A történet négy idősíkot érint. 1990-ben Amerikában egy ismeretlen férfi autóbalesetben életét veszti. 2013-ban a narrátor, Bálint egy csúnya veszekedés után hirtelen felindulásból elindul a városba, ahol felnőtt, egy régi barátja esküvőjére. 1986-ban egy titokzatos ápoló magnóra veszi egy haldokló betege utolsó vallomását, 1956-ban egy tüntetésen különös dolgok történnek. Végül 2017-ben összeérnek a szálak egy addig csak sejthető, majd hirtelen kirajzolódó rendben.

Bálint, a történet főhőse és egyben narrátora életének talán legválságosabb időszakának közepébe csöppenünk már a legelső oldalakon. Egy, a szülei válása miatt sérült, kapcsolataiban meglehetősen felszínes fiatalember szerelmi drámáját, majd a Debrecenbe tartó vonatúton múltja poklának bugyraiban való alámerülését, útkeresését élhetjük át vele együtt. Ahogy lassan kibontakoznak múltja fontosabb eseményei, világossá válik, hogy Bálint a gyors menekülésben és alkalmasint az alkoholban találja meg a vigaszt a problémái ellen. A rövid amerikai bevezetés után a regény második részében az újságíróként dolgozó Bálint hazatér Debrecen melletti szülővárosába (Krusovszky egyébként debreceni születésű költő-szerkesztő-műfordító), találkozik régi cimboráival, és elkezd kérdezősködni a város politikai életéről egy jó kis cikk reményében. Az esküvő előtti este ivászatba és randalírozásba torkollik, és a banda a régi tüdőszanatórium omladozó épületében köt ki, ahol a fiú véletlenül ráakad egy régi magnókazettára, ami aztán a történet középpontjává válik.

A könyv egy rövid és négy terjedelmesebb részből áll, melyek a már említett négy idősávban játszódnak. Bálint útkeresését visszafelé haladva követhetjük nyomon, kezdve a hazaúttal, a találkozással gyerekkori barátaival, majd az esküvővel, mely a történet csúcspontja. Bálint gimnáziumi legjobb barátjánál, Tubánál húzza meg magát, aki a múlt, a poros kisváros és a kétkezi munka megtestesítője egyben. Tuba súlyos titkot hordoz, mely a vesztét is okozza, és Bálint sok más mellett ezt se hajlandó észrevenni, csak mikor már túl késő. Tuba öccse és barátai éppen hatalomátvételre készülnek a kisvárosban úgy, hogy alulról építkezve mindenhova bedolgozzák magukat, majd a megfelelő pillanatban behajtják a szívességeket, amikkel tartoznak nekik. Ezek a fiatalok a házasulandó párral, Dorkával és Rolanddal együtt a lehetőségeket keresik, és ki is használják ezeket, tudatosan építve nem túl bonyolult életüket. Szintén fontos szereplő a tüdőgondozóban dolgozó névtelen ápoló, aki haldokló betegével titkos szövetséget köt, ami aztán menekülésre kényszeríti majd. A hazaút és az esküvő közötti elbeszélésszerű rész ebben a kisvárosi szanatóriumban játszódik, ahol az ápoló és betege közti kapcsolaton keresztül sok minden kiderül a város történelmi múltjából, melyekre már szinte senki nem emlékszik. Ezért lesz fontos a beteg, Aszalós Ferenc vallomása, aki talán az utolsó szemtanúja egy olyan fontos eseménynek, mely lassan feledésbe merül. A kazetta megtalálása, majd újbóli elvesztése, és végül a titokzatos ápoló személyére adott megfejtés szép keretet ad a történetnek, és egyben kulcsa lesz a Bálint és édesapja közti kapcsolat összefoltozásának.

Rengeteg apró utalást találunk a múlt és jelen politikai és történelmi eseményeire: a szanatórium betegei éppen a csernobili katasztrófa következményei miatt aggódnak, de felelevenednek az ’56-os események; Bálint jelenében a migrációs válság, a cigánykérdés, a korrupció, a Reflex nevű online portál, aminek dolgozik, és amit hirtelen felvásárol egy médiacég… A kivándorlás visszatérő motívuma a regénynek, több szereplő is külföldre költözik, végül az egyébként eleinte harcolni akaró Bálint is feladja, és Bécsben kezd új életet. Az olvasó úgy érezheti, hogy mint ahogy a múltbéli eseményekről sem szabad beszélni, a jelen történései is csak úgy zajlanak körülöttünk, de a lényeges dolgokról nem lehet, vagy nem tudunk beszélni, nincsenek kimondva. Ezzel párhuzamban áll az, hogy míg a fő hírek reprezentálnak egy korszakot, közben olyan elfeledett, elhallgatott történetek kerülhetnek elő, amik teljesen más megvilágításba helyeznek mindent. Az egyén szempontjából legalábbis biztosan.

A regény érzékeny és egyszerre hajszálpontos leírást ad az emlékezetről, a múltbéli események megfoghatatlanságáról, családi kapcsolatokról, elmúlásról. A keserédes nosztalgia keveredik a jelenben történő útkereséssel, mely út bármelyikünké lehetne. Krusovszky egészen közel merészkedik, nem fél feltárni a legmélyebb rétegeket, melyet tálcán kínál az olvasónak. Ezért volt élmény olvasni Krusovszky első regényét, magaménak éreztem, rég tudtam ennyire azonosulni szereplőkkel, történetekkel. Számos helyen megjelenik a „ha másképp történt volna” utáni vágyakozás, ám a könyv címe ellenére mégis egy pozitív üzenettel zárul: „akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat” (539).

Fotó: Hirling Bálint