A Késelés Villával sorozat két házigazdája, Vida Kamilla és Csete Soma feltűnően biztos kézzel választja meg a kikérdezendő párost, eddig szinte mindig egyértelmű volt, hogy kerülnek egymás mellé az alkotók: közös kezdetek, hasonló esztétikai tendenciák, pozíciók. A hétfői alkalom esetében azonban mindez mintha kicsit zavarosabb lenne. Turi Tímea háromkötetes költő, és az ország egyik legpatinásabb kiadójának szerkesztője, Purosz Leonidasz elsőkötetes egyetemista, és mégis, a beszélgetést elindító felolvasás során minden köd eloszlik a szerkesztő-házigazdák motivációit illetően. Két markánsan eltérő esztétikai és erkölcsi értékrenddel dolgozó költészet találkozik egymással, amelyek mégis egymásra íródnak, ha a nyelvhez és az ezzel bíró beszélővel való viszony felől közelítünk feléjük. Eltérés alatt pedig értsük az egyik legszélsőségesebb esetet: maszkulin és feminin hangoltságok különbségét. Tematikus egymásnak feszülések, poétikai hasonlóságok, Turi Tímea meg is jegyzi: „értem, hogy kerültünk egymás mellé”, és azt hiszem, érti a közönség.

Ugyanez a dinamika jellemzi a versek közötti beszélgetést is. Mindketten mesélnek a szerepverseikből beszélő fiktív alakokról, a hozzájuk fűződő viszonyokról, a nemiség és az identitás összefüggéseiről, Szegedről, szerelemről. Kérdésként merül fel, hogy az őszinteség és a személyes referenciák használata valóban kölcsönösen tételezi-e egymást. Kiderül, hogy a legkevésbé sem: az őszinteség mindkettejük számára elsősorban hitelességet jelent, azaz bárki beszél, azt úgy tegye, hogy elhiggyem neki azokat az abszurd, szomorú, vagy épp humoros történeteket, amelyeknek általában ő a főszereplője. Mert ez is közös pont, a történetek, a hétköznapok metaforikája, ugyanúgy, mint az ehhez simuló szikár, retorikus nyelv. 

A két költő világa közötti szakadékok és átjárók akkor domborodtak ki a leginkább, mikor Purosz Mi, akik autókulccsal rendelkezünk című, #metoo-tematikájú versére mintegy válaszként Turi az Engem tönkretettek a feministák című szövegét olvasta fel. Ez a „politikai intermezzo” nemcsak a felvetődő szempontok (az áldozat-szerep kétértelműsége, a nemi szerepekből következő régi és egészen új konvenciók kritikáinak lehetősége) miatt volt érdekes, de remekül példázta azt is, hogy teljesen ellentétesnek tűnő intenciók hogyan érhetnek össze, ha mindkettejük számára zsinórmérték a feltétlen hitelesség és a reflexióra való (ön)felszólítás.  

Ugyanakkor nem maradnak el a személyes kérdések sem. Leó beszél a szakításról, már ami a szlemmer-múltját illeti. Azt mondja, hogy sem a közegben, sem magában nem találta egy idő után azt a nívót, ami miatt fent tudta volna tartani az érdeklődését. Ha valamelyik nincs így, akkor valószínűleg még most is szlemmelne, hiszen akkor vagy neki kéne felnőnie a közeghez, vagy lehetne ő a legjobb. Turi Tímeát a szerkesztői és alkotó praxis lehetséges interferenciájáról kérdezik, azt mondja, kreatív önmegvalósítást lát mindkettőben, amiket elsősorban a ’húzás’ motívuma kapcsol össze, a „lehetséges összeférhetetlenségeket pedig az ember igyekszik kulturáltan kezelni.” A Műút kritikavitájához írott hozzászólásáról is szó esik, és minthogyha itt maradnának egyedül kérdőjelek bármiféle motivációval kapcsolatban az est folyamán.

E komoly kérdéseket közben azért áthatja a humor, az összekacsintások, az irónia, és mindez persze az est vége felé éleződik ki. A szokásos kitalálósdi (a házigazdák egy a szerzőhöz közelálló irodalmár róla írott jellemzését olvassák fel, a vendégnek pedig ki kell találnia, ki írhatta a kedves sorokat) Szén Benji rappárbaj szövegével egészül ki. A párbajra még tavaly augusztusban került sor az öcsödi írótábor-kísérlet alatt, jellemző, hogy egyikőjük sem emlékszik a szövegre.

Végül a műhelyezés is kifejezetten tartalmasra sikerül. Azon már a szerzők is nevetnek, hogy mindkét megdolgozandó szöveg a győzelmet tematizálja: az egyik egy focimeccs, a másik a „sikeres öregedés” kontextusában. A közönség aktív, röpködnek a kérdések, ötletek.

Az est hozta tehát a sorozat koncepciójából fakadó magas nívót, általános derültséget, és azt hiszem, a vendégek is otthonosan érezték magukat a kérdések, reflexiók, zöldre festett csövek között. További jó hír, hogy már nem kell heteket várnunk, ha valami hasonlóan élesre, mégis szórakoztatóra vágyunk, elindult ugyanis a Késelés Késsel vakreflexió-rovat. Heti egy vers, hozzá kritika, de a kritikus nem tudja, ki írta a verset, így esélye sincs szimpátia alapon kegyelemre, vagy régi sérelmek megtorlására. Ahogy Turi Tímea fogalmazott: „a reflexeink nem píszík”, viszont annál őszintébbek, tehát érdekesebbek, folytatom, és ezeket, a reflexet érhetjük tetten akár az esteket, akár a rovatot fogyasztjuk.

Fotó: Bokor Krisztián