Kicsit vegyes érzésekkel ballagok a Várkert Bazár felé, mert örülök, hogyne örülnék, hogy már egy nagyobb helyszínen működhet a Margó, de kicsit félek is, mert a fesztiválba mégiscsak a Teslában szerettem bele. Ahogy belépek a csütörtök délután megnyíló bazárkapun, elsőre kicsit csalódott vagyok. A vásártéren egymás után sorakoznak a kiadók bódéi, szinte belezavarodok, ahogy először körbefordulok, annyi felé el lehetne indulni. Az első benyomás nem hasonlít arra, amit a Margótól megszoktam, nem olyan otthonos és nézelődésre hívogató, túl szűknek érzem a teret a standoknál a nézelődéshez, és sehol sem látok egy babzsákfotelt sem, amire olyan jó volt leülni olvasgatni. Különös, nemsokára az teszi majd ezerszer barátságosabbá és nyitottá a helyet, hogy mind a standok közötti kis utcák, mind a színpadok nézőterei megtelnek emberekkel. Mikor egyik programról a másikra sietek, már nincs olyan stand, ahol ne látnék a könyvek között böngészgetőket, és amíg a fesztivál megnyitóján tudok gyönyörködni a mögöttem sorakozó üres széksorok csupaszín székeiben, amikor legközelebb visszajövök ide, azzal szembesülök, hogy mindenképp embereken kell átmásznom a sorok belsejében lévő szabad ülőhelyekhez.

A Margó-díj átadásával egybekötött megnyitó az első, amire izgatottan beülök a Világirodalminak keresztelt színpadnál (bár a mai nap tükrében nem lett volna világos, miért kapta ezt a nevet, szerencsére többször tájékoztatnak, hogy a következő napok külföldi szerzőivel lehet majd itt találkozni). Simon Gabriella a Bookline nevében mond egy-két köszöntő szót a fesztiválról és a kivételes Margó-díjról, melyet egy kisebb felvezető után Valuska László ad át a Margó nevében. Ő azt is elmondja, hogy a díjjal a pályakezdőkre szeretnék felhívni a figyelmet, az pedig mindenképp a(z ösztönző erőn kívül pénzt, fordítást és médiafigyelmet jelentő) támogatás sikerességét mutatja, hogy az eddig díjazott három elsőkönyves szerző már mind megírta a második kötetét. Idén a több mint ötven nevezésből tíz döntőst választott ki a zsűri, róluk már lehetett riportokat olvasgatni az elmúlt időszakban (de azért itt is hallunk mindről egy-két mondatot), most azonban felfedik a TOP 3-ba juttatott három művet: Csutak Gabi Csendélet sárkánnyal, Juhász Tibor Salgó blues és Mécs Anna Gyerekzár című köteteit. Valuska László mindhárom izguló szerzőt felszólítja sorban a színpadra egy rövid beszélgetés erejéig, mielőtt átadná a Margó-díjat az immár megnevezett Mécs Annának (bár, aki figyelt, az a miniinterjú során már rájöhetett erre, mikor Valuska azt tanácsolta a szerzőnek, hogy Totth Benedekkel beszéljen össze a Margó-díjasok második köteteinek versenye ügyében).

Az átadás után gyorsan a Vásárszínpad felé sietek, ahol legnagyobb örömömre a hiányolt puffokat találom a nézőtéren (a lelkesedésemmel nem vagyok egyedül, egy kislány felkiált mellettem/helyettem, hogy „azta, milyen nagy babzsák!”), de mielőtt belevetném magam az egyikbe, előbb rápillantok a nézőtér fölötti cseh képregény-kiállításra (biztos ott lesz még a többi napon is, aki ma nem járt volna erre). A színpadon kezdődik a beszélgetés Mesterházy Balázzsal a most megjelent Gesztenye placc című könyvéről. Hallhatunk Tar Sándor és Hrabal hatásáról, de később előkerül még Kosztolányi meg-fogok-halni-témája és Esterházy élet és írás viszonyáról alkotott elképzelése is. Mesterházy Balázs elmondja, hogy szerinte nemcsak maradni akarunk valahol, vagy el akarunk menni onnan, hanem élni is és a legjobbat kihozni belőle. A könyvvel azt a metaforikus réteget szerette volna megtalálni, amely kifejezi, milyen víz nélkül úszni, vagy kapaszkodni valamibe, ami nincs ott. A mű (ihlető) helyszíne Gyönk, ahonnan a szerző, ha tehetné, el se jött volna és még mindig ott lenne a „mámoros éjszakák és marhulások” között, ezt pedig mi sem fejezheti ki jobban, mint az, hogy egy Budapest – Gyönk focimeccsen kétségtelenül az utóbbinak szurkolna, hiába él a fővárosban.

A beszélgetés után még nem sok késéssel átérek a Nagyszínpadon zajló programra, ahol Máté Gábor olvas fel a kiadott színházi naplóiból. A kötet szerkesztőjével beszélgetnek a sokféle, de mégis egy Máté Gáborról, milyen a rendező-, a színész-, vagy éppen az igazgató énje. Kiderül, hogy számára napi rutin az írás a reggeli kávéja mellett, egyes eseményeket/szakaszokat pedig egészen különbözően dokumentált: akár az éppen próbált figura szemszögéből, vagy a színpadi tevékenységét a legkisebb részletekig (a sorok számának és az elmondásukhoz szükséges perceknek, valamint a szénsavmentes ásványvízből ivott kortyoknak a megörökítéséig). Mikor a kötethez újraolvasta a naplókat, a lustasága bosszantotta leginkább, hogy bizonyos fontosnak érzett szakaszokról nem készített feljegyzéseket. Az anyag azonban így is rendkívül gazdagnak tűnik, a közönség nem engedi, hogy időhiányban kihagyjon akár egy felolvasásra kiválasztott részletet is.

Ekkor térek vissza a Világirodalmi színpadhoz, ahol a Margó Extra programsorozat első darabja kezdődik: beszélgetés Szabó Balázzsal. Itt bizony már tele van a nézőtér, sokan ácsorognak, annak ellenére, hogy egy kis testmozgásra és az üres helyek felé beljebb mozdulásra szólítják föl a közönséget. Szabó Balázs szinte kronologikusan mesél az irodalommal való ismerkedéséről. Kisgyerekként természetesnek tűnt neki, hogy a szülei mindig olvastak neki, és bár eleinte katona vagy űrhajós szeretett volna lenni, gimiben már a költő lehetőséggel is eljátszadozott. Első kisiskolás szerelmének nemcsak egy karatés mackót, de leveleket is ajándékozott, mert a kézzel írt szót kitörölhetetlen számára. A szövegek már szóló gitárosként kiemelten fontosak voltak, miközben a versekkel való találkozásnál mindig lényegesnek bizonyultak az apró körülmények is, mint például, hogy mécsesekkel töltsön meg egy kollégiumi Pilinszky-estet. Miközben a versolvasás intim élmény, a közösség érzése lényeges a koncerteken, mert ahogy Radnóti költészete kapcsán fogalmazott: „így leutazni a gödrökbe kevésbé félelmetes”.

Fél óra után azonban ott kell hagynom ezt a programot, mert a Vásárszínpadhoz sietek. Nem én vagyok az egyetlen, aki máshová igyekszik (a felszabadított székeket természetesen azonnal elfoglalják), hiszen több színpadon kezdődnek beszélgetések. Mikor korábban bosszankodtam, hogy csütörtökön a sok párhuzamos program miatt mennyi mindent ki kell hagynom, azt hittem, ez a közönséget is elbizonytalanítja majd és a Scolar Live három friss lírakötetes szerzőjénél a nagyobb színpadokhoz képest kisebb lesz az érdeklődés. De úgy tűnik, hiába az ottani, ismertebb szerzők beszélgetése, rengetegen voltak kíváncsiak erre a programra, nem is jut nekem babzsák, és hamarosan még a nézőtér közepén zavarónak ható, jókora oszlop mögötti helyeket is mind feltöltötték és nem kevesen figyeltek a képregény-kiállítás előtt ácsorogva. Ezen a beszélgetésen Fenyvesi Orsolya, Izsó Zita és Vajna Ádám munkáiról hallhatunk. A program azért különösen érdekes, mert három egészen eltérő, rendkívül izgalmas koncepcióval rendelkező lírakötetről esik szó – ezzel együtt a szerkesztővel való munkáról, az egyedi borítótervekről (anatómiai szív, polip és kólát szürcsölő rinocérosz) és a saját kötettel való első találkozásról, a tárgy most még idegen ismerősségéről.

A napom végén az eddig ismeretlen Kazamataszínpadhoz tartok a Papírtól a színpadig című beszélgetésre. Először arra gondolok, bárcsak itt lett volna a Scolar Live programja, mert ez a hely lesz azonnal a kedvencem, a maga meghitt, hűvös csarnokával (néha nehéz is, hogy ne felfelé bámuljak a színpad helyett) – mert bár a vásártér színpadánál könnyű az éppen vásárolgató látogatóknak bekapcsolódni a programokba, talán ebben a csöndesebb térben még inkább meg tudtak volna szólítani a költők versei. A kazamatáknál most Székely Kriszta rendező, Enyedi Éva színész/dramaturg és Nádasdy Ádám műfordító beszélgetnek a szövegek átalakító folyamatáról. Nádasdy az újrafordítás kérdése kapcsán arról beszél, hogy különböző előadásoknál sem a húsz évvel ezelőtti jelmezeket használják, így egy szöveg is másképpen lélegzik egy másik korban – amíg régebben gyönyörű kosztümök kellettek a színpadra meg futónövény, ma már inkább az emberi kapcsolatok érdeklik a nézőket. Székely Kriszta ehhez azt teszi hozzá, hogy a mostból kell valamit megfogni. A Nóra esetén is írhattak volna egy kortárs darabot a központi problémáról, de ő inkább azt a régi magot akarta megpiszkálni a drámában, ami már Ibsennél ott volt. Enyedi Éva azt is elmondja, hogy van náluk (a Pintér Béla Társulatnál) húsz éve játszott darab, ahol az idők során kellett bizonyos részeken változtatni, így Jugoszláviát ki kellett húzni, Zámbó Jimmyt pedig bele lehetett írni egy már kevésbé ismert zenész helyére. Nádasdy Ádám szeret a fordított drámáiból készített előadásokra járni, figyelni, hogyan reagál arra a közönség, ugyanis a munkánál azt tartja fontosnak, hogy ne a szöveghez, hanem a darabhoz legyen hű – ha Shakespeare-nél a 19. percben nevettek, akkor nevessenek ma, a magyar darabnál is a 19. percnél. (A beszélgetés során kifejezetten szórakoztató, ahogy Nádasdy sokszor magához ragadja a kérdező szerepét és őszinte kíváncsisággal faggatja a beszélgetőpartnereit.)

A Margó első napján a programok miatt kicsit sietve szaladgáltam a vásártéren, de biztos visszamegyek még a napokban a standokhoz bogarászni. Az ott töltött, gyorsan elszaladó órák során annyi érdekességet írtam fel az olvasandó-listámra, miközben egy csomó impulzust kaptam, hogy hazaérve nem is tudom, mit akarok hirtelen, inkább könyvolvasásba fogni vagy verset írni. A látogatást tervezőknek pedig azt mondanám, hogy a kinézett programok előtt/után mindenképp érdemes körbejárni a fesztivál területét, benézni a különböző színpadok beszélgetéseire (egész más élményt nyújtanak), mert a Bazárban most tényleg számtalan érdekességet találni – nekem hirtelen a Szívünk rajta gyerekirodalmi része tetszett meg a legjobban, de akár a Margó standhoz is megéri ellátogatni.

A szerző fotóival