Minden nemzedék vágyakozik valami éteri élményre, és miután nem kapja meg, kimondja keményen ítéletét a Zéletről. Az én generációm az ötvenes években született, és Nepálban szeretett volna jóféle füveket szívni, a tantrikus szex és a Jefferson Airplane révületében. Ehelyett többszörösen pofán- és tökönrúgták, és rettentő csalódottságát a „Ne higgy senkinek 30 fölött!” maximába sűrítette. A hatvanas években világra jött nemzedékkel ez pontosan fordítva történt meg: először kiszorultak az életből, és csak később kezdtek el illó szellemi és anyagi javak után sóhajtozni. Tibike, a punkon és újhullámon felcseperedettek savószemű vátesze, húszévesen így öntötte axiómába értékítéletét: „Nyakig a szarban, mint hal a vízben.” Tíz évvel az idealista lángolás után, ő már a lóvéra, a kurvákra és a vinjakra szavazott.

Különösen nehéz nekem egy olyan kontroverz személyiségről beszélni, mint Bada Dada, a mi Tiborunk, az én Kisbada barátom, aki egyszerre volt „tűrhetetlen idióta” és „megváltó zseni”. Valójában minden rajongói túlzás és értetlenkedő ellenségesség hamis: csak nagyon kevesen tudták róla, hogy bölcsészkart és grafikai szakiskolát végzett, és tökéletesen tisztában volt a magyar helyesírás és a festészeti technikák szabályaival. Egyébként meg fütyült rá, ki mit gondolt róla, nem lehetett sem benyalni, sem behúzni neki. Az élete totálisan a művészetről szólt, és nem is nagyon tett különbséget e kettő között.

„Evezz, evezz az Élet tengerén, / de ki ne köss a Boldogság szigetén! / Legyen erőd tovább evezni, / és a Boldogság szigetén kikötni!” A versike, melyet kisiskolás korom Emlékkönyvéből vettem, valamelyik jóindulatú, bár kevésbé jó emlékezőtehetségű pajtásom jóvoltából furcsa értelmet kapott: az életről szóló sztereotip kvázi bölcsességek „tengeréből” a filozofikus mélységű/magasságú, vagyis konfliktusokkal, ellentmondásokkal és paradoxonokkal terhes igazságok „szigetére” emelkedett. Ilyenek voltak Tibi versei és grafikái is: a Nagy Kérdéseket bádogdobbal hírül adó és ugyanakkor verebet fogó ösztönös alkotói szenzibilitás tragikomikus képzetei… Kisbada írástagadó költő volt: érzelmeit nem korlátozta bonton, szellemét szórend és helyesírás. Modor, illem, jólneveltség, divat, közszokás nem ütötte át „ős-avantgarde” koponyáját. Ki volt ez a Blek Men, aki talpával a Művészet ege felé szállt? Szemüveges, fehér néger. Pinokkió, a partizán. Rajzszöge minden pikasszók szemébe beleáll.

Az újvidéki Forum Kiadóház lépcsőházában találkoztam vele életemben először, ’84-ben, mentem fel a Sympó szerkesztőségébe, ő meg vágtatott lefelé, és amikor szembekerültünk, rám kiáltott: Lántosë, të kárátëbilder vágy, bássz bë nëkëm ëgyët! Ott erősködött, iszonyú telepi tájszólásban hadart, én meg elröhögtem magam. Rögtön szimpatikus lett. Jöttek azután, váratlanul és kéretlenül, a hülye haverjaival, a Máriás Bécivel, Ecet Gyurival, Rátgéber Öcsivel, és eszement művészeti ötletekkel bombáztak bennünket. Nagyon szerettük őket, Kerekes Laci, az új expresszionizmus festője meg csak annyit mondott: Pánk!, ami a legnagyobb, cinikus dicséretnek számított nála. Kirobbanóan tehetségesek és szélsőségesen kíméletlenek voltak, Kisbadával az élen, aki, mint egy igazi „természeti kincs”, soha „nem kukoricázott”. Azonnal megtámadták a begyöpesedett vagy szépelgő vagy modernizáló vajdasági irodalmat és festészetet, utálták is őket rendesen.

Szerveztem Szabadkán egy 24 órás, többnyelvű költői maratont, amit a Városi Könyvtárban tartottunk, és felvonultak egész Jugoszláviából a neves avantgárdok: Valent, Mandić, Pashu, Vukov, Matković, Ladik, Sziveri… Kisbada a Lüktető Létra Logika nevű bandájával érkezett, benyomultak a szerb igazgató patinás irodájába, és azonnal megitták az összes repi piát. Durva artpunkot játszottak, a Béci eksztatikusan fújt, a Kisbada meg ordítva skandálta legjobb verseit. Nagy sikerük volt, akkor hallottam először az Apa kocsit hajt számát, ott nyiszegtette a kopott tangóharmonikáját, teljes átéléssel és gyermeki szomorúsággal. A Sympó vajdasági lapbemutatóin mindig velünk volt, az újvidéki Magyar Tanszéken rábeszélt, hogy basszus, gitározzak és énekeljek vele duettet, elő is adtuk a Talking Heads magyari variációját: „Dísz íz nót máj ház – dísz íz nót máj bojler! Dísz íz nót máj feleség – dísz íz nót máj konnektor!” Kész röhej volt, a két akkordról nem is beszélve, amit nem tudtam lefogni, csak az elismerő szájba köpés hiányzott a közönség részéről, mint az angol pánkoknál.

Mikor a háború miatt valamennyien Budapestre költöztünk, és megnyitottuk az undorgrund klubjainkat, állandóan ott dekkolt, sokat vedelt és  csinálta a fesztivált, de mi nem engedtük, hogy megverjék. 2007 októberében, amikor a halála után nagy harcok folytak ellene-mellette az iWiW közösségi portálon, P. Zsófi ezt írta róla: „Kimondom őszintén, én a Badát nem szerettem élőben. Triceps vitt le a Merzbe, télen, amikor ott nem volt sem fűtés, sem világítás. Bada az összefestett ruhájában ült a merzesek törzsasztalánál, részegen, ellenszenvesen vigyorogva, azzal a három fogával. Triceps nagy tisztelettel bánt vele, hozott neki bada-fröccsöt (ez 2/3 víz volt fehérborral, hogy ne őrüljön meg). Amíg felmentem az (egyetlen) toalettbe, haha, Bada megitta a boromat, majd vigyorogva, picsanéni, kukuríkú! felkiáltással elővette a farkát, és kitette az asztalra… Ez nem (csak) róla szól, hanem valamennyinkről, akik ebben a nyomorult sorsban osztoztunkt/osztozunk vele…”

1993 szeptemberében a Tilos az Á-ban játszottak. A telepi titánokat a lépcsőgádorban találom meg, sört iszunk, viccelődünk. Idegeskedés nincs: nem próbáltak össze, de annyit hakniznak élőben, hogy ez már szükségtelen. Rockot meg az Isten sem akar játszani. Máj dzsenerésön! Doktor Máriás köszönti a népet, emlékekről motyog, ő fog basszgitározni és trombitálni élesen. Kovács Bence a másik gitárnál, a doboknál az irokéztarajos Imánuel. Fergeteges tempóban elkaszál tíz szám: panelpunk és nowave mjúzik, Bada Dada recitál és kántál. A feszes és a kibicsakló, a tiszta és a hamisba hajló organikus keveréke. A Jugoszláv Tudósok, akik se nem délszlávok, se nem tudósok, hideghengerműként üzemeltek. Amióta „döglött katonák felől fúj a szél”, a noviszádi vekkerstekkerek megkomolyodtak és megkeményedtek. Mojá generácijá!

A dalok gerincét Kisbada verselményei, álnaiv tézisei és álbölcs rigmusai, állbaverései képezik. Képzavar és bezavarások, Malevics és Conan, a barbár. Analfabéta lírája lenyűgözi, röhögésre és picsogásra készteti közönségét. A DISCO BÁR labor és terep: fuck és kuss; kuss és fuss. A KLEIDER BAUER körúti illúviuma: az aszfaltba bemosott konfekciós felhalmozódás, csapadékos éghajlatú területeken. A PICSÁBA ELMENT AGY imbisze: kis adagonként megformázott, aszpikos-taknyos hidegkonyhai készítmény. A BÁTOR VENTILÁTOR nec pluribus impar (1) lázadása: nincs hozzá fogható! A NE FŰRÉSZELD A LÁBAMAT azsúr gesztusa: dal helyett elektromos fűrésszel kedveskedek nektek. A TUDD ÉS TEDD sztahanovista virtusa: klöpli faszolás, vert csipke tonnái. A PÉNZT PINÁT PÁLINKÁT! praecoxa: praliné és plömpli és prozit! A Ceylonba küldött tarka NEYLON: fejünk felett elröpül a nikkel szarvár… A hálás nép tombol, skandálva kéri az örökzöldeket. Akarjátok a Szabó Rozáliát? – kérdi a sztár. Oh, yeaha. Mint ahogyan azt a költő is megírta: őtet „agyonbaszta a villám”.

Három remek kiállítása volt nálunk az évek folyamán: az Egy ilyen srácnak a diszkóban a helye (1998) és a Walk this Way (2001) a Black-Black Galériában, meg a Cseresznyéskert a Merz Házban (2003). Mindig valami szélsőségesen komikus performansszal nyitott, a legjobb a „dada karaoke” volt, amikor két működő NDK-s mosógép-centrifugán állva énekelte a Demisz Russzósz meg a Boney M átköltött dalait. Miután kimaradt a Tudósokból, Gas és Judy (2) kísérték zenével, mindenfajta egyestés neveken: Hevi Metál Metil Haver, Bada Csony és a Mosoly Trió, meg ilyenek.

Törzshelyén, a Katapult Kávézóban találkoztam vele életében utoljára, ahol évente kiállított, és minden pincérnőnek adott ajándékba grafikát. Akkor már kilenc hónapja absztinens volt, csak egy alkoholmentes sört szopogatott. Animációs filmet akart készíteni a Zrem Stúdióban, Újjászületés címen, centire megterveztük. Többet nem jelentkezett, és két hét múlva öngyilkos lett. Halála „misztikus és egyszerű” – ahogyan ő fogalmazná. Délelőtt még fürdőnadrágot vásárolt magának, mert a szerelmével azt tervezték, hogy a hét végén lemennek a Balcsira. Egy körül a szállító elvitte a festményeit, mert másnap kiállítása nyílt volna a Kultiplexben. Késő délután a szülei, István és Johanna hazaérkeztek Jugóból. Látták, hogy a műtermében, a fotelban ül, és azt hitték, szundikál. Szóltak neki, hogy kész a vacsora. Akkor vették észre a nyakán az elmetszett ruháskötelet. Már órák óta halott volt. Felakasztotta magát a csillárra, de valaki levágta. Mindhárom bejárati ajtó nyitva volt, és a konyhai asztalon érintetlenül 200 euró. A rendőrségi nyomozás eredménytelenül zárult, a szobájában nem találtak vágóeszközt, sem búcsúlevelet. Csak egy tiszta papírlap hevert a padlón, piros betűs üzenettel: SZÉP UTÓÉLETET KÍVÁNOK MUNKÁMNAK. Mikor a hamvait a Dunába szórták, elszívtam egy doboz mezítlábas cigit, és az emlékére malevicsi keresztet égettem a bal alkaromba.

RIP/OSZT

2006. július 4-én, röviddel 44-ik születésnapja előtt, rákoskeresztúri műtermében öngyilkos lett BADA TIBOR, korunk meghatározó erejű, elismert művésze. Azok közé a Vajdaságból áttelepült alkotók közé tartozott, akik a kisebbségi magyar identitás és avantgárd szellemiség különös keverékét hozták az anyaországba.

Költő, festő, zenész és performer – sok száz egyéni kiállítás, koncert és irodalmi est létrehozója, akinek költeményeit és dalszövegeit számos generáció szavalja és énekli. Szinte minden műfajban alkotott: szabadvers, prózai szöveg, vizuális költemény, zenekísérettel előadott dalszöveg, festmény, grafika, kollázs, kalligráfia, szobor és objekt, apró dísztárgy, képeslap, MC / CD borító, képregény, fotó, animációs film, zeneszám és performansz egyaránt fontos volt számára. A sors kegyetlen fintora, hogy tragikus haláláig soha sem kapott lehetőséget teljes művészeti opusának feldolgozásához.

Bada Dada a 80-as évek elején, a legendás újvidéki Új Symposion és Képes Ifjúság folyóiratok hasábjain és estjein kezdte el pályafutását, melyet azután magyar és szerb nyelvű publikációk, és az egész ex-Jugoszlávia területén bemutatott kiállítások és koncertek sorozata követett. Tolnai Ottó, a symposionisták vezéregyénisége és a kortárs magyar irodalom klasszikusa, „ősavantgárdnak” nevezte.

Lírai és képi világa a dadaista stílus megújítása, melyet „őszinte és kőkemény” szókimondás, csípős humor és totálisan gyermeki létfilozófiai jellemez. Munkái ezer szállal kapcsolódnak az elhagyott újvidéki ifjúkor világához, amiből nem tudott és nem is akart kilépni. A nagyváros sem változtatta meg világlátását, csak árnyaltabbá, kíméletlenebbé és keserűbbé tette. Minden alkotását átitatta a szertelen önkifejezés vágya, ami a kísérleti irodalom, festészet és zene utánozhatatlan mesterévé avatta. Aki nem szerette, nem értheti. És aki nem értette, nem is szeretheti.

1 Mindenek fölött álló, nincs hozzá fogható (latin kifejezés)
2 Gasner János (1955–2009) gitáros és Ruff István (1954–2011) szaxofonos

KLIKKELJ a KERESZTRE, ha ZENÉT akarsz!