Rácz Péter nem könnyű szöveget hozott a fordítóknak: Tersánszky Józsi Jenő Legenda a nyúlpaprikásról című műve telis-tele van régies és a népi szókincs részét képező szavakkal. Hogy mást ne mondjak, itt van ez a sor: „A völgynek a fenekét kivált fölverte laboda, fagyalbokor, iszalagos hecspecs-cserje.” Emellett egy percre képzelje magát az olvasó egynyelvű szótárnak, és próbálja meg megadni, hogy mi a különbség a türelem és a béketűrés között. Bizonyára menni fog, de hogy nem könnyű feladat, az belátható. Sok-sok éve egyszer a sértődés és a bántódás, valamint a sértődés és a sérülés közti különbségtétel is feladta a leckét, és ahányan voltunk anyanyelviek, kissé más és más megközelítését adtuk a fogalmaknak. Rácz Péter most is felhívja a figyelmet, hogy meghatározza nyelvhasználatunkat a saját szocializációnk is: nem mindegy, hogy hol nevelkedünk, az sem, hogy milyen helyzetben; például  csak a szülőket halljuk-e, vagy esetleg három generációt. Tehát amikor fordítunk, gondoljuk ezt is át, mielőtt egy adott megoldás mellett döntünk.

A délután egyik részében meghallgattunk egy kerekasztal-beszélgetést, mely a folyóirat-kultúrába engedett bepillantást. A beszélgetést Szemes Botond vezette, az Alföld folyóiratot Fodor Péter és Szirák Péter, a Prae-t és a Műutat pedig – táborvezetői minőségüket kis időre félretéve – a L. Varga Péter és Vásári Melinda képviselte. Miközben a három lapot bemutatták, kitértek a többi irodalmi folyóiratra is, hiszen a beszélgetés fókuszában az állt, hogyan lehet egyedi, markáns jegyeket mutató folyóiratot létrehozni az egyébiránt igen gazdag közegben, és mely szerkesztőségnek milyen stratégiája van erre.

A délután másik fele és az este már a kortárs prózáé; Szirák Péter érkezik előadást tartani a témában. „Borzasztóan komplex téma ez, nincs ember, aki át tudná tekinteni még akár egy olyan kis nyelv irodalmát is, mint a magyar” – kezdi az előadását Szirák. Trendekre próbálunk hát meg fókuszálni, megkeresni azokat a pontokat, irányokat, amelyek trendeket látszanak alkotni. Központi kérdésnek látszik a kortárs elbeszélő prózában, hogy hogyan lehet megtalálni, megteremteni egy hiteles elbeszélői hangot – a szövegek, melyeket Szirák Péter hozott, erre a kérdésre mutatnak megoldásokat. Oravecz Imre Ókontrijából és Tompa Andrea Omertájából olvasunk részleteket. Míg előbbiben a nyelvváltás és identitásváltás nyelvi megjelenítése a bravúr, az utóbbiban négy különböző elbeszélői hanggal találkozhatunk, mindegyikük egyedi, és van közöttük egészen különleges is.

E könyvek egyikében sem találunk gyermekelbeszélőt, de fontos irány, hogy a magyar elbeszélő próza mintha a gyermek hangjában és a gyermeki távlat megmutatásában találta volna meg azt, ami sajátosan irodalmi. Fontos tendencia, ami viszont a fenti két regényre is igaz, a közelmúlt történelmének feldolgozása. Ahogy Szirák Péter fogalmaz, a nyelvjátékokon alapuló, montázstechnikával készülő, főként Esterházy Péter nevével fémjelzett szövegirodalom után a magyar regények kísérletet tesznek a magyar történelem alternatív megírására., megkísérlik „feldolgozni” – ezt a szót Szirák tette idézőjelbe, és előre szólok, visszatérünk még rá az esti beszélgetésben is – a magyarok közelmúltját. Ezzel a trenddel Esterházy is kapcsolatba hozható, gondoljunk csak a Harmonia Caelestisre.

Vagy Garaczi Lászlóra, akivel Fodor Péter beszélget este. Garaczi beszél az indulásáról, arról, hogy milyen elképzelhetetlen volt fiatal íróként, hogy az írásból meg lehessen élni, aztán hogyan puhult és változott ez a helyzet a JAK füzetek megjelenésével, mesél a színház és a filmforgatókönyv felé tett kitérőiről is. Utóbbiakról azt mondja, tudatos, autodidakta tanulási folyamat volt mindkettő, de sosem azzal a céllal, hogy az adott szakmában dolgozzon. Mondjuk, hogy tanulmányi kirándulások voltak. Regényt írni volt a nagy vágya mindig, de, ahogy Fodor Péter megjegyzi, 15 évet váratott magára az első regény. A Garaczi pályakezdését jellemző mentalitás vagy alkotói módszer teljesen alkalmatlan volt arra, hogy nagy struktúrákat hozzon létre, mondja immár a szerző. Fragmentáltság jellemezte és a türelem hiánya, azt kellett kiírni, ami akkor a fejében volt. Az életstílusával is összeegyeztethetetlenek voltak a nagy struktúrák, noha, ahogy mondja, Márton László és Krasznahorkai ugyanazoknál a kocsmaasztaloknál ültek, nekik valahogy mégis sikerült.

Aztán egyszer csak elkezdett más anyagból dolgozni; használni az emlékezetnek nevezhető anyagot, a gyerekkort. Rátalált arra a pszeudo-önéletrajzi formára, amely a Lemur-sorozat könyveinek sajátja, és amely a Mintha élnélben még nem egészen, a Pompásan buszozunkban azonban már elengedte a fragmentáltságot, és lehetővé tette a történetmesélést. Az önéletrajz mint séma mellett két technika biztosan működik még ezekben a könyvekben, csatol vissza Fodor Péter a délután hallottakhoz, mégpedig a gyermeki és felnőtt perspektíva kontaminációja, valamint az, hogy a közelmúlt történelmi regényeinek mondhatók. „Az emberek nagy része valami számomra teljesen idegen, hamis nosztalgiával tekint erre a korszakra. Az emlékezés nyilván mindig a jelen érdeke; én is azért, vagy inkább úgy emlékszem a gyerekkoromra, hogy meg tudjam írni az adott regényt. Ez korrektebb egy író esetében, mint mikor a politika használja így a múltat. Az emlékezésnek van egyfajta terapikus funkciója is, de ez nyilván mást jelent az én esetemben, mint a közösségi nosztalgia esetében.”

Az Arc és hátraarcból, a katonaságot feldolgozó regényből – ahogy a Wünsch hídból is – kimaradt az a humor, amely a korábbi két kötetet, és a frissen megjelent Hasítást is jellemzi, mondja Fodor Péter. „A traumafeldolgozás legprimitívebb módja, amikor viccet vagy anekdotát csinálsz belőle, amit el lehet mesélni a kocsmában, és ez talán segít elfelejteni, hogy mennyire baromira nem ez, nem így volt. Főiskolára jártam együtt a korábbi katonatársaimmal, és azt láttam, hogy lenn a főiskola udvarán gyakorolják a díszlépést, röhögve. A díszlépés egy értelmetlen lépés. Teljesen alkalmatlan arra, hogy valóban haladni lehessen vele, ellentétes az ember fiziológiájával. Azok a fiúk az udvaron viccként mutatták a lányoknak azt, ami, emlékszem, egyáltalán nem volt vicces. Én láttam ezeket a fiúkat sírva fakadni, kiborulni, fizikai és mentális erőik határainál. Persze van egy privát oka, hogy miért írom ezeket a könyveket. Mert bár nem rólam szólnak, nem azonos velem a főszereplő, írás közben elvégzek magamon egy pszichoanalízist. Úgy gondolok végig egy korszakot, hogy azáltal lenyugtatok magamban minden azzal kapcsolatos feszültséget. Nekem a viccet csinálós stratégia a katonasággal például nem ment. Hosszú időn át rémálmaim voltak azzal az időszakkal, rendszeresen, kényszeresen, évtizedeken át ugyanaz. A regény megírásával ezek elmúltak.”

A Lemur-sorozat köteteinek különbségei kapcsán Garaczi azt mondja, nem illeszkednek hézagmentesen ezek a könyvek. Permutálódik az alapanyag, nem az a cél, hogy az ő élete kirajzolódjon belőlük, hanem mindegyikben esztétikai problémákat mond el. „Mindig egy könyvet írok meg, és nem érdekel, hogy a korábbi könyvekben egy problémát hogyan oldottam meg. A Wünsch hídban például kifejezetten inspiráló volt egy másfajta beszédmódot létrehozni.”

A Lemur-sorozat nem lezárt, a következő darabja épp íródik. Ahogy a beszélgetés sem zárult le itt, talán nem is pont ebben a mederben folyt. Nem fér minden a naplóba. De szerencsére Fodor tanár úr hangfelvételt készített az elhangzottakról, hogy az Alföld folyóirat, amelynek egyik új irányvonala interjúk és kerekasztal-beszélgetések közreadása is, közreadja majd ezt a beszélgetést is. Csak tessenek figyelni.