Az egyén identitása kamaszkorban kezd el kibontakozni, a csoport elfogadására vágyó tinédzser pedig rendkívül bizonytalan, így nagyon érzékeny az idősebb fejjel triviálisnak tűnő behatásokra. Ezért lehetnek veszélyesek az okostelefonok és a közösségi médiaoldalak, melyeken bárkit meg lehet alázni egyetlen kép megosztásával. Sajnos volt is példa arra, hogy a netes karaktergyilkosságnak valódi haláleset lett a következménye. Többek között ezzel a problémakörrel (angol kifejezéssel: cyberbullying) foglalkozik Schwechtje Mihály (Porcukor, Aki bújt, aki nem) első nagyjátékfilmje, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)  (a filmről írott kritikánk itt olvasható). A „tinithriller” kapcsán megkérdeztük a rendezőt, ő hogyan viszonyul az okostelefon- és Facebook-kultúrához, honnan ered a film címe, és arról is, hogy miért nem tartotta alkalmasnak a Remélem legközelebb…-et a Magyar Nemzeti Filmalap a támogatásra. (Az interjúban előfordulhatnak utalások a cselekmény fő fordulataira, meglepetéseire, így azok csak saját felelősségükre olvassanak tovább, akik még nem látták a filmet!)

PRAE.HU: Rövidfilmjeidben foglalkoztál már tinikkel, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) is róluk szól. Miért érdekel téged a kamaszok világa?

A kamaszkor félúton van a gyerekkor és a felnőttkor között, így gyakorlatilag ezen a korszakon múlik, milyen lesz a következő, jövőt formáló generáció. És a kamaszok azok, akiken leginkább lemérhető az utóbbi tíz év iszonyatos erejű technikai robbanása. 15 éve az applikáció szót még nem is ismertük, aztán most ez már az élet természetes része. És akkor még nem is beszéltünk a közösségi médiáról. A tinédzserek ebbe a digitális világba születtek bele, a vérükben van az okostelefonozás, míg az én idősebb nemzedékem ezt csupán elsajátította. A kamaszok életében egy csomó helyzet vadonatúj, rengeteg információval bombázzák őket, és ez a korszak érzelmileg a legintenzívebb, különös tekintettel a szexuális ébredésre. Azonban a tinik ezekről a dolgokról másképp kommunikálnak, így kitüntetett fontosságú az életükben, hogy a közösségi felületeken milyen képek jelennek meg róluk. Sokak számára ez a második valóság a fontosabb. „Ha rosszul is néztem ki az iskolában, de az Instagramon jól kell kinéznem.”

PRAE.HU: A Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :) tehát fontos kérdésekkel foglalkozik, de mégiscsak az első nagyjátékfilmed. Mennyiben tekinthető ez egy „így jöttem” filmnek? Mit vittél bele a te személyiségedből?

Nyilván nekem is intenzív volt a kamaszkorom, bár inkább lelki értelemben, nem voltam dühös tini vagy ilyesmi. Vannak saját tapasztalataim ebből a korszakból, amiket belevittem a filmbe, de azok még azért nagyon másak voltak, nem ennek a technicizált világnak a részei. A filmben megjelenő szorongások természetesen bennem is megvoltak. Emellett, ha megnézed a rövidfilmjeimet, remélhetőleg észrevehetők a Remélem, legközelebb…-ben is tetten érhető, rám jellemző sajátosságok, így például a hasonló történetmesélési módszerek.

PRAE.HU: Ha van ilyen, akkor milyen konkrét valós eset ihlette a filmet?

Mindenképp van valóságalapja a sztorinak, de nem kifejezetten egy valós eset ihletett meg. Interjúkat készítettem tinédzserekkel, és kiderült, hogy minden második tininek van valami online zaklatással kapcsolatos története. Természetesen hallottam sztorikat, és mikor az ember kitalál egy történetet, akkor az elbeszélés logikája mellett egy csomó ösztönös megmozdulás is meghatározza a végeredményt. Inkább a főzéshez hasonlítanám a Remélem legközelebb… keletkezését: voltak alapanyagok, ezeket összekevertem, majd kóstolgattam a keveréket, megpróbáltam feljavítani, elvettem, hozzáadtam, és így tovább.

PRAE.HU: Amúgy miért ez a film címe?

A cím egy megtörtént esetből ered, a „Remélem legközelebb sikerül meghalnod” a valódi komment szabad fordítása. [’Sorry to hear you tried to kill urself... next time finish it :)’. Forrás: Daily Mail Online  – a szerk.] A történet az, hogy volt egy lány, akit társai piszkáltak, majd eljutott az öngyilkossági kísérletig, aztán egy másik lány beírta neki az említett megjegyzést, és ennek hatására az áldozat ismét öngyilkos lett.

PRAE.HU: Mit tudnál mondani a főszereplőkről? Civileket vagy ifjú színésztitánokat láthatunk a filmben?

Nincsenek profi színészek a kamaszok között, de abban az értelemben mégiscsak képzettek, hogy mindenkinek van valamilyen színpadi előtörténete. Többen járnak dráma tagozatos gimnáziumba, mások színitanodába. Röviden: akik megszólalnak, azok már valamennyire képzettek. Azért is jó, hogy ez így alakult, mert ennek a történetnek valódi színészi alakításokra van szüksége, mivel be kell járni a karakterek érzelmi íveit. Sokszor van úgy, hogy találunk egy amatőrt, aki egy markáns jellemzője miatt nagyon érdekes, és természetessége miatt el tud vinni a hátán egy egész filmet is. Ám ezek az emberek nem tudnak eljátszani egy olyan karaktert, ami más, mint ők. A Remélem, legközelebb…-ben viszont a szereplőknek egyszer így kell éreznie magát, máskor úgy kell éreznie magát, és ehhez azért mégis szükség volt olyanokra, akikben meg van a színészi tehetség, a beleélő képesség.

PRAE.HU: Mennyiben érintettek a kamaszszínészek a témában?

A fiatal színészek ugyanúgy nyomkodják a telefonjaikat, mint az általuk megformált karakterek, fent vannak a közösségi oldalakon is. A Pétert játszó Vajda Kristóf egy speciális eset abból a szempontból, hogy a társaságból egyedül neki volt csak egyszerű, fapados telefonja. Meglátásom szerint Kristóf szülei ügyeltek arra, hogy még távol tartsák őt ettől az egész mai őrülettől. És Kristófot amúgy is elég nehéz telefonon elérni, mert nem nagyon foglalkozik a készülékkel. Rendszeresen van az, ha hívom, hogy nem veszi fel, aztán három óra múlva csörög vissza, hogy „jaj, bocs, de a táskám alján volt a telefon”.

PRAE.HU: Szerinted mennyiben hibáztathatók a technikai eszközök, és mennyiben a szülők vagy a társadalom, ha egy kamasz rossz dolgokra használja telefonját vagy a Facebookot?

Nyilván nagyon fontos a szülői odafigyelés. Mikor már kamaszodik valaki, vannak titkai. Miért is ne lehetnének titkai, miért ne lehetne magánélete? Így az se jó, ha a szülő beleturkál gyereke telefonjába. Megfelelő bizalomnak kell lennie a szülő és a gyerek között. És akkor minden rendben van? Koránt sem. Egy életünk van, és akkor tanulja meg a szülő is, hogy milyen szülőnek lenni. Nem lehet megmondani, hogy ha a szülő ezt és ezt csinálta gyerekkorában, akkor az ő gyerekének is a korábban tapasztalt mintát kell követnie, mert húsz évvel ezelőtt ezek a technikai körülmények még nem léteztek. És a kamasztermészet része az, hogy bizonyos dolgokat a gyerek nem szeretne megosztani a szülővel, akármilyen szintű is a bizalom. A tinik gyakran befelé fordulnak, mivel csomó minden nyomasztja őket, amit nem is tudják, hogyan osszanak meg szüleikkel. És nem azért, mert nem szeretik egymást, vagy nincs meg a bizalom. Fontos továbbá az is, hogy milyen felkészült a szülő, mi-mindent ért meg. Vannak, akik elolvasnak mindenféle pszichológiai könyveket, ám vannak olyanok is, akik számára az ilyen írások túl bonyolultak, és ezért nem alkalmasak a segítségnyújtásra. Közben meg lehet, hogy ettől még ez utóbbi típus szereti leginkább a gyerekét, csak éppen nem tudja, hogyan közelítsen felé. Tehát nem merném kijelenteni azt, hogy inkább a szülők hibája, ha rossz irányba mennek a dolgok.

PRAE.HU: Szerinted milyen lehetőségek vannak a filmben is látott tragédiák elkerülésére?

Beszélni kell ezekről a problémákról, adott esetben szakemberekkel, hogy mit jelent az áldozati és a zaklatói szerep, vagy hogy a tömeg és a csoport milyen hatást gyakorol ránk. Biztos voltak neked is olyan tapasztalataid, mint nekem, hogy a haverokkal egymásra licitálva viccelődtünk, és egyre durvább poénok felé is elmozdultunk. Tudjuk, hogy vannak témák, amikkel nem szabad viccelni, de egy társaságban még ezek sem tabuk, mert húzza magával az egyént a tömeg. Ám nem is sejtjük, kit bántunk meg egy-egy szúrós megjegyzéssel. A film címének valós előzménye, a gonosz, szmájlival ellátott komment is rettenetesnek tűnik, de nem ismerjük a valódi kontextust, és lehet, az volt a szituáció, hogy az illető ezt csoportnyomásra írta be, mert azt látta, hogy ebbe az irányba megy a kommentözön. Az áldozat lányt viszont bizonyos szempontból lealacsonyították, nem tekintették egyenrangú félnek, sőt embernek. Pont úgy, mint amikor valakik hajléktalant vernek: kinézete, társadalmi státusza miatt azt hiszik az elkövetők, mindent meg lehet tenni az áldozattal. Szóval nem egyszerű probléma ez, és a filmem is inkább kérdéseket tesz fel, párbeszédre szólít, mert magam sem ismerem a helyes választ.

PRAE.HU: A film befejezését is nyitottnak hagytad meg, és tulajdonképpen az antagonista a játékidő alatt jogi értelemben nem bűnhődik meg. Miért?

Azért, amit mondtam: erre a problémára nincs jó megoldás. Nincsenek kész, igazi válaszok. Azt szerettem volna, hogy a nézőben egy nyugtalanító érzés maradjon meg, ami gondolkodásra készteti őt. És amúgy el tudod képzelni, hogyan folytatódhatna a sztori: ilyen-olyan módon egyszer csak lebukik a fiú, iskolai vizsgálat, rendőrségi vizsgálat, pellengérre állítják, és így tovább. Ám attól, hogy a kórházas jelenet után ezzel folytatódna a film, még egyáltalán nincs megoldva a nagyobb probléma, és azokat a sérüléseket, amiket a főhős Eszter szenvedett el, amiket párja, Beni szenvedett el, és természetesen amiket az antagonista Péter szenvedett el, nem lehet az ilyen típusú hivatalos, büntetésen alapuló eljárásokkal begyógyítani. Egy ilyen befejezés viszont a nézőt becsapná, mert megkapná azt a feloldást, amihez a tömegfilmek klisére épített dramaturgiája hozzászoktatta. Nekem a célom az, hogy úgy álljon fel a néző, hogy azt érezze, neki van teendője, nem oldják meg helyette a problémát.

PRAE.HU: Igen, én egyik karaktert sem láttam igazán gonosznak, mindre inkább áldozatként tekintettem, és a lezárás valóban elgondolkodtatott. Jómagam nem jöttem rá a film nézése közben, hogy mi lehetett a problémája a Magyar Nemzeti Filmalapnak a sztorival. Erről tudsz mondani valamit?

Hogy mi volt igazából a probléma, azt nem tudom, azt tőlük kell megkérdezni, engem egyszerűen csak visszautasítottak. Hivatalos indoklást nem kaptam. Nem hivatalos infót kaptam, de ez nem a Filmalap véleménye, hanem az egyik szakember személyes meglátása volt, hogy szerinte az nem történet, amiben a bűnös nem bűnhődik meg. Nos, én azt gondolom, hogy mostanság az antihősök korszakát éljük, a Nem vénnek való vidéktől a Breaking Baden át sorolhatnánk a példákat. Tehát szerintem ez nem lenne a legjobb indok az elutasításra. Szerintem nem szabadna, nem is lehet alkotó embereknek megmondani, mi legyen a történetük vége. Nem rendelheti meg az állam egy film befejezését. Nem akarom magam hozzá hasonlítani, de próbáld meg például Dosztojevszkijt utasítani, hogyan zárja le a Bűn és bűnhődést…

PRAE.HU: …és egyébként én nem mondanám, hogy nincs bűnhődés a cselekmény végén.

Igen, ha a felelősségre vonás el is marad, de a morális értelemben vett bűnhődés megvan. Péter el is jut szerintem egy ilyen érzelmi állapotba, kiül az arcára, hogy megbánta, és nem gondolta, hogy mindez idáig fog fajulni.

PRAE.HU: Te magad amúgy Facebookozol vagy Instázol? Hogy állsz ezekhez?

Már a mi generációnkra is jellemző, hogy folyamatosan nyomkodjuk a készülékeket. Én nem vagyok fent Facebookon, de jelen voltam körülbelül két évig, és akkor elegem lett egy ponton. Azt éreztem, hogy elrabol tőlem egy csomó időt, amit mással is el tudnék tölteni. Van ebben az egészben egy nagyon egészségtelen nárcizmus. Menővé vált ezeken a közösségi média felületeken, hogy az ember magáról dicsekedjen. Régebben pont az volt a cél, hogy legyél szerényebb. Ma pedig ott van a kényszer például, hogy posztoljak arról, ha díjat nyertem. Visszataszítónak éreztem, és magamat is egyfajta magamutogatóként láttam emiatt.

A fő ok egyébként nem is ez volt, hanem az, hogy egy filmes körben sokak által kedvelt barátom meghalt. Azt vettem észre, hogy sokan a Facebook-oldalára kezdtünk el írogatni, mintha ő még olvashatná azt. Mintha valami tudathasadásban szenvednénk: ezt a jelentéktelen valóságot elhagyta, de a Facebook az örök. A legmegdöbbentőbb az volt, mikor az egyik családtagja fellépett az ő oldalára, és elkezdett írogatni a barátom nevében. Itt tört el bennem valami. Nem az volt az elhatározásom, hogy örökre lejövök a Facebookról, hanem az, hogy egy kis szünetet tartok. De azóta nem éreztem a késztetést, hogy visszatérjek. Nem zárkózom el tőle, mert van egy kétéves kislányom, és el tudom képzelni, hogy eljön a pillanat, mikor rászokik ő is ezekre az alkalmazásokra, és Facebook nélkül úgy érezném, kimaradok az életének fontos részeiből. Persze manapság is sokszor mondják nekem, hogy lemaradtam erről-arról, de ezek általában a legvacakabb pletykák, amikről inkább jobb nem tudni.

PRAE.HU: Én is igyekszem egy ideje elkerülni, hogy ha elmegyek valahova, a Facebook kedvéért végig a képkészítéssel, és ne magával a valós élménnyel foglalkozzak.

Én készítek képeket, és amúgy az Instagramon fent vagyok, de még soha nem posztoltam. Követek olyanokat, akiknek a tartalmait érdekesnek tartom, és volt olyan is, hogy befejeztem valakinek a követését, mert a huszonötödik kávéhabról posztolgatott, ami viszont engem már nem érdekelt. Van ezeknek az eszközöknek egyfajta kényszerítő ereje, mint a dohányzás esetében: a kieső időben rágyújtok, Facebookozok vagy Instázok. Én például nem dohányzom, de holtidőben folyamatosan nyomogatom ezt a hülyeséget. Megnézem, hogy valaki felrakott-e valami érdekeset az Instára. Holott megtehetném azt is, hogy napi egyszer ránézek, és átpörgetem, van-e valami izgalmas. De megvallom, én még nem tartok itt a „személyiségfejlődésben”, hogy ezt meg tudjam tenni.

PRAE.HU: Egy utolsó kérdés erejéig vissza a filmek világához: vannak-e már terveid a jövőre nézve? Maradsz-e a (tini) thriller vonalon?

Egyelőre még nem tudom, konkrétan mi lesz a második játékfilmem, mert sajnos nemcsak rajtam múlik. Zsánerben csak abban az értelemben gondolkodom, hogy a műfaj sok játéklehetőséget ad. Maga a történet is, a zsáner is egy absztrahálási folyamat, melynek során valamit, amire gondolok, absztraktabb módon mesélhetek el. Vannak például a Kínai negyed (1974) vagy A postás mindig kétszer csenget-sztorik, melyek lefordíthatók egy sima morális történetre is, ami egy zsáner mögé van bújtatva, izgalmas sztoriba van csomagolva. Zsánerköntösben vagy anélkül, én olyan kortárs filmeket szeretnék készíteni, melyek erre a világra vonatkoznak, amelyben élünk. De ez nem feltétlenül tinédzser tematika. Inkább huszonegyedik századi problémákkal szeretnék foglalkozni, és kevésbé huszadik századiakkal. Ez nem azt jelenti, hogy ne érdekelnének a huszadik század kérdései, mert ezek itt élnek köztünk, sőt, úgy tűnik, a feldolgozatlanságuk okozza a legtöbb frusztrációnkat. Tehát ezekről mindig beszélni kell, de engem egyelőre jobban érdekel az, amiben most élünk. Az is lehet, hogy eljutok egy olyan korba, amikor már nem fogom megérteni az aktuálisat, és akkor majd visszanyúlok régebbre, és mesélek mondjuk a rendszerváltásról.

Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :), színes, magyar dráma, thriller, 96 perc. Írta és rendezte: Schwechtje Mihály. Producer: Pusztai Ferenc, Osvárt Andrea, Petrányi Viktória, Galambos Zoltán, Jancsó Dávid. Fényképezte: Herbai Máté. Zene: Bernáth Péter, Szabadi Balázs, Tóth Bálint. Szereplők: Herr Szilvia (Eszter), Vajda Kristóf (Péter), Polgár Csaba (Csaba), Rácz Dávid (Beni), Rezes Judit (Eszter édesanyja), Mácsai Pál (Beni édesapja), Schell Judit (Péter édesanyja) Kardos Róbert (Róbert).Bemutató: 2018. szeptember 13. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Korhatár: 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

Fotókredit: Bach Máté

Jelenetképek: Vertigo Média Kft.

Az interjút köszönjük a Vertigo Médiának!