A Hauptbahnhofon szerda este rituálisan elfogyasztott Bratwurst (mert Currywurstot kultúrember csak Berlinben választ) már megadta az egész könyvvásár alaphangját, ám akkor még nem sejtettem, hogy a fiatal szerzőket bemutató, egy idegen nyelvre fordított strófát vagy bekezdést, illetve egy portrét tartalmazó, Pál Dániel Leventével közösen készített diáinknak a magyar pavilon – a Fővárosi Nagycirkusz által térítésmentesen kölcsönadott – LED képernyőire applikálása gyakorlatilag minden bölcsészmérnöki tudásunkat megköveteli majd. Dani nyomogatja a távirányító gombjait, én olyan szögben tartom hősiesen a képernyőt, hogy valamennyire megérezze az USB csatlakozó az inputot. Feltűnik Shrek Timi mosolya, mellette cirill betűk… győzelmi mámor. Befut Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadó igazgatója terepszemlét tartani, büszkén mutatjuk neki a fiatal írókat, majd Jeney Zoltán, a PIM fordítóirodájának vezetője szakszerűen láttamozza, hogy minden rendben van, és ekkor érzem, hogy az elmúlt két hónap agyérgörcsei, a néhány nappal ezelőtti könyörgések egy tördelhető (2MB< méretű) fotóért, és a „Mi ez a Frankfurt?” kérdések után végre rendben teljesítettem a vállalásaimat.  

A könyvvásár kiállítói négy hatalmas, többszintes épületet töltenek meg (az ötösben az európai, a hatosban az angol, az amerikai és a kanadai kiadók, a hármasban a gyerek- és ifjúsági irodalom található, illetve a német kiadók – még szerencse hogy van egy kiváló app, ami mindenhova elvezet), a magyar pavilon az ötös földszintjén kapott helyet a többi nemzeti kioszkkal együtt; elindulok hát az 5.0-ás helyszínen tőlünk nem messze található skandináv blokkhoz, ahol a jövő évi díszvendég, Norvégia is megtalálható. Meglepetésemre nincs tele Knausgård-ral a pult, így kicsit csalódottan kullogok át a dánokhoz, akiknél viszont találok egy patent irodalomtörténeti áttekintést katalógusformában, amely kifejezetten annak magyarázatára szolgál, miért úgy néz ki a kortárs dán irodalom, ahogy.

Elhaladok az ukrán stand mellett: még mindenki józan és jólfésült – úgy tűnik, hogy hiába nyújtana remek lehetőséget a nemzeti sztereotípiák élcelődő érvényesítésére az, hogy Európa országai ugyanarra a szintre kerültek az ötös épületben, e kedvelt időtöltésemnek nem fogok tudni hódolni most (bár a svédeknél tényleg minden bútor IKEA-s).

A 6-os kiállítótermen keresztül a 4.1-be igyekszem, mert a Weltempfang (Zentrum für Politik, Literatur und Übersetzung) Salonban épp kezdődik egy beszélgetés arról, milyen politikai tétje van a fordításnak. A lengyel emigráció és a nacionalizmus összefüggéseiről és az emlékezéspolitikai stratégiáknak a narratívaalkotó módjairól okosodom, majd egy picit arrébb, a Brücke helyszínen a költészet közéleti szerepéről hallgatok egy háromnyelvű beszélgetést, ahol a moderátor arról kérdezi az argentin költőt, milyen is a tanknyomok mellett szónokolni. Sajnos erre az eseményre az eredetileg meghívott amerikai költőnő nem jött el, őt egy orosszal pótolták, akinek a nyelvét viszont nem értem (és már elkéstem azzal, hogy észrevétlenül tudjak leemelni egy fejhallgatót a szinkrontolmácsfülke mellől), ezért továbbállok megnézni az Arts+ részen kínált képzéseket. Rendkívül basic szinten, de telt ház előtt a filmkészítés irodalmi alapjairól van szó (és felidéződik bennem egy néhány héttel ezelőtti workshop Köbli Norberttel), majd a nyitott színpadot szegélyező, de attól némileg elszeparált térben díjnyertes könyvborítókról megy egy előadás: megtudom, hogy Vidocq tudáspoétikai szerepe a Scotland Yard, az Interpol és az F.B.I. esetében sem mellőzhető.

Elmúlt délután kettő, és e nemzetközi atmoszférában nemcsak a szocreál bolgár stand, de az én szívem is piros-fehér-zöldben kezd pompázni, amikor meglátom, hogy az egyik büfében lehet rántott húsos szendvicset kapni. A kiállítóterek által határolt központi udvarra menet elmajszolok egyet, és bekukkantok az Agora hüttéjébe, ahol a norvégok rendezkedtek be. Már nagyjából a 10. kilométeremnél megnézem a tágas koreai standot is a 3.0-ában, ahol real time rajzolnak kivetítőkön a képregénykészítők: a sztereotípiák nem működnek a távol-keletieknél sem, egész visszafogott pavilonokat látok, viszont a Bookr Kids-esek figyelmeztettek, hogy ez ne tévesszen meg: majd hétvégén jön csak a cosplay.

A hármas és az ötös épületet összekötő függőfolyosón átvágva az idei díszvendég, Grúzia díszterméhez vezető mozgólépcsőre leszek figyelmes: nagyjából olyan a hangulat bent, mint a Könyvjelző című műsor felvételén lehet, a pódiumos szereplők is hasonló vitalitást tanúsítanak. Annál nagyobb a tömeg a menzán, ahol a grúz gasztronómia legjava kapta a főszerepet – ebből persze nem kell messzemenő következtetéseket levonni, mondom magamnak, eurocentrizmusom lejjebb tekerve. 

Visszatérve az ötös épületbe, a felső szinten a francia kiadók minőségi küllemű könyveit csodálom, elképedek azon, hogy Argentína mekkora standdal szerepel, és arra gondolok, hogy milyen jó lenne itthon is egy olyan könyv a költészetről, mint a Todo lo que hay que saber sobre poesía, amely bár csak idén januárban jelent meg, most az Ariel kiadó már a harmadik kiadását hozta el. Összetalálkozom Sárközy Bencével és Danival, és meggyőzöm őket, hogy ugyan kunyeráljanak már nekem egy szatyrot a spanyol blokkban is jelenlévő Penguintől, mert bár életemben nem olvastam Júlia Navarrót, de ígérem, hogy ezt a hiányosságomat pótlom – és ha már Dani ennyire belejött a kéregetésbe, megszerzi nekem az áhított költészeti tankönyvet is. A rendezvény nevében ugyanis a „könyvvásár” megtévesztő lehet: nem példányt lehet venni, hanem a fordítási és kiadási jogokat.

A magyar pavilon megnyitójára még épp időben sikerül odaérnem: először Gál Katalinnal, a MMKE elnökével beszéljük meg azt, hogy ezen a néhány négyzetméteren a Kultúrkampf szünetel, majd Fekete Péter beszédére kezdek heves bólogatásba, amikor arról beszél ékes angolsággal, milyen szépen váltják egymást a kivetítőn olyan fiatal írók, akik nem biztos, hogy politikailag egy gyékényen árulnak. (Később tudom meg, hogy a kulturális államtitkárságtól a frankfurti magyar pavilon történetében idén először kértek segítséget a szervezők, és ők azonnal utalták is a hiányzó pénzt, az nem lehet, hogy le kelljen mondanunk.)

Megismerkedem Dian Viktóriával is a Publishing Hungarytől, akivel hosszan lamentálunk azon, milyen nehéz megjósolni, melyik piacon mi jön be a magyar irodalomból. Lassan zárják az épületeket, úgyhogy elmenőben az ukrán pavilon dzsemboriját szemlélem a félrecsúszott nyakkendőkkel és a mindent átható vodkaszaggal, na meg a lábukat kapkodó hostessekkel, akik nem győzik hordani a söröket – káeurópai posztoktóberfesztpótlék.

Elmenetbe még belefutok Qatar rendkívül hiteles mottójába („Free thought incubator”) és az arab gyerekirodalomba (erre nem teszek megjegyzést, de mindenkinek szakálla van 10 év alatt is), és ismét nyugtázom magamban, milyen jó ötlet volt a legfiatalabb generációt mosolyogtatni a képernyőkön nálunk, amikor a Litvánoknál a millenialok megnyerésének sokkal izzadságszagúbb módjaként  introvertáltnak lehet beöltözni, a fotót meg hashtaggel megosztani az instán – so 2014. Este Bad Sodenben Szabó Dezső, a Stuttgarti Magyar Kulturális Intézet vezetője meséli csillogó szemekkel, milyen kultúrprogramokat szoktak sikerrel szervezni, meg hogy egy olyan évfordulóból is, mint az ún. „berni csodáé” is, mennyi mindent ki lehet hozni, majd ugyanilyen vehemenciával vitatkozunk arról, hogy az Arcobräu vagy Weihenstefan a jobb búzasör. Adjuk meg azért a császárnak, ami a császáré…

Másnap délelőtt a 6-os épületben kezdek, ahol a DC és a Dark Horse, az origami kihajtós könyvek és a skót tartan jegyzetfüzetek uralják le a terepet. A második emeleten gyakorlatilag az egész C sor a Penguiné – intimpistáskodva lopózom oda asztalokhoz hallgatni, ahogyan a book proposalok elhangzanak; van pénz a könyvben, és talán a gyermekkönyvekben a legtöbb, ha már péntek délelőtt nem lehet odaférni a még zárt szakmai napon a társasjátékokhoz és foglalkoztató könyvekhez, mert mindenki honosítani akar. Ugyanez áll az illusztrációkra és a graphic novelekre, sőt még a szakácskönyvekre is – technikás hipszterek mindenhol; mutogatják a képkockáikat.

A kétségtelenül legextravagánsabb könyvtermékeknek helyet adó épületben megtudom azt is, hogy a szabadulószobák már passé, a Kaland, játék, kockázat mintájára gyártott szabadulókönyvek a menők. De ugyanúgy jelen van a Trump-bashing, amikor egy fikciós életvezetési magazinban ad póniápolási tippeket az amerikai elnök. Az újság mellett egy brexites emlékkönyv, amely a régi EU-s élményeket eleveníti fel az az angol olvasónak: elmagyarázza, hogy innentől az „all inclusive” nyaralás a lerobbant B&B-nek felel meg, a hüttesor pedig a külvárosi lakókocsipark.

A mókaszintről az emeletre megyek, ahol az egyetemi kiadók (pl. Harvad UP, University of Chicago Press, stb.) rendezkedtek be: az amerikaiak Kállay Géza-i jovialitással és derűvel, valamint hibátlan british academic english-sel fogadják a nyurga németeket – nekem sem farmerben kellett volna jönnöm, igaz, ez már másodjára jut eszembe ma; először akkor gondolkodtam el kétes outfitdöntésemen, amikor az olasz pavilonnak a milánói divathétre hajazó designját és közönségét észrevettem. Jelen van a Harper Collins is, mellette pedig majdnem egy egész sor a self-publishinggel foglalkozik – jellemző egyébként a rendezvényre, hogy hihetetlenül képben van az aktuális trendekkel, és mindent applikál belőlük a könyvszakmára. Hogy a bizalom (és már nem az információ) az új olaj, ezt tudatosítják azon pavilonok tucatjai, amelyek a szerzői jog megváltozott státuszára kínálnak adatvédelmi konstrukciókat.

Kisietek a norvég hüttébe, ahol The Selloutjának német bemutatójára hívták el a Man Booker-díjas szerzőt, Paul Beattyt. E szatíra a szerző első regénye – erős a kezdés, ahogyan kijelöli az irodalmi hagyományhoz való hozzáállását azzal, hogy bár nehéz elhinni ezt neki, mert feketének született, mégsem lopott el még semmit életében, szóval ne az intertextusok felől kezdjük el olvasni a könyvét. A moderátor megkérdezi, hogy kinek szabad röhögni ezen a most elmondott viccen, viszont mi már azon vihogunk Danival, hogy Beatty egyáltalán nem úgy néz ki élőben, mint a képen, valószínűleg Morgan Freeman egy fiatalkori fotóját rakták be a frankfurtiak. Mindazonáltal azt örömmel tudtam meg, hogy a rasszizmust feldolgozó szerzők is felkarolták a nálunk legalább a prózafordulat óta töretlen népszerűségnek örvendő aparegényt. Beatty az apja szerepéhez köti azt is, hogy nem megy át teljes vicceskedésbe a kötete, így a reportage-vonal legalább annyira fontos benne, mint a humor. Sajnos a moderátor (az FAZ egyik újságírója) valami egészen különleges érzékkel tereli el mindig a szót a fikciónak azokról a kérdéseiről, amelyek a szerzőt tényleg foglalkoztatnák. Annyit szerencsére megtudunk, amikor a kérdező borzalmasan korlátolt analógiáitól (pl. Ginsberg mint a beat nemzedék hírnöke = Beatty mint a külvárosi fekete értelmiségiek gyámolítója) Beattynek sikerül elszakítania a beszélgetést, hogy nem kívánt felülni teljes testtel a Black lives matter hullámvasútjára, ezért nem is Zeitgeist-regényt írt. Hovatovább kifejezetten taszítja, hogy az irodalomértés teljesen reprezentációcentrikussá vált: így értve nem PC író, persze, az sem érdekli, ha megsért valakit. A kérdező viszont csak nem engedi el a dolgot: azon elmélkedik, mennyiben lehet megfeleltetni a regény egyik jelenetét – amelyben egy fiatal fekete komika fedd meg egy fehér párt azért, mert olyan viccen nevetnek, mely nem nekik szól – az implicit olvasónak. Beatty ezt lecsapja annyival, hogy először talán szórakozni kellene a könyvön, utána reflektálni arra, hogy mi történik az olvasás során. A zárlatban az újságíró még vagy ötször kér bocsánatot azért, ha a kérdéseivel megsértette a fekete szerzőt, az egész frusztrált kínlódás pedig totálisan elüt attól a derűtől, amit Beatty sugárzott a beszélgetésben; Dani meg is jegyzi: legalább a moderálásban nem tartanak előrébb, mint mi.

Szólnak, hogy indulni kell Krasznahorkai Báró Wenckheim hazatér című regényének német bemutatójára – odafelé még egy gyors városnézést is beiktatunk, Vikivel és Danival ugyanazoknál az épületeknél kapjuk elő a telefonunkat, majd kiderül, hogy nem is ott lesz a felolvasás, ahol a hivatalos programban ki van írva – ezzel még nem lenne probléma, mert időben érkezünk, azonban elbeszéljük az időt Mészöly friss olasz és orosz népszerűségéről, így pont a köszöntésre érünk oda az Evangélikus Akadémiához. Én ennek a helyszínváltozásnak tudom be, hogy finoman szólva sem tolongunk a felolvasáson, pedig Krasznahorkai nagyon összeszedetten és lazán beszél az életművéről, többek közt arról is, hogy az argentin tangó miként határozta meg strukturálisan már a Sátántangót is és hogy milyen alapvető szerkezeti elem a Báró Wenckheim hazatérben is a zene. A frissen fordított regényből az impresszáriós részt adta elő a szerző: különösen izgalmassá tette a performanszot, hogy fejből mondta olyan folyékonyan, hogy elhittem neki: tényleg tudná még vagy 150 lapig mondani.

A bemutató után visszatérünk az Agorára azért, hogy norvég írókat hallgassunk meg az első mondat fontosságáról. Az oslói Theaterplatz Grand Caféjából merített ötletet Matias Faldbakken a The Hills nevű kávézóhoz és a benne dolgozó pincérekhez, akik semmi extrát nem csinálnak, csak szolgálnak: a regénye fő témája nem a mostanában divatos migráció vagy egyéb PC dolgok, ahogy ő fogalmaz, hanem a felelősség, a modor, a rutinok és a szolgálatkészség. Az éttermet kulturális térként írta meg, ahol van bormúzeum és nyomdai gépek is. Az est moderátora, a Kölni Literaturhaus korábbi feje, Thomas Böhm színes, kockásat a csíkossal bátran egyesítő szerelésében jó érzékkel tesz fel elég komoly elméleti jártasságról és kiváló olvasói készségekről is tanúságot tevő kérdéseket – a legjobb sziporkáinál még kicsit el is mosolyodik, megelégedve azzal, hogy olyan remeket kérdezett, hogy a vallatott szerző csak zavartan feszeng, amíg kigondol valami választ. Ilyen pillanat az is, amikor a regénybeli étterem matricákkal beborított falát a propaganda médiumaként értelmezi. Monica Isaktuen Elternteil című regénye (a norvég eredeti egy gyerekekhez intézett intelem, amit kb. úgy lehet lefordítani: legyél kedves az állatokhoz) egy magazinban reklámozott post-christmas sale-lel veszi kezdetét, és ahogy a szerző megjegyzi, itt többet tudunk meg a főszereplő anyjáról, mint az E/1-es narrátorról. Az anya amúgy is végig a szöveg középpontjában van, mert megtanulja, hogyan viselje gondját a gyermekének kéthetente, amikor felügyeletet kap, az apa viszont egyáltalán nem lényeges, így ő csak Anna apjaként szerepel a regényben, tulajdonképpen nem egy karakter. Itt kezd előttem kirajzolódni a norvég próza két markáns vonása: ezek szerint a fontos mellékszereplő a főszereplő is, illetve mindenki folyamatosan alávetettségnek teszi ki magát a pincértől  a háziasszonyig. Sajnos ezt nem tudom nagyobb korpuszon igazolni, mert az elhúzódó beszélgetés közben a személyzet által vég nélkül osztogatott, vodkaalapú, sáfrányos és kapros longdrinkektől már korog a gyomrunk, és S-Bahnnal fél óra a falucska, ahol megszálltunk.

Vissza Bad Sodenbe, pontosabban a Sole Mió nevű étterembe, ahol a Stuttgart kulturális életében tevékenykedő Füssenhäuser Terézia több évnyi helyismeretét bevetve sír ki nekünk egy asztalt. Először Búzás Norbert mellé kerülök – és így végre mindenkit megismertem a kultúrintézeti kontingensből –, aki arról mesél nekem, hogy egy joghallgató miért kezd el a magyar kultúra promótereként és az irodalmi élet szervezőjeként dolgozni Németországban, majd Márton Lászlótól kérek némi háttérinfót a Két obeliszkben megjelenő alakokról a rövidesen leadandó kritikámhoz. Krausról megjegyzi, hogy „hát előfordul, hogy valaki túléli saját magát”, majd hosszan és vitriolosan mesél a német szocdem hagyomány útkereséseiről – élvezet hallgatni.

A reggelinél már Kiss Noémi is csatlakozik hozzánk, akivel a kortárs irodalom nemzetközi versenyképtelenségeinek okait igyekszünk felfejteni egy gyümölcssali felett. Kalász Orsolya és Zádor Éva további jó étvágyat kívánnak, helyükre az énekes Vazul érkezik, aki a magyar pavilon bemutatóinak zajongási megbízottja – és van egy agár-belga juhász keverék kutyája, aki már tegnap vacsinál végigszaglászott. 

Ahogy megjövendölődött vala, szombaton, vagyis az első napon, amikor a nagyközönség is részt vehet a Buchmessén, már rajzanak a cosplayesek: Macedónia standjánál Naruto-fanok, a Springernél Deadpoolok, a Seuilnél Super Mariók nyomulnak. Megnézzük az ARD műsorfelvételeit, az élő hangjátékot. Danyi Zoltán és Márton László könyvbemutatóit sajnos ki kell hagynunk, viszont a hazarepülés előtt Dani még lecsap két bámészkodó német olvasóra a magyar standnál, akik pont az ő novelláskötetét vették le a polcról – rögtönzött, last minute író–olvasó-találkozó. Jövőre veled ugyanitt.