, hiszen Eszenyi első irodalommal való találkozása is meglepően poétikus: a nagypapája ’56-ban elásta az értékesebb könyveket, köztük a Molnár Ferenc-sorozatot, ami később színházi műveltségének alapját jelentette. A későbbi olvasásélmények többsége ugyancsak különleges, hiszen a színésznő gyakran utazik, így legtöbbször igyekszik éppen az adott ország irodalmában elmélyülni, Oroszországban például Dosztojevszkijt vette kézbe. Ám nem csak az egyes művekkel, hanem magukkal az írókkal is szoros kapcsolatot ápol, meglátogatta például a beteg Kertész Imrét, akinek a Jó embert keresünkből adott elő jeleneteket körbejátszva az egész lakást. De épp ilyen emlékezetes momentumokkal tarkított történetek kapcsolódnak Varró Dániel Rómeó és Júlia-fordításához, vagy Nádas Péter Találkozások című drámájának próbafolyamatához is, Krasznahorkaira pedig szinte már csak legyintett a színésznő: „Hát ez kész. Őrült teljesen.”

A nap talán legfontosabb eseménye egészen hat óráig váratott magára: Susan Flaudit Gyárfás Dorka kérdezte első magyarul megjelent könyvéről, az Előhívásról. Már a regény hihetetlen társadalomérzékenysége – vagyis a holokauszttrauma és a nemváltás egy (valós!) történetbe ágyazása – is izgalmas diskurzust ígért, aki pedig korábban is ismerte Faludi munkásságát, annak kétsége sem lehetett afelől, hogy itt nem ússzuk meg a komoly szociális patthelyzetek kitárgyalását sem. Ez a jóslat be is igazolódott, ám az Előhívás erős önéletrajzi vonatkozásai végett elsősorban a személyes élmények köré szerveződött a beszélgetés, az író ugyanis 2004-ben levelet kapott hetvenhat éves édesapjától, aki Thaiföldön nővé operáltatta magát. Ez a pillanat jelenti a regény kiindulási pontját is, maga az írás pedig egyszerre volt kötelesség és önterápia: 27 évnyi csend után ugyanis először ült le beszélgetni apa és lánya. Faludi kérdéseket tett fel, igyekezett megérteni az elmúlt évtizedek kulturális, politikai és történelmi viszonyait, amelyek meghatározták ennek a karcos embernek az életét, és amelyek szerepet játszottak identitásának megváltoztatásában. Számára voltaképpen nehezebb volt családja terhelt múltját feldolgozni, mint magát a nemváltást: a he-t viszonylag könnyen kicserélte she-re, a szellemekkel azonban kíméletlenül meg kellett küzdenie. És ennek a küzdésnek meg is lett az eredménye: a regénnyel újra csatlakozni tudott családjához. 

A jól sikerült könyvbemutató ellenére mégis felemás érzésekkel sétálgattam a sokat ígérő standok között, hiszen a fel-felmerülő társadalmi aspektusok ellenére sem éreztem azt, hogy a Margó programjai igazán igyekeztek volna megérteni azt a problémát, amelyet éppen ők maguk állítottak középpontba. Mintha még mindig csak kerülgetnénk a forró kását – ezt tesszük már évek óta, lassan ki is hűl az egész –, és bár szellemes, olykor vitathatatlanul revelatív megjegyzések szőtték át a beszélgetéseket, mégis olyan, mintha ezek az események is csak szép díszek lettek volna az irodalom előszobájában. Kötelező masni az művészeten.

Fotó: Kis Norbert, Neményi Marci