Írjatok műfaji megkötés nélkül bármit a kedvenc közlekedési eszközeitekről – kéri Imreh András a műfordítókat, hogy bevezesse Mándy Iván A villamos című könyve egy részletének fordítását. A fordítók rövid munka után felolvassák meglepően remek szövegeiket. Van köztük egészen lírai. Sophia Matteikat és Raffo Kamilla megoldása például egyenesen lenyűgöz. A szövegrészletben sok a bizonytalan tényező, amelyek a fordítót gyakran döntésre késztetik, mert az adott nyelven csak döntés mentén oldható meg a feladat. Van a történetben egy lány, aki vagy tényleg van, vagy nincs, az elbeszélő, akiről nem tudjuk, kicsoda, figyeli meg őt és gondolkodik el róla. Azt állítja, hogy a lány ideges volt. De olykor tudnunk kell, amit a magyar változat nem mond ki, hogy mitől is volt ideges; például hogy angolban a ’nervous’, az ’annoyed’ vagy az ’upset’ szót használjuk, mondja Owen Good.

Este Pataky Adrienn remek kérdései mentén mutatkozik be három költőnő, Simon Bettina, Terék Anna és Zilahi Anna. Provokatív kérdéssel kezdeném – mondja Adrienn –: mit gondoltok, miért pont ti ültök itt? Nem úgy hirdettük ugyanis meg a programot, hogy a ma este a nőköltészetről szól, hanem a kortárs költészet a téma. Új jelenség, hogy szakmai fórumokon is túlnyomó többségben a női költőket sorolják, ha a kortárs költészet kiemelkedő köteteiről esik szó.

Szívesen kezdem én a válaszok sorát, mondja Zilahi Anna. „Azért vagyunk itt, mert megjelentek a szövegeink. Az elmúlt évtizedben nagyon megerősödött a női szerzők által írt líra a magyar irodalomban. Akár feminista nézőpontból kellene tárgyalni ezt a kérdést. Foglalkoztatott, hogy mik azok a nyelvi konstrukciók, amelyek kísérteni fogják a kötetet azért, mert női szerző vagyok. Megpróbáltam személytelen módon írni ezeket a szövegeket. Meg kellett találnom, hogy mik azok, amik mentén máshogy beszélünk, férfiak és nők. A vehikulum kiüresítése című versben azt kerestem, hogy mennyire nemileg megkonstruáltak a megszólalások. És ha ezeket a konstrukciókat lebontod, marad csak a puszta hang.”

„Amikor már tudtam, hogy meg fog jelenni a kötetem, írtam egy verset, és azon gondolkodtam, hogy mi lesz ezzel a szöveggel, ha fölé kerül egy női név. Akkor éreztem meg, hogy van egyfajta reflex, ami női szerzők olvasásakor működésbe lép az olvasóban, és az én szövegemmel is ez fog történni, mert az én nevem is egy női név; előfordulhat, hogy emiatt máshogy olvassák, és ez a tippem be is jött. A líránál ez nem mellékes kérdés, ahol például a személyesség kategóriájáról beszélünk” – mondja Simon Bettina.

Én sosem szoktam ezen gondolkodni – teszi hozzá Terék Anna. „Volt egyszer egy könyvbemutatóm, ahol egy férfi kérdezett engem, aki írt olyan regényt, amelynek egyes szám első személyű női narrátora volt. A kérdéseiben nagyon forszírozta, hogy így a női líra, úgy a női líra – de hát te is nőit írtál, mondtam neki erre, amin ő némileg elcsodálkozott. Én nem tudnék olyan jó férfiverseket írni, mint amilyen jó női regények születnek férfiak tollából. Nem tudok arról írni, hogy milyen sorkatonának lenni, vagy milyen, ha tökön rúgnak – mert nem tudom, milyen az.”

Mindhárom kötetnek, amelyről ma este beszélgetünk, kötődése van a képzőművészethez. Zilahi Anna maga is képzőművész, egy alkotói válság vezette a képzőművészet felé, amikor úgy hitte, soha többé nem tud egy szót sem leírni, és ebbe belehal. Aztán épp a képzőművészet és a fordítás segített neki abban, hogy a nyelvet relatívként, médiumként tudja kezelni, nem pedig mint abszolútumot. Simon Bettina művészettörténész, és mint mondja, ettől még nem feltétlenül van az embernek alkotóként is köze a képzőművészethez; mégis ő tervezte a kötete borítóját, és a belívekbe is volt beleszólása. Ritka, hogy az ember könyvével ennyire az történik, amit a szerző szeretne, mondja. „Ez most pont úgy néz ki, ahogy én megálmodtam.”  Terék Anna kötetét gyerekkori barátja, Antal László illusztrációi díszítik. Kettejük együttműködését a gimnázium unalma szülte, az órák monotonitását azzal ütötték el, hogy Anna írt egy-egy sort, László illusztrálta azokat. Anna első köteténél felvetette a kiadónak, hogy szeretné, ha ő választhatna illusztrátort. És mivel az ötlete nem ütközött ellenállásba, azóta is együtt dolgoznak, a barátság is töretlen. Szerencsés két ember, akik így inspirálják egymást.

Ha már ennyi szó esett a kötetekről, itt az idő, hogy a címükről is beszéljünk. Zilahi Anna JAK-füzetek sorozatban megjelent verseskötete A bálna nem motívum címet viseli. A magyar irodalomban, beszéljünk akár a klasszikusokról, akár a kortársakról, Babitstól például Németh Zoltánig, nem idegen a bálna motívuma. „Kézenfekvő a Jónás-történet felől olvasnunk a címet – a kötetet végigkíséri egy folyamatos menekülés; menekülés egy misszió elől, a saját történettel való szembenézés elől, akár elfordulás a belső intuícióktól, akár. De végigvonul jó néhány egyéb, például ökológiai kérdés is. Versenként elmozdul picit a bálna értelmezhetősége. A cím nem kijelentés, inkább játékra hívja az olvasót.”

Strand – ez a címe Simon Bettina kötetének. „A vers az egy hely, és én strandként tudnám elképzelni, ha már. A strand egy motívum; de ha kötetcímmé emelem, szükségképpen kapcsolatba kerül a víztől független versekkel is. A kötet íve a személyes témáktól a közösség felé vezet. De mindenképp viccből is ez a címe; kiemeli az ironikus vonalat a könyvben.”

„Az én kötetem öt halott nőről szól – mondja Terék Anna –, ezért az a címe, hogy Halott nők. Írás közben így hívtam őket. Nekem ez tetszik, hogy arról szól, ami rá van írva.” A Halott nők olvasható traumafeldolgozó kötetként is, Terék Anna pedig pszichológusként dolgozik, adódik a kérdés Adrienntől, hogy lehet-e ezáltal traumákat kezelni. „Fene tudja – válaszolja Anna –, én erről pszichológusként nem merek semmi mondani, a pszichológusok nem értik a művészeket. Csak rásütik, hogy jaj, ez mániás depressziós, ez meg itt borderline, téged meg biztos megerőszakolt az apád.”

Mindhárom kötetben megjelenik az erőszak, a verés motívuma. Pataky Adrienn kérdésére, hogy az erőszak hogyan jeleníthető meg nyelvileg, Terék Anna válaszol elsőként. „Engem például nem vertek, de ha egy pszichológus elolvasná, biztosan azt mondaná, hogy csak elfojtom. A szüleim viszont nagyon sokat kiabáltak – ez nekem olyan volt, mint a verés. A hangulatot kell megteremteni, amit valóban érzel. Kinyerni valamit, ami megosztható, és akkor tudunk kapcsolódni. A verést mindenki érti; mintha benne lenne a kollektív tudattalanban.”

Zilahi Anna folytatja: „Az én lírai elbeszélőmnél egészen másról van szó. A kötet számos társadalmi problémát tematizál, az Öntő című versben a kívülállók be nem avatkozó, legitimáló viselkedését próbáltam megérteni. És hogy mik azok a logikai csavarok, amelyek által megideologizáljuk, hogy mi bánthatjuk a másikat. Az Öntő egyes szám első személyben íródott, és az mondja, aki ver; ha E/1-ben olvasunk, talán valamennyire azonosulunk a beszélővel. Érdekel az is, hogy ez kelt-e visszatetszést.”

Ami a versbe bekerül, mindig máshogy hat, mintha csak úgy elmesélné az ember – mondja Simon Bettina. „Magától a verstől sem áll távol az erőszak; ha egy jó verset olvasunk, azt mondjuk, ez ütős volt. A jó vers törést hoz létre, megismétli a trauma működésmódját, akkor is, ha nem ezt tematizálja.”

***

Három egészen különböző személyiséget, három markánsan különböző költőt ismertünk meg aznap este. Számos kiváló személyiség volt a vendégünk, legyen szó előadókról, a fókuszba került alkotókról vagy az őket kérdezőkről. És persze a fordítókról, akik közül sokan a Balassi intézet hallgatói az idén, és kívülük is többen itt élnek Budapesten, és rendszeres látogatói az irodalmi eseményeknek. Nagy élmény együtt lenni velük, aki teheti, ismerje meg őket. Tulajdonképpen csak valamikor el kell kezdeni.