Kizárólag a falon elhelyezett „képeket” látunk, amelyek műfajukat megcáfolva próbálnak kitörni a kétdimenziós létezési formából. A nagyméretű, csillogó vagy fémes-ledes installációk úgy invitálják megcsodálásukra a nézőt, mint néhány extravagáns Instagram-oldal, melyek csak egy személy vagy szoba mintaszerűen tökéletes sarkába vezetik be a látogatót. Nagyjából ennyi hasonlóság fedezhető fel a kiállítási anyagban és a közösségi médiás reprezentációkban: tökéletesen megkomponált felületek, egyszerű üzenetekkel. Látszólag hiányzik belőlük az önreflexió, és ez azonnal felveti a kérdést: a két dimenzióból vajon tényleg nem lehet kitörni?

A kiállított művek között találunk olyat, ami kizárólag fémláncból vagy alumínium nyitófülekből készült, de olyat is, ami cukorkás papírokból áll. Mindegyikük hordoz egy felszólító módú utasítást vagy tényszerű állítást. A szövegek engem a Facebook-üzenőfalamon időnként felbukkanó motivációs üzenetekre emlékeztettek, azzal a kivétellel, hogy ezek a szövegek éppen kiüresedettségükkel és a hozzájuk társított anyaghasználattal hoznak létre tartalmat. A művek mérete annak megfelelően változik, hogy mennyire bensőséges az adott téma, de a személyes és társadalmi dimenzió több ponton összemosódik vagy épp egymást erősíti.

A Let It Shine például glitteres felületre készült egy kisebb táblakép méretében, a címmel azonos felirat teljes egészében fülbevalók apró, egyforma alkatrészeiből áll. Ezzel a nőiesség csillogó külsőségeire utal, és arra irányítja a szemlélőt, hogy megfogalmazza a saját viszonyát ehhez. Nekem azt az életkort juttatta eszembe, amikor a gyerekeket elkezdik érdekelni a felnőtt ékszerek, ami összekapcsolódhat a felnőtté válás élményével. A kiállítás egészével kapcsolatban az volt a benyomásom, hogy a mindent feltáró felszín egyfajta intimitást is előidéz, és ezt a hatást a felhasznált anyagok is erősítik. Az ékszerek aprólékos, csillogó világa nem áll messze azoktól az apró tárgyaktól, amelyeket a gyerekek szeretnek gyűjteni, de könnyen válnak szemétté, mert az érzelmi kapcsolódást leszámítva haszontalanok. Ilyen kacatokból áll össze A Brighten Your Mind felirata. Az apró részeket villogó fények hangsúlyozzák ki, ami még erősebben hívja elő a gyerekkor vagy átvitt értelemben a gyermeklelkű társadalom képét.

A Let It Shine és a Brighten Your Mind hatásának másik forrása, hogy a részletek nem azonosíthatók messziről; ha viszont közelebb lépünk az egyes darabokhoz, olvashatatlanná válik a felirat. Hasonló tapasztalatot szerezhetünk a nagyobb méretű, egész falat elfoglaló művek befogadásakor. Az Open Your Mind ugyanígy semmitmondó – mondjuk, hogy kiüresített – feliratot hordoz, mint az előzőleg említett munkák, de hasonlóan szerves a kapcsolat és az egymásra utaltság felirat és felület között. Az Open Your Mind fém italos dobozok nyitófüleiből áll össze, méghozzá annyira sokból, hogy egyértelműen a szemét és annak felgyűlése (vagy gyűjtése) felé tereli a témát. A patologikus gyűjtögetés egyre gyakoribb probléma, de elég csak arra gondolnunk, hogy a kisebb városi lakások tereit hogyan emésztik fel a kacatok, ha nem érünk rá folyamatosan irtani őket.

A kiállítás kísérőszövege több helyen említi a környezettudatosság felismerését Benczúr Emese munkáiban, de én az előzőek miatt nem értek egyet ezzel. A hulladéknak számító anyagok felhasználása önmagában nem vált ki a környezetvédelemmel vagy akár a szennyezéssel kapcsolatos képzeteket. Ellenkezőleg, hangsúlyosabbnak látom azt a kézzel fogható anyagiságot, ami a szemetet a műalkotás hagyományosan értékesnek vélt anyagaival teszi egyenlővé. A Not All Is Gold például aranyszínű papírból vagy műanyagból alkot gazdagságot idéző felületet, de az elitizmus lehetőségét az anyagválasztással azonnal vissza is vonja. Ettől válik a kép olyan területté, ami mindenkié lehet a maga banalitásában, és kigúnyolja azt, aki emelkedettnek szeretné látni.

A kiállítás címadó darabja, a Let It Be mégis többféle módon megidézi a gazdagságot, csillogást, hírnevet. A világító, mozgó, ventilláló felirat soha sem állhat le, ahogy az automatizáció és a médiagépezet sem. Másrészt nem tudok nem gondolni az azonos című Beatles-dalra és John Lennonra. Például, ha valaki annyira ismert, mint ő, akkor magától értetődően életveszélyben van? Ez az utalás lehet, hogy nem jelenik meg ilyen markánsan, de az azonos cím önmagában is kérdéseket vet fel. A sztárkultusz, az ikonizálás veszélye a képrombolás.

Benczúr Emese kiállítása sokkal több dimenziót kínál korunk mindennapi (látszólagos) banalitásának átgondolására, mint ami első látásra feltűnik a felületeken, és ezzel kilép a kép hagyományos, síkban értelmezett keretei közül. Bár a második dimenziót nem sikerül teljesen elhagynia, ez nem is hiányzik igazán – egyedül az interaktivitáson lehetett volna nagyobb hangsúly. A hatás, amit végső soron kiváltott, hasonló ahhoz a gyerekkori élményhez, amikor megpillantunk egy csillogó tárgyat a földön. Lehajolva észrevesszük, hogy csak kacat, de azért mégis felvesszük, hátha jó lesz valamire.

Benczúr Emese Let it be című önálló kiállítása 2018.10. 28-ig tekinthető meg a MODEM-ben. (4024 Debrecen, Baltazár Dezső tér 1.)

Fotók: Borsos Bettina