Az első szekció Karinthynak a paródiához fűződő viszonyát próbálta körüljárni, jóllehet az eddigi szakirodalom és a köztudatban élő író képe azt sejtetné, hogy kevéssé lehetséges újat felmutatni ebben a témakörben. Ennek a gondolatnak a cáfolataként mindhárom előadás éppen arra mutatott rá, hogy a kontextusok tágításával vagy eddig kiaknázatlan szövegértelmezési módszerrel termékennyé válhat a kutatás, a túlbeszélést mellőzve.

Veres András Rejtő és Karinthy című előadásában nem véletlen az írók említésének sorrendje, hiszen a prezentáció arányaiban nagyobb részt az előbbire fókuszált. (Érdekes egybeesés, hogy két nappal korábban, október 10-11. között tartottak Rejtő Jenő-konferenciát a MISZJE szervezésében). Veres felhívta a figyelmet arra, hogy Karinthy pályakezdését a megdöbbentő jelzővel lehetne ellátni, hiszen „idegen tollakkal ékeskedett”, és nem önnön eredetiségét hangsúlyozva lépett be az irodalomba.

A behelyettesítéses tévesztés felvetését folytatta Dobos István előadása, aki az Így írtok ti humorforrására kereste megoldást, főként a tropológia felől közelítve. Emellett a paródia, travesztia vagy persiflage bélyegző műfajmegnevezéseket vizsgálta felül, jóllehet hiányként említhető meg, hogy az e tematikában éppen Karinthy kapcsán megjelent Bónus Tibor tanulmányát nem említette referenciapontként. Dobos szerint Karinthynál az irodalomról szóló irodalom írja körül a paródia létmódját, amely a modernség kritikaszellemével szorosan rokonítható. Továbbá arra a következtetésre jut, hogy a humor forrása az olvasó értelemfeltöltésében rejlik.

Kappanyos András továbblép Karinthy műfordítói szokásaira, amely köztudottan problematikus: a név nem minden esetben takarja azt a személyt, aki a munkát végezte. Stephen Leacock Humoreszkek című kötetében egyértelműen olyan jelek vannak, amelyek Karinthy jellegzetes kéznyomára utalnak. A fordítói szabadság említése a nyugatosok kapcsán többször felmerült, ez alól természetesen Karinthy sem kivétel. Kappanyos frappáns példákkal szemléltette a fordító egyéni megoldásait. Egy szöveghelyen a rendőr nagyot húz kalotaszegi kulacsából, ahol mellesleg az eredetiben még ivásról sincs szó. A kulturális transzfer tág értelmezése a skótok székelyekkel való felcserélése kapcsán is problematizálódik. Az előadó meglátásában egy sajátos narratív szerződéssel állunk szemben, amelyben a fordító egyetlen felelőssége az olvasó szórakoztatása, az eredetihez való szabad alkalmazkodás mentén.

A második szekció két előadása – szemben az első szekcióval – már nem ennyire szorosan kapcsolható egymáshoz. Angyalosi Gergely a Hazám és a „Hazám” című szövegeket vizsgálja, korabeli kontextusban elhelyezve. Kiemeli, hogy Karinthyt kortársai főként kritikusnak tekintették, aki az egyedi stílus ellen volt, úgy tartotta, hogy annál rosszabb egy mű, minél egyedibb. A Kafkával való rokonítás az előző nap nyitóelőadásában is felmerült, amelyet Fráter Zoltán tartott. Úgy tűnik, hogy érdekes komparatisztikai vizsgálódás lenne alaposan egymás mellé helyezni néhány szöveget és az ezekből kirajzolódó teóriákat.

Bengi László előadásán előre jelezte, hogy ha Kosztolányit mondana prezentációja során, akkor is Karinthyt ért alatta. (Megjegyzendő, hogy e tréfás megszólalásban lényegében az is benne rejlik, hogy Kosztolányi mint állandó referencia folyamatosan végigkísérte a vitákat, aligha lehetne olyat említeni, amelyben ha nem is ellenpólusként, de említés szintjén ne jelent volna meg.) Ismert, hogy az előadó legutóbbi tanulmánykötete a sajtó felől vizsgálja a modern magyar irodalom, kiemelten Kosztolányi műveit. A konferencia keretén belül hasonló perspektívából Karinthy került a fókuszba. Bengi felvázolta saját értelmezői keretét, amely nyomán a tárcaszerű beszédmód három, élesen nem elváló, hanem átmeneti kategóriát különbözteti meg. A kulcsot a perspektívaváltásban éri tetten, amit öt novellán keresztül szemléltetett. Arra a konklúzióra jutott, hogy sikertelen próbálkozásokról beszélhetünk a novellákban, ami sikerül a paródiákban vagy az Enciklopédia címszavaiban, az az idézett szövegekben kudarcba fullad. A szekciót követő vitában Gintli Tibor, a konferencia főszervezője, valamint Angyalosi Gergely kihegyezték a Karinthy-olvasás kulcskérdését, megfogalmazván mintegy munkaköri kötelességként, az adekvát olvasásmódot.

A harmadik szekció előadói interdiszciplináris nézőpontból közelítettek Karinthy szövegeihez. Bartal Mária az Utazás a koponyám körül című regényben a daganat metaforizációjának hálózatát tárta fel, a befogadó és a narrátor, illetve az orvos-beteg kommunikációt, valamint az idő narrációra gyakorolt hatását. Elméleti keretként pontosan vázolta Sartre A lét és a semmi betegségre vonatkozó fázisait, majd többek között ezt aktiválta interpretációjában. További inspiráló felvetése volt a szelf, test és társadalom összekötése, amely nem csak a fent említett regény vagy a Bartal által további példaként említett Utazás Faremidóba értelmezése kapcsán működhet, hanem a Capillária esetében is. Sátor Veronika prezentációjának centrumába a gép paradoxa került. A tudományok iránt elfogult szerző írásaiból az olvasható ki, hogy az ember, nem meglepő módon, alacsonyabb rendű a gépeknél. Karinthy sajátos paradoxona abban rejlik, hogy bár látszólag a gépekről beszél, mégis az emberről szól, a gépek emberi attribútumai nem a hordozót, hanem a kölcsönzőt helyezik a fókuszba.

A konferencia utolsó két előadója hiánypótlónak mondható, hiszen Karinthy költészetével foglalkoztak, amely nem csak a második napon, hanem a konferencia egészét tekintve kevésbé foglalt el kitüntetett helyet, jóllehet, a Nihil gyakran előkerült, főként Beck András értelmezésében.

Kőrizs Imre az első verseskötet válogatásokban tett változását, alakulását vizsgálta, illetve a hosszúvers vagy néhol félhosszú vers műfajához is értelmezést nyújtott. Meredek párosítás az orosz formalizmus és Karinthy, de ennek köszönhetően idéződhet meg egymás mellett a magyar szerző és Majakovszkij. A felvetés nem terméketlen, bár az előadásból nem derült ki pontosan, hogy Kőrizs hogyan olvassa e kettőt egymás mellé, várhatóan a tanulmányban majd alaposan kitér erre.

Balogh Gergő előadása az előző szekció betegségreprezentációjának méltó folytatása. A Mindszenti litánia mellett összehasonlítási pontként röviden elemzi Babits Balázsolás, illetve Kosztolányi A vad kovács című verseit, kiemelten a retorikára téve a hangsúlyt. Balogh a Karinthy-értelmezésben egy olyan metaforát érvényesít, amely a korabeli medikális diskurzusokkal kapcsolható össze: a rák mint kóros elburjánzás, illetve a vers kapcsán a betegség életformájának elburjánzása. Továbblépve felteszi a kérdést, miként válik a rák politikai létformává. A szűkebb orvosi kereteken túllépve a titok, titkolózás, illetve a konkrét megnevezés mellőzése, kerülgetése további irányokat rajzol fel. Balogh előadása egyértelműen arra enged következtetni, hogy Karinthy költészete értő olvasót találva nem érdektelen, mellékes része az életműnek, hanem feltárásra váró feladat.

A Karinthy-konferencia kísérletet tett az író többarcúságának megragadására, novella, zsurnalisztika, műfordítás vagy éppen költészet kapcsán. Várhatóan a konferencia anyagából megjelenő tanulmánykötet ehhez mérten irodalomtörténeti téttel bíró gyűjteménnyé alakul.

Kép forrása: PIM