A napot Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című kötetbemutatóján kezdtem, és meglepő módon kiderült, hogy a regénynek van egy jelentős szereplője, aki az én keresztnevemet viseli. Három nő közül egy vagyok. Gyorsan heroinává váltam tehát, de mint az várható volt, nem túl vidám a helyzetem a kilencvenes évek Dunaszerdahelyén, a maffia példás férfitagjai egy életre elegendő traumával ajándékoztak meg. Ha ez még nem lenne elegendő, a társadalom bélyegét is hordozom, biztos én is akartam, vagy legalább örüljek, hogy túléltem. Marad a testi és lelki meddőség. 

Fokozván a vidámságot, átmegyek a Világirodalmi színpadra, ami általában a legjobb dolog az őszi Margón, hiszen nem csak magyar szerzők vannak jelen, hanem több neves külföldi előadó. Laetitia Colombani három sors mentén rajzolja meg a nők helyzetét különböző társadalmakban (indiai, szicilíai és kanadai). Ez már egy derűsebb beszélgetésnek bizonyul, ahol nem arra kell ismételten rádöbbennem, hogy milyen rossz a helyzetem, hanem sokkal inkább feltöltődöm, és megállíthatatlannak érzem magam. Bár egy kérdés azért előhívta dilemmáimat. A szerző a következő könyvében is erős nőket akar bemutatni, ami nyilvánvalóan elnyeri tetszésemet, de mi marad a gyenge nőknek, akik nem ennyire terminátorok, és a könnyeiken nem fog az alapozó? Szükségszerűen akkor válok erőssé, ha kitörök a helyzetemből?

Véletlenül szakítási naplóról hallok beszélgetni a Vásárszínpadon, de most ennek nem érzem szükségét. Önálló, független nő vagyok, és nem kell a papír segítsége. Tovább törtetek, és a cseh képregények között szintén egy erős nőbe botlom: Octobriana. 

Pihenni hagyom egy kicsit gondolataimat, és megtöröm a női írók vonalát Neszlár Sándor könyvbemutatójával. Őszinte leszek: nem a szerző miatt voltam kíváncsi az eseményre, sokkal inkább a beszélgetőpartnerre, Szilágyi Zsófiára. Miközben a futás és írás gyerekét fogadom be, leül mellém egy komolyan futó házaspár, látszólag teljesen készen, hogy bármelyik pillanatban nekirugaszkodjanak legalább a félmaratonnak. A kötet címéről beszélve (Egy ács nevelt fiának lenni) Zsófia megosztja Móricz reflexióját lánya írása kapcsán, amelyből az derül ki, hogy a férfiak önmagukat áldozatszerepbe hozzák. Sarkított következtetést vonok le: én nem akarok többé áldozat lenni, a férfi meg éppen ezt akarja megélni. Perverz egy világ.

Keresek gyorsan egy másik férfit: Závada Pál íróasztala tűnik a legjobb választásnak. Első asszociációm talán örökre a Jadviga marad. Még tizenévesen, amikor olvastam, elhatároztam, hogy ez lesz a lányom neve, de eddig csak egy kaktuszt neveztem el róla. Elfáradtam kicsit a vásári zsongásban, és már szelektálja a fülem a mondatokat. Kora délután úgy tűnt, hogy a Várkert elegendő a rendezvény számára, de hat óra körül már feszengek az embertömegtől. Tovább nyomorgok a feminista beszélgetésre, ahol választhatok, hogy a femináci vagy a megélhetési feminista fogalmával tudok-e jobban azonosulni. A sok patriarchális klisén túl D. Tóth Kriszta kimondja a nap egyik fontos mondatát: A nők eszméletlenül kíméletlenek tudnak lenni egymással. 

A programfüzetben egyetlen férfi találtató, aki meg tudja menteni az estémet: Dragomán György. Mindig az az érzésem, hogy valamit otthonról kapok, ha őt hallom beszélni. Jóllehet, Veiszer Alinda a Rendszerújra kötet durva, néhol horrorisztikus oldalára hívja fel a figyelmet, kétség nem fér hozzá, hogy ez a beszélgetés telt a legvidámabb hangulatban. Bizalmatlanságról, traumáról, pesszimizmusról vallani, kacagva. Szárnyak helyett vállfa, sapka helyett alsónadrág. Krasznahorkai portréfilmje után levonom a végső konklúziót: akik a könyveikben a legborúsabb, legnyomasztóbb hangulatot keltik, azok a legnagyobb stand uposok. A standok bezártak, és én sem akartam elrontani a napom végét költészettel, így elindultam. Döntöttem.

A fejlécfotót Dunaszerdahelyen Horváth Reni készítette, smink: Varga Lívia, forrás: Durica Kartarina Facebook-oldala