Az eseményt Mekis D. János helyett – betegség miatt nem tudott eljönni – Bengi László nyitotta meg. Az első előadás Fráter Zoltán nevéhez kapcsolódott, témája „Reál” és „ideál” a korai novellákban volt. Fráter elmondta, hogy Karinthy indulása olyan igazi „karinthys” volt: 1912-ben egyszerre, rekord módon öt(!) kötettel jelentkezett. Felvetődött a kérdés, hogy Karinthy prózája melyik magyar író hagyományának folytatója; Fráter felsorolta elsősorban Jókai és Bródy nevét, de Ignotus és Swift hatását és nélkülözhetetlennek vélte. Azonban a legnagyobb szellemi hatás mégiscsak a századforduló egyik meghatározó, mára feledésbe merült filozófusához és irodalomtörténészéhez, Bodnár Zsigmondhoz kötődik, akitől Karinthy a prózáiban megjelenő „reál” és „ideál” fogalmát kölcsönzi. Bodnár törvényszerű mozgást fedez fel a történelemben: „ideális” és „reális” korszakok váltakozását, melyek relativizálják az igazság, a szépség és a jó fogalmát. Az individuumnak alkalmazkodnia kell korának paradigmájához, különben a társadalom margójára kerül. Ez a fajta gondolatiság jelenik meg például Karinthy Vakok országáról szóló novellájában is, ahol a hirtelen látni kezdő vakot a többi polgártársa kóklernek, metafizikáról hadováló szélhámosnak bélyegzi.

Másodikként Gintli Tibor előadását hallhattuk, Példázat és novella kapcsolatai Karinthy prózájában címen. Gintli először irodalomtudományi fogalommagyarázattal kezdett, a novella és a példázat műfajával, mely utóbbi az egyszeri esemény absztrahálásával mutat rá az általános erkölcsi tételekre. A műfaj problematikája, hogy a túlzott tanítási szándék túlhajtáshoz vezet, mely a szöveget a gondolatiság puszta illusztrációjává teheti. A tematizált problémák elévülési faktorral is rendelkeznek; ráadásul a modernség amúgy sem igen kedveli a túlzott didaxist – inkább a feloldhatatlan paradoxonokat preferálja. 

Karinthynak – Gintli szerint – sikerült megtalálni az arany középutat. Nála a példázatosság a jelképes alakok (férfi, nő, művész, orvos) és a fantasztikum használatában, illetve a párbeszédek, monológok kifejtő jellegében jelenik meg – olyan „szellemes” formában, mely a modern olvasó számára sem kelt idegenkedést.

Gintli után Kányádi András következett, aki Királyáldozatok. Karinthy sakknovellájának ikerolvasatai címmel tartotta meg előadását. Kányádi mesélt a korra jellemző, virágzó magyar sakk-kultúráról, amely megteremtette az alapot az író sakkhoz kötődő írásaihoz. Kányádi némileg megkérdőjelezhető módon egy novellát kivéve nem sokat beszélt Karinthyról. Inkább a sakk történetéről és művelődéstörténeti szerepéről esett szó, illetve ehhez kapcsolódóan olyan alkotókat említett, akiknek van sakkmotívummal rendelkező művük, mint pl. Kosztolányi, Plutarkhosz, Dragomán György, na meg Karinthy.

A szünet után Lengyel Imre Zsolt „ne legyenek korlátai”? – Az elkülönülő irodalom problémája és Karinthy Frigyes című előadása nyitotta meg a második szekciót. Lengyel tézise szerint Karinthy híres-hírhedt Nihiljének középső részét lehetséges tudatos esztétikai-irodalmi állásfoglalásként értelmezni. Ennek alátámasztására idézett egy, a Nyugatban 1912-ben megjelent cikket, melyben Karinthy kritizálja, hogy az írók – a közönséget ignorálva – egymásnak írnak, s hogy az irodalom „szép szavak és mondatok összessége lett”. Megkérdőjelezi a kritikusok által fetisizált újítás öncélúságát, illetve a l’art pour l’art programját – az irodalomnak társadalmi-erkölcsi funkcióit tulajdonít; ugyanakkor szkeptikus a művészet-élet oppozíció avantgárd feloldásának lehetségességével szemben. Lengyel konklúziója, hogy Karinthy Nihilje nem az avantgárdhoz, hanem inkább a neoavantgárd irányzatokhoz köthető.

Az első napot Reichert Gábor előadása zárta A Karinthy-életmű de- és rekanonizációja a Rákosi-korszakban címmel. Reichert a Rákosi-érában két korszakot különített el Karinthy kapcsán: az 1953 előttit, illetve utánit. 1949-53 között ugyanis az írótól-íróról megjelent publikációk száma egyenesen nulla. Ez nagy eséllyel a Lukács György és Révai József által fémjelzett kultúrpolitikai direktíva következménye, mely kitörölni szándékozta a durva leegyszerűsítéssel „konzervatív-liberálisként” értelmezhető polgári lapokat és a hozzájuk tartozó írókat, a magyar irodalomtörténetet a Petőfi-Ady-József Attila „forradalmi” tengelyre felhúzva. Az első áldozat Babits volt, akit „elefántcsonttorony-komplexussal” vádoltak; de ilyen sorsra jutott a „fasiszta” Kosztolányi is. S a „kávéházi értelmiségi” imázsával rendelkező Karinthy kondíciói sem tűntek jobbnak. Pedig – Reichert szerint – Karinthy, bár nem hangoztatta penetránsan művein keresztül, kritikus volt a Horthy-korszak „barbarizmusával” szemben, amit mi sem példáz jobban, mint hogy egész életében az „Új Enciklopédiát” akarta megírni. A változás 1953-ban következett be, amikor is kiadták az Így írtok ti-t, egy évre rá pedig a Tanár úr kéremet. A műveket, melyeket a mai napig megtalálhatunk nagyjából minden magyar házikönyvtárban. Ami némileg kár: az előadás egyik legnagyobb érdeme épp az volt, hogy rávilágított, milyen sokoldalú, esztétikai és filozófiai mélységekkel játszó író volt Karinthy. De ennek a némileg egysíkú Karinthy-képnek az általános kitágítása már a jelen irodalmárainak feladata.