A „Hat felvonás és egy epilógus a megosztott Berlinben“ alcímet viselő remake 1977-ben (az eredeti film készítésének évében) kezdődik. Az utcán állandóak a tüntetések, a közéletet a Rote Armee Fraktion ismétlődő terrorakciói foglalkoztatják, egy Patricia Hingle nevű zavarodott lány pedig a pszichológus Josef Klemperer lakásán bukkan fel, hogy homályos utalásokat tegyen Madame Markos tánciskolájának boszorkányaira. A nyitójelenet egyből tisztázza a film álláspontját: Guadagnino mellőzi az eredetit meghatározó stiláris elemeket, azáltal pedig, hogy cselekményét Freiburgból Berlinbe helyezi, egy sokkal határozottabb történelmi-politikai hátteret ad a történetnek. A felütés mégsem működik igazán, talán a kissé sután megírt dialóg vagy Cloë Grace Moretz meglepően hiteltelen játéka miatt. Mintha az előítéletek jogosságát bizonyítaná inkább: a történet és a stílus racionalizálása az eredeti lényegét veszi el, helyette azonban nem kínál semmit.

A Suspiria azonban folytatódik, Susie Bannion (Dakota Johnson) megérkezik Ohióból, hogy a tánciskola tanítványa legyen, Patricia és egy újabb lány eltűnése, bizarr álmok és különös jelek valami sötétet sejtetnek, Sara (Mia Goth) pedig Susie segítségével nyomozni kezd. Az első fejezetek jeleneteiben tévéből vagy rádióból a RAF újabb akcióról hallunk információkat. A volt SS-tisztből gyárossá váló Hanns Martin Schleyer szeptember 5-i elrablásával kezdetét veszi a „német ősz“, a terroristák célja bebörtönzött tagjaik, többek között Andreas Baader és Gudrun Ensslin, kiszabadítása. Azt leszámítva, hogy az eltűnt Patricia valamiféle kapcsolatban állhatott a terroristákkal, a történéseknek nincs közvetlen hatásuk a cselekményre, hangsúlyosságuk mégsem véletlen.

Fassbinder epizódja a Németország ősszel című filmben rendkívül erőteljesen ábrázolja azt a közállapotot, amely ekkor az országban uralkodik. Anyjával folytatott interjújában Lilo Pempeit arról beszél, hogy egy vezetőre lenne szükségük, aki jó és igazságos. Az ellentét egyértelmű, a náci múlt még mindig kísért, az új generáció képtelen mit kezdeni szüleik múltjával, hazugságaikkal és képmutatásukkal, igényükkel egy autokrata társadalomra. Fassbinder emlegetése Guadagnino filmjével kapcsolatban talán nem teljesen oktalan: Ingrid Caven, aki Petra von Kantot játszotta és egy rövid ideig a rendező felesége volt, a Suspiriában Miss Vendegastot alakítja. Két jelenet hirtelen zoomja is mintha hommage lenne a rendezőhöz, aki előszeretettel használta ezt a technikát, hogy még drámaibbá tegye színészei amúgy is teátrális játékát. És persze az a tény is a szándékolt kapcsolódást bizonyítja, hogy a Guadagnino Suspiriája, hasonlóképpen Fassbinder számos alkotásához, női film, amelyben főbb szerepben csupán egy férfikarakter bukkan fel, az öreg Klemperer (akit minden bizonnyal Tilda Swinton alakít, bár ő ezt egyelőre tagadja).

Ki is ez a pszichológus, aki szinte főszereplőjévé válik az új Suspiriának? Vezetéknevét Viktor Klemperertől kapta, egy zsidó származású írótól, aki naplóiban pontos dokumentációját adta a Harmadik Birodalomnak. A Suspiria Klempererje nem zsidó, felesége azonban igen, aki eltűnt a II. világháború alatt. Ami az idős férfit életben tartja, az a remény, hogy Anke egyszer visszatér hozzá, és a bűntudat, hogy nem tudta megmenteni az asszonyt. Madame Blanc (Swinton) tanúnak nevezi, de több is egy krónikásnál, a film számos pontja az ő karaktere által nyer értelmet. „Ártatlan vagyok!“ – mondja a film egyik csúcspontján. Ugyanezt a mondatot kiáltozza a Gyilkosok köztünk vannak (1946, Wolfgang Staudte) náci tisztje, miután rács mögé kerül, vagy a gyerekgyilkos Becker Fritz Lang M-jében (1931). A kontextus kissé más, de csak egy kissé, ez a mondat sem tűnik véletlennek. Mindhárom film ugyanarról szól: a bűnt, a bűnösséget és a felelősséget analizálja, hogy ki mit tett, mit nem tett, vagy mit kellett volna tennie. Klemperer pedig tudja, mert látta, hogy a hatalom minként manipulál. Ezért nem lesz csupán egy üres kulissza az NSZK forrongó társadalmi háttere.

Fotó: Alessio Bolzoni

Az új Suspiria persze nem tanulmány, hanem horror, méghozzá klasszikus stílusának köszönhetően egészen frissítően hat a jump scare-ekkel  és olcsó sztorikkal fárasztó Insidiousok és Conjuringok után, még a gore-jelenetei sem tűnnek annyira öncélúnak. Elegánsan tiszteleg Argento műve előtt: cselekményének egyes lyukaival teret enged az eredetinek, hogy arra emlékezve lépjük át a hiátust, és szép Jessica Harpernek, Argento főszereplőnőjének a cameója is.

Mégis, a 2018-as verzió ereje leginkább a részletek kidolgozottságában rejlik, az egymásra rakodó rétegekben. Argentónál az építészet volt fontos, Guadagnino a táncot helyezi középpontba. Táncjelenetei nemcsak koreográfiájukkal maradnak emlékezetesek, a mozdulatok, a légzés hangjai, a háttérben monotonon kopogó eső és a repetitív, rossz minőségű szalagról szóló zene (melynek fő motívuma az eredeti film zenéjének témája) egy egységes kompozícióvá állnak össze. Guadagnino vizuális eszközeivel, a tükrökkel való játékkal vagy a mélységélesség használatával, kompozícióival és kameramozgásaival egy olyan filmnyelvet idéz, mely lassan kikopik. Színészei alakítása olykor eltúlzott, hiteltelen, máskor pedig rendkívül pontos. Kliséket használ, de nem feledkezik meg a humorról sem, úgy adagolja, osztja el ezeket a különböző hatású elemeket, hogy azok ne oltsák ki egymást. Témái pedig – a múlt terhe, a bűn aspektusai, a hatalom működése vagy a művészet szerepe – konklúziójában valahol mind találkoznak.

A kritika a 75. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon készült. Luca Guadagnino filmjét a hazai közönség 2018. november 8-ától láthatja majd a Cinetel filmforgalmazó gondozásában, Sóhajok címen. A film megtekintése 16 éven aluliak számára nem ajánlott.

Képek: 75. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, jogtulajdonos: Amazon Studios. Borítókép fotókredit: Alessio Bolzoni.