PRAE.HU: Amíg a Saul fia emlékeztetőként működik, addig a Napszállta inkább figyelmeztetés. Tegyük fel, hogy az alkotásnak kétféle oka lehet, az első, hogy azért készítek filmet, mert valamit meg akarok érteni, a második pedig, hogy valamit megértettem, és a következtetéseket akarom bemutatni. Ennek fényében másféle alkotói pozíciót igényelt a második filmed, mint az első?

Nálam az alkotás mindig kérdésekből indul ki, a folyamat során pedig újabb kérdések merülnek fel. A keresés a fontos, és nagyon kevés választ találok magamban. Néhányat talán igen, amivel viszont tovább tudok lépni.

PRAE.HU: A keresés meddig tart?

Még a film bemutatása utáni interjúk és közönségtalálkozók is hozzájárulnak ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a filmet, hogy reflektáljak a kész produkcióra. Ez egy hosszú folyamat, mert a filmjeimben sok kérdés merül fel.

PRAE.HU: Ezután lezárod a témát, vagy mindez egy újabb filmhez vezet?

Vannak kapcsolódások közöttük, a két nagyjátékfilmem között is találunk furcsa összecsengéseket, amelyeket én is csak később fedezek fel.

PRAE.HU: A színészi játék visszafogott, a mimikánál fontosabb az állandó mozgás, a karakterek rejtélybe burkolóznak, nem kerülünk hozzájuk túl közel. Mégis, azáltal, hogy folyamatosan együtt mozgunk a főhősnővel, belehelyezkedünk az ő helyzetébe. Mit vársz el a színészektől alkotóként és nézőként?

Elsősorban emberi hitelességet. Nem a filmes kódokkal szeretnék operálni, hanem a saját szemléletem és ízlésem alapján szeretnék megfesteni egy koherens világot. A színészekkel sem feltétlenül a klasszikus megközelítéssel dolgozom. Úgy gondolom, hogy a szereplők pszichéjéhez elérni nem csak egy módon lehet. Nem a megadott utakon akarok eljutni egy pszichikai állapothoz. Léteznek más utak is. A legfontosabb, hogy át tudjuk adni azt, amit érzünk, amit nem is biztos, hogy meg tudunk fogalmazni. Az utóbbi harminc évben nagyon leegyszerűsödött a mód, ahogyan a néző eljut a szereplőhöz. Ha megnézzük, Bressonnál vagy Antonioninál teljesen más mechanizmusokat látunk, mint ma általában. Azt gondolom, a tévésorozatok miatt alakult ki az az elvárás, hogy egy színésznek sokkal erősebb mimikával vagy látható reakciókkal kell dolgoznia. Túlságosan sztenderdizálttá vált mindez.

PRAE.HU: Első nézésre nem tűnik egészen indokoltnak, hogy a kezdeti elutasítás után miért alkalmazza Brill mégiscsak Íriszt a kalapszalonban. Mennyire fontos az, hogy egy film figurái logikusan cselekedjenek?

Egy bizonyos szempontból logikus a cselekedete. Brill reakciói is egy skálán mozognak, a maga világában ő is zavarodott. Írisz egyszerre veszélyes és vonzó a számára, olyan, akinek nem lehet ellenállni. Megpróbáltuk a figurák szempontjából racionalizálni a folyamatokat, de adódnak olyan pillanatok, amikor nem feltétlenül úgy reagálnak, mint ahogy egy másik filmben tennék.

PRAE.HU: A Saul fiához hasonló az érzéki tapasztalat, a külvilág leginkább töredékesen vagy homályos háttérként jelenik meg. A Napszállta azonban már nemcsak zsigeri, hanem intellektuális élmény is. Úgy látom most, hogy az új film meghaladta a Sault, de arra kíváncsi lennék, hogy mennyi lehetőség rejlik még ebben a formában.

Ez egy nagy kérdése a következő filmemnek. A Napszállta a megértésről, illetve a világ megérthetetlenségéről szól. A főhőst követve azt a szubjektív élményt próbáljuk átadni, hogy milyen nehéz megismerni ezt a világot, milyen illúziókra van szükségünk ahhoz, hogy azt higgyük, mi uraljuk. Miközben mint egyének és mint civilizáció jelentéktelenek vagyunk. Ehhez kapcsolódik a stílus is.

PRAE.HU: Van egy jelenet a filmben, amelyben a két főszereplő egymás mellett ül a lovaskocsiban, köztük pedig egy ablakon át látszódik az utca, az emberek, egy másik lovaskocsi. Az egész kompozíciónak, mozgásnak van egy különleges hatása. Ez a beállítás számomra egy olyan moziélményt nyújt, amelyben egyre ritkábban lehet részem. Mit vársz el egy filmtől, amikor te magad ülsz be a moziba?

Azt gondolom, hogy a mozi egyre inkább egy fragmentált, objektív valóságra épít, és egyre szűkebb annak a lehetősége, hogy újabb kalandokat fedezzünk fel. A kísérletezés talán a legfontosabb, illetve egyfajta vízióra van szükség, hogy a film ne csupán egy szokványos világot építsen fel, ne csak a valóságot dokumentálja.

PRAE.HU: Lars von Trier egyszer azt mondta egy interjúban, hogy olyan filmet akar létrehozni, amilyen eddig nem létezett. Elég evidensnek tűnik ez a kijelentés, mégis majdnem mindegyik filmjén valóban érződik ez a szándék. Mennyire motivál téged, hogy valami egyedit, eddig nem létezőt hozzál létre?

A pontos motivációkat meghatározni és őszintén elmondani nehéz. Én azt teszem, amit jónak gondolok, és próbálok nem arra reflektálni, hogy éppen mit csinálok, mert az túlságosan tudatos lenne. Arról szólna, hogy magamat mint rendezőt definiáljam, ami kevésbé fontos. Fontosabb valamit véghezvinni, amiről azt érzem, hogy meg kell születnie.

PRAE.HU: A film egyik jelenetében Írisz alakja a sötétségéből kilép a fényre, mint ahogy Laura Dern karaktere a Kék bársonyban. Egy másik jelenetről Polanski jutott eszembe. Szeretem, amikor beállítások reflektálnak a filmtörténetre. Egyre ritkább azonban az, hogy ezek az hommage-ok ne csak formális idézetek legyenek, hanem újabb tartalommal töltődjenek fel.

Azt érzem, hogy ma az a tendencia, ami egyben ipari nyomás is, hogy egyfajta filmet készítsünk, egyfajta módon meséljük el a történeteket, ugyanazokat az érzelmi típusokat generálva. Ezért a filmkészítő gyakran – és ez már a filmiskolákban elkezdődik – újra akarja alkotni az egész művészetet. Talán az individualista társadalom miatt is alakult ez így. Nem egy folyamat részesei vagyunk, tradíciókkal és hatásokkal, hanem mindenkivel egy új univerzum indul el. Ez egy nagyon önző magatartás, szerintem halálfélelemből, pánikból és az alázat hiányából fakad. A korábbi rendezők nem feltétélenül filmes iskolákból jöttek, volt világnézetük, hatások, kollaborációk, együtt gondolkodások útján váltak filmesekké. Mára nagyon atomizálttá vált minden. Én azért dolgozom barátokkal, azért próbálok kapcsolatokat építeni más filmesekkel, hogy ez másként legyen. Hiszek a mester és tanítvány kapcsolatban. Nem velem kezdődött a film, és nem is velem lesz vége.

Az interjú a 75. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon készült.

Az interjú elkészültéért köszönet a Napszállta produkciónak, Kubik Elvirának és a Mozinetnek.

Képek forrása: Laokoon Filmgroup, 75. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál.

Portré Nemes Jeles Lászlóról a leadben: Laokoon Filmgroup, Hermann Ildi fotója.

A Napszállta hazai premierje a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon lesz szeptember 15-én. A film, számos elővetítés után, szeptember 27-én kerül országszerte a mozikba. Forgalmazója a Mozinet.