A Helikon ezévi második lapszámát Tóth Csilla (a lapszám szerkesztője), Földes Györgyi (a Helikon főszerkesztője), valamint Bene Adrián, a Pécsi Tudományegyetem oktatója és Kálmán C. György, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet főmunkatársa mutatta be. A lapszám egy Tóth Csilla írta nyitótanulmányból és általa válogatott elméleti szövegek fordításából áll, amelyeket egy kivételével mind ő maga is fordított, az egy kivételt pedig Gregor Lilla és Melhardt Gergő (az ELTE irodalomtudomány mesterszakos hallgatói) kiváló fordításában olvashatjuk.

Az este elején egy rövid körkérdésben szó került a Pécsi Tudományegyetem Thomka Beáta szárnya alatt kialakult, nemrégiben még aktív narratológiai „műhelyére”. Felidézték tevékenységük néhány napvilágot látott eredményét, így a Narratívák sorozatot és a Sensus csoport kiadványait. Ezután a sokak számára újszerű nem természetes narratológia kifejezést járták körül. A hallgatóság általános tájékozottságára (értsd: tájékozatlanságára) való tekintettel nagyon ügyesen oldották meg a beszélgetőfelek, hogy bár elhangozzanak szakirodalmi hivatkozások, ne egy idézetekkel dobálózó, a közönség feje fölött zajló kerekasztal alakuljon ki. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy a téma újszerűségéből fakadóan maguk a beszélgetők sem egyforma mélységben ismerték a vonatkozó szakirodalmakat és fogalmakat.

Ahogy azt a Facebook-eseményhez gondosan megválasztott borítókép, René Magritte A horizont rejtélye című festménye is mutatja, a nem természetes narratívákban valamilyen módon megbomlik a szokott narratív kommunikációs keret, elbizonytalanodik a narrátor elsődleges szerepe az elbeszélés létrehozásában, illetve a fokalizációs szintek is összekeverednek. Fogalmilag Monika Fludernik természetes narratívák terminusához kapcsolódik, amellyel részben szembehelyezkedik, részben párbeszédbe lép. Fludernik a természetesség alatt az európai olvasó számára konvencionális kereteket értette, azonban az este során felhívták rá a figyelmünket, hogy ez „veszedelmes” elnevezés, hiszen ahogy semmilyen más elbeszélés, ez sem organikusan születik, hanem ugyanúgy narratív hagyományokba beágyazódva, emberek által jön létre. Nem ilyen szoros a kapcsolat, de párhuzamosnak tekinthetjük még a korporális narratológiát és a kognitív narratológiát is. Ezekben a megközelítési típusokban az a legfőbb közös vonás, hogy túlfeszítik a genette-i homodiegetikus–heterodiegetikus fogalompárra épülő keretet. Ebben a keretben első személyű és harmadik személyű elbeszéléseket tudunk jól elkülöníteni, azonban ezek jellemzően múlt idejűek, így a modell nem szolgál támpontokkal sem a jelen idejű elbeszélések, sem pedig a napjainkban egyre nagyobb teret nyerő te-elbeszélések kapcsán. A beszélgetés egy nagyon hangsúlyos tanulsága, hogy a genette-i kereteket meghaladó narratívák nem korlátozódnak a Beckett vagy az újregény által ledöntött konvenciók utáni irodalomra, sőt, vannak olyan vonásai, mint a mindentudó narrátor szerepeltetése vagy az időrend megbontása, amik már az újkori európai irodalom kezdeteitől jelen vannak. Tóth Csilla elmesélte, hogy Jan Alber például az angolszász irodalom kezdeteitől (gyakorlatilag a Beowulftól indítva) követte végig a nem természetes narratív vonások jelenlétét.

Bene Adrián kiemelte, hogy habár a nem természetes narratívák kapcsán tárgyalt példaszövegek nagyja a magyar olvasóközönségnek idegen, nem szabad elfeledkeznünk Bartók Imre trilógiájáról (A patkány éve, A nyúl éve és A kecske éve) és új regényéről, az önéletrajzi ihletésű Jerikó épülről sem, hiszen ezek legalább olyan érzékenyen problematizálják a hangforrások váltakozását és a narrátor személye körüli bizonytalanságot, mint angolszász kortársai.

A nem természetes narratívák sajátja a mimetikus hagyomány meghaladása, tehát elbeszélőik nem a látott és tapasztalt világ életszerű leképezésére törekednek. Így az utánzó hagyománnyal való szakítás által szorosan kapcsolódnak a fantasztikus irodalmakhoz is. Ezen a ponton vált láthatóvá egy törésvonal az egyébként sem eldöntötten irányzattá összeálló nem természetes narratológia elméletírói között: Alber kognitív alapon olvasói stratégiák felkínálásában látja a nem természetesség megmutatkozását, szemben Nielsennel és Richardsonnal, akik sokkal inkább a nem természetesség szövegtesten belüli születése és megmaradása mellett érvelnek. A beszélgetés résztvevői inkább ez utóbbi irányvonal mellett tették le voksukat.

Az este végén Tóth Csilla arról is beszámolt, hogy a tanulmányokért felkeresett külföldi kollégák milyen szívélyesen és segítőkészen fogadták terveit, és kulisszatitokként azt is megtudhattuk, hogy lelkesedésük hevében még a jogdíjakról is lemondtak.

Az esemény egyetlen kellemetlensége a fénytelenség volt, ami mind a jegyzetelést, mind a fényképezést nagyban megnehezítette. 

Túl azon, hogy egy élénk és érdekfeszítő beszélgetésnek lehettünk tanúi, arról is meggyőződhettünk, hogy a lapszám úttörő jelentőségű, hiszen egyike az első platformoknak, ahol a magyar olvasóközönség a nyugati posztklasszikus elbeszéléselméletekkel találkozhat. A téma iránt érdeklődőknek továbbítom az idegen nyelvű tájékozódás elsődlegesen ajánlott fórumait: a Style és a Narrative folyóiratokat.

Már a beszélgetés közben elejtett félszavakból is körvonalazódott egy közelgő poszthumán-szám, amelyhez Nemes Z. Márióval is együttműködnek, az este végén pedig Földes Györgyi ajánlójába is beleszőtte, így a rendkívül gazdag és informatív Nem természetes narratológia lapszám elolvasása után is lesz mit várnunk.