Az első kérdésre, hogy milyen változások következtek be a gyerekkönyv-kiadásban a rendszerváltozás után, Dániel András elmondta, hogy a Móra Kiadó monopol helyzetét megtörő kisebb garázskiadók olyan könyveket jelentettek meg, amelyeknek az esztétikai minősége hagyott kívánnivalót maga után. Ellenben volt pozitív példa is, mint a Pagony Kiadó, amit azért alapítottak, hogy ne gyenge minőségű művek kerüljenek a gyerekek kezébe, tette hozzá Szekeres Nikoletta. Az említett időszakban a kiadott címek száma nőtt, a példányszámoké csökkent, mondta el Varga Emőke. Ezzel együtt a kiadóknak ez az útkeresés időszaka volt, alkalmazkodni próbáltak a fogyasztók igényeihez, így fordulhatott elő, hogy kiadásra kerültek „salak minőségű könyvek” is. Mára javult a tendencia, mivel nőtt a közönség elvárása, a jó szerzők pedig utat találtak a kiadókhoz.

A következő kérdés az volt, hogy művészi szempontból hogyan javultak a kiadók. Varga szerint az illusztráció alapvetően szövegfüggő műfaj, a kép azért jön létre, hogy a textust szolgálja, valamiképpen kiterjessze azt, persze vannak speciális kivételek. Ha a szöveget primér médiumként kezeljük, akkor az esztétikai változás leírható tematikai és poétikai vonatkozásban. Például a kicsiknek szóló verseket könnyen kezeljük egyszerű szövegekként, ellenben ha részletes analízis alá vonjuk őket, akkor kiderül, hogy a látszólagos egyszerűség egy olyan eszköztár félreértelmezése, aminek következtében unalmasnak érezzük. A lírai beszélő következetes pozíciója azért fontos, mert így a gyermek nem zavarodik bele a versbe, ami így nem válik érdektelenné számára. Szekeres kifejtette, hogy a Móra Kiadó olyan erős illusztrációs hagyományokat hozott magával, mint például a Janikovszky Éva és Réber László közös munkái, amelyeket nem érdemes újraillusztrálni, annak ellenére, hogy a vizualitásnak érdemes lenne követnie a modern ízlést. A magyar hagyományok megőrzése mellett a kiadók elkezdték a külföldi trendeket is megismertetni az olvasókkal. Mára felnőtt egy markánsan új stílussal rendelkező grafikus generáció, akik szó szerint átrajzolták a magyar gyerekirodalom képét, ezzel új lendületet adva a műfajnak, nyilatkozta az illusztrátor, Dániel.

A moderátor Varga Emőkének szegezte a kérdést, hogy miért káros a giccs, aki erre Arnold Hauser művészettörténész gondolatával felelt, miszerint nem más, mint az élethazugságok leképezése. Tehát ha egy gyermek a kommerszen, a giccsen nevelkedik, akkor az a szemléletrendszerét, a látásmódját negatív irányba torzíthatja, és nem hat rá fejlesztően. A pedagógia alapvetése, hogy a gondolatokat a gyerekek szintje fölé kell lőni egy kicsivel, azért hogy bővüljön az ismereteinek a határa. Egy hétköznapi történet nem tudja azt a hatást kifejteni, mint egy érthető szimbólumrendszerrel rendelkező mese. Példának hozta a Szegedi Tudományegyetemen végzett kísérletet, amelyben gyerekeknek egy kommersz és egy összetett képet mutattak. Az alanyok egy határozó ragos főnévvel gyorsan leírták az egyszerű kép tartalmát, majd amikor a minőségi képet vizsgálták eleinte nem tudták szavakba önteni, de utána egyre változatosabb szavakkal, egyre több gondolatot fogalmaztak meg.

A következő téma a kortárs gyermekkönyv-illusztrációs trendek kérdésköre volt, amihez kapcsolódva Szekeres elmondta, hogy hazánkban a szövegcentrikus mesék az elterjedtek, és ritka a tisztán képes könyv. Megemlítette Molnár Jacqueline expresszív kubista stílusát és Szegedi Katalin montázs-kollázs technikáját. Dániel elmesélte, hogy nemrég járt egy könyvesboltban, ahol megfigyelte, hogy a legtöbb magyar gyerekkönyv külsőre nagyon hasonlít egymásra, mivel a kiadók biztosítanak egy sztenderd átlag magas minőséget. Az említett nevekhez hozzáadta még Herbszt Lászlót, ezek az illusztrátorok sajátos stílusukkal kiemelkednek az átlagból. Varga Emőke hozzáfűzte, hogy a mai alkotók bőséggel alkalmaznak olyan megoldásokat, amelyeket korábban csak a felnőtteknek szóló illusztrációknál használtak. Például az extenzív képszerkezet, aminek lényege, hogy a kompozíciós vonalak a könyv lapján kívül záródnak össze, ez interaktív jelleggel bevonja a mi nézői világunkat a képbe, ezzel továbbgondolásra késztetve az olvasót.

A korábban említett előző illusztrációs korszak témájára visszatérve Dániel úgy látja, hogy kevés a kapcsolódási pont a régebbi szerzőkkel, talán Réber László munkássága az, amelynek hatása még ma is felfedezhető. A 60-as, 70-es, 80-as évek híres illusztrált könyvei bár még megtalálhatóak a családi könyvespolcokon, de egyre jobban kikopnak a köztudatból. Varga Emőke szerint a művészettörténeti korszakok mindig az eggyel előttük lévőt kívánják meghaladni, ezért a kortárs illusztrátorok teljesen új utakat keresnek. Megemlítette, hogy Dániel András: A nyúl formájú kutya című könyvének illusztrációiban felfedez olyan hatásokat, amelyek a nagy elődökre (például Kondor Béla) vezethetőek vissza. Ezt a fajta újraértelmezett vizuális főhajtást ő nagyon nagyra tartja.

Dániel találva érezte magát, amikor Visy azt kérdezte, hogy jó-e, ha egy gyerekkönyvnek ugyanaz a szerzője és az illusztrátora. Szekeres szerint izgalmas egy teljes mértékben szerzői könyvet tartani a kezünkben, de előfordul, hogy a szöveg minősége a rajz rovására megy vagy fordítva. De az is gyakori, hogy egy szerző és egy illusztrátor remekül tud együtt dolgozni, például Kollár Árpád és Nagy Norbert. Vicces adalékként hozzátette, hogy állítólag a kiadó utasítására a két művész nem is találkozott egymással a közös munka során, csupán interneten tartották a kapcsolatot, azért hogy ne befolyásolják egymás alkotói folyamatát. Bármennyire is autoriter megoldásnak tűnik ez a kiadó részéről, mégis ez adja meg az alkotás szabadságát. Dániel András a saját munkafolyamatáról azt mondta, hogy minden művénél más, hogy a szöveg vagy a rajz dominál-e. Például a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) című könyvnél a szöveg volt előbb és aztán az illusztráció.

Következőnek Visy azt kérdezte a beszélgetőpartnerektől, hogy szerintük milyen az ideális illusztráció. Dániel szerint nem jó, hogyha egy rajz leköveti és elmondja még egyszer ugyanazt, amit a szöveg is, sokkal ideálisabb, ha továbbgondolja azt, olyat mutat, ami a textusban nincsen. Varga egy Herbszt Lászlótól vett gondolattal felelt, miszerint az a jó illusztráció, amelyik tetszik a gyereknek, a felnőttnek, a kiadónak, az írónak és a kritikusnak egyaránt. Maga részéről a hűha-élményt szereti megélni. Szekeres pedig a truvájt keresi az alkotásokban, ha oda-vissza értelmezi egymást a két médium.

Lezárásként Agócs Íriszt kérdezték, hogy nála hogyan zajlik a munkafolyamat, aki erre azt felelte, hogy már a szöveg olvasása közben körvonalazódik a fejében a kép, amit később papírra vet. Inspirációiról azt mondta, hogy szeret gyorsan végigmenni kiállításokon, mert arra számít, hogy a képek megmaradnak a fejében és majd azokkal fog álmodni. Elmesélte, hogy az akvarell festékkészletet, amit az élő festés alatt használt, Tandori Dezsőtől kapta egy közös munka alkalmával. Az elkészített képeket felajánlották a közönség tagjainak, majd egy minitárlatra invitáltak minket a terem végébe, ami illusztrált kortárs gyermekkönyvekből állt.

Fotók: Magony Gellért