Spike Lee harminc éve a feketék filmes reprezentációjának egyik legnagyobb alakja – karrierje során ugyanakkor nem egyszer művei (Szemet szemért, Malcolm X) szélsőségességével hívta fel magára a figyelmet. Bár az utóbbi években egyik munkája sem ütötte át a falat (a 2006-os Belső ember óta nem is mutatták be a rendezéseit a magyar mozik), most bepótolja a mulasztást: a Csuklyások – BlacKkKlansman vérbeli megosztó darab lett.

A Csuklyások Ron Stallworth önéletrajzi kötetén alapul, aki arról nevezetes, hogy fekete rendőrként néhány telefonbeszélgetésnek köszönhetően sikerült beépülnie a Ku Klux Klánba a hetvenes években. Az alaphelyzet több lehetséges műfaji irányt vet fel: lehetett volna belőle rasszizmusellenes drámát vagy álcázós thrillert is készíteni, de Lee egészen másként döntött. A Csuklyások szélsőségesen egyoldalú politikai szatíra lett, ami csakis akkor élvezhető, ha figyelmen kívül hagyjuk a propagandisztikus jellegét.

Ron Stallworth története kétségtelenül izgalmas és sokrétű: mi a célja a beépüléssel, hogyan sikerül telefonon kialakítania akkora bizalmat, hogy meghívják a szervezetebe, és hogyan oldja meg, hogy ne bukjon le a személyes találkozók alkalmával sem? Az első kérdést Lee zárójelbe teszi, a harmadikra egyszerű a válasz (egy fehér kollégáját küldi el maga helyett) – a másodikat viszont előszeretettel boncolgatja. Stallworth a Csuklyásokban kvázi szuperhősnek látszik: született beépített zsaru, aki újonc létére a rendőrőrs élére áll, és ugyanúgy megtalálja a hangot a klánnal, mint a mozgolódó fekete diákszövetséggel. Annak ellenére, hogy csak a háttérből irányítja az eseményeket, ő a film kizárólagos hőse – pedig fehér kollégája, Flip Zimmerman viszi vásárra a bőrét a meglehetősen bizalmatlan klántagokkal való találkozásokkor.

Ám Ron ezen sajátos megvilágítása jelentéktelen ahhoz az egyoldalúsághoz képest, ami a film egészét jellemzi. A Csuklyásokban ugyanis nincsenek pozitív WASP hősök (White Anglo-Saxon Protestant, azaz fehér, angolszász, protestáns) –, legfeljebb csak semleges, de egyénítés nélküli mellékszereplőkként tűnnek fel, például a rendőrkollégák között. Viszont éppen az egyetlen egyénített figura közülük a film egyik legnegatívabb szereplője. Ron szövetségese, Flip pedig zsidó, akit emiatt a Ku Klux Klán ugyanannyira gyűlöl, mint a feketéket. Azaz a film fehér, keresztény szereplői gyakorlatilag a Ku Klux Klánnal egyenlőek, ők pedig a nézeteiktől eltekintve is megvetendő figurák (részeges, kövér, kisszerű, ostoba, gyenge alakok). Ezzel szemben a másik oldalon, a feketék között kizárólag szimpatikus, szép, kedves, okos hősök tűnnek fel. Merész húzás ez abban a korban, amikor rendszeresen söpörnek el filmeket olyan botrányok, amelyek a kevéssé diverzifikált vagy előítéletekre alapozó casting miatt robbannak ki.

Sokan a film befejezését kritizálták (amely egy élesvágással a 2017-es charlottesville-i zavargások horrorisztikus képével zárul), pedig a direkt propaganda már jóval előbb elkezdődik. Spike Lee – a tőle megszokott módon – ismét égető társadalmi kérdéseket épített bele a filmjébe, ám a történet időpontja miatt áttételesen. A Csuklyások tobzódik a kiszólásokban, utalásokban, amelyek leginkább Trump politikáját és a feketék másodrendűként való kezelését kritizálják, gyakorlatilag egyenlőséget téve a szélsőjobboldal és Trump közé. A film tehát nyílt politikai kiáltvány, de mint ilyen, hatásos, sőt, még szórakoztató is a humorának, pergő párbeszédeinek, az autentikus kulisszáknak és abszurd helyzeteknek köszönhetően – egészen az utolsó feliratig, amely az erőszak beszüntetésére szólít fel. Ez az egész film tükrében álszent húzás, hiszen másról sem szól a Csuklyások, mint a kölcsönös gyűlölködésről, az ellentétek és a különbözőség tudatos fenntartásáról, feketék felsőbbrendűségéről és a fehérek aljasságáról. Megoldást pedig nem villant fel.

Spike Lee számtalan, jól megválasztott eszközzel éri el, hogy kizárólag a feketékkel (és esetleg még Flippel) szimpatizáljunk a filmjében. A Csuklyások az első pillanattól félreérthetetlenül a szánkba rágja, kiről mit kell gondolnunk: már az első jelenetben a legjobb propagandafilmeket megszégyenítve ábrázolja ostobának és szélsőségesnek a Ku Klux Klánt (Alec Baldwin ügyes cameójával). A leglátványosabb a film utolsó harmadában a párhuzamos montázzsal bemutatott két gyűlés, amelyben kulminálódik mindaz, amit a két közösségről eddig elmondott a film. Míg a fekete diákszövetség a kezdettől szimpatikus, befogadó, otthonosságot árasztó, vidám társaság volt, addig a klán gyanakvó, ostoba, vállalhatatlan nézeteket valló white trash gyülevész serege. A két szervezet egyszerre tart gyűlést, és nem meglepő módon a diákoké drámai, szívszorító közösségi esemény, míg a klántagoké idétlen szertartásokon alapuló, rideg és visszataszító képmutatás.

Természetesen nincs azzal baj, ha Spike Lee elmondja, ő hogyan látja a világot, a politikai korrektséget mellőző műalkotások pedig mindig sokkal izgalmasabbak finomkodó társaiknál. A rendező például hatalmasat rúg az Elfújta a szélbe és az Amerika hőskorába az egyoldalú társadalomábrázolásuk miatt (utóbbit egyébként már a diplomafilmjében, a The Answerben is a sárba tiporta). Fontos, hogy rámutat a klasszikus, tananyaggá nemesülő filmek problematikusságára, de közben ő sem árnyalja jobban a helyzetet, hiszen ugyanilyen kizárólagossággal mutatja meg a „másik oldal” álláspontját. A Csuklyások tehát nem PC film, nem is tesz úgy, mintha az lenne – még a Django elszabadul társadalomképe is cizelláltabb nála. Lee egyébként Tarantinóhoz hasonlóan tudatosan épít a blaxploitation (a feketékre építő exploitation-filmek) örökségére, amelyek a film története idején, a hetvenes években élték virágkorukat – Ron és Patricia, a diákszövetség elnöke konkrétan a kedvenc hőseikről vitáznak, hogy aztán a film zárlatában ők is hozzájuk hasonlóvá váljanak.

Függetlenül attól, hogy mennyire tudunk vagy szeretnénk azonosulni a Csuklyások társadalomképével és üzenetével, a film dramaturgiája is több ponton kritizálható. Mint említettem, a klán ostoba és nevetséges figurák gyülekezetének tűnik fel, amitől inkább károsnak, mint veszélyesnek mutatkozik a tevékenységük. Ezért a Csuklyásokban az egyre beljebb merészkedő Ron, a szervezkedő klán és az egyszerre veszélyeztetett és harcias diákszövetség háromszöge ellenére kevés a kiélezett helyzet, Ron lazasága is ezek ellen hat. Így viszont a film elbírna még némi valódi veszélyt vagy több akciójelenetet – egyedül a vége felé szembesülünk igazi erőszakkal, ekkor vált élesbe a feketék elleni előítéletesség is. Azaz a Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri nagydíját elnyerő alkotás nemcsak a gondolatisága, hanem a kivitelezése miatt is az év egyik legmegosztóbb filmje – ami alighanem Spike Lee célja is volt vele.

Csuklyások – BlacKkKlansman, színes, feliratos amerikai film, 136 perc, 2018. Ron Stallworth könyve alapján a forgatókönyvet írta: Spike Lee, David Rabinowitz, Charlie Wachtel, Kevin Willmott. Fényképezte: Chayse Irvin. Zene: Terence Blanchard. Producerek: Jason Blum, Spike Lee, Raymond Mansfield, Sean McKittrick, Jordan Peele, Shaun Redick. Rendezte: Spike Lee. Szereplők: John David Washington (Ron Stallworth), Adam Driver (Flip Zimmerman), Topher Grace (David Duke), Laura Harrier (Patrice). Korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott! Országos bemutató: 2018. szeptember 27. Forgalmazza a UIP-Duna Film.