PRAE.HU: Ti szeretitek, használjátok a tömegközlekedést mint közösségi teret?

TB: Viszonylag ritkán utazom, és egyre kevésbé szórakoztat a dolog. Amikor úgy húsz évvel ezelőtt Budapestre költöztem, érdekes volt látni, hogy az emberek mennyire nem foglalkoznak egymással. Aztán később, ahogy elterjedt a mobiltelefon, inkább az lett érdekes, hogy mennyire nem foglalkoznak az emberek azzal, hogy mások belehallgatnak életük legintimebb titkaiba. Volt olyan hölgy, aki a buszon mellettem ülve számolt be valamelyik rokonának vagy ismerősének arról, hogy kiderült, rosszindulatú daganata van. A közösségi oldalakon rengeteg elhallott mondatot, történetet lehet olvasni, onnan nézve még érdekes is ez az egész, inspiráló, de a mindennapokban nem kell részt vennem ebben a kollektív tudatfolyamban.

MTE: Nem mindig esik jól, hogy a városi közlekedés alapvetően közösségi élmény. Sokszor szívesebben utaznék gyalog, lóháton, sítalpon vagy magánrepülővel. Amíg Freiburgban éltem, szinte mindenhová biciklivel jártam, és tekerés közben remekül lehetett gondolkodni. Mióta Bécsben lakom, újra rengeteg időt töltök a villamoson. Ezek az utak ritkán unalmasak, egyszer egy hittérítő szónokol a kocsi közepén, máskor párkapcsolati krízis zajlik az orrom előtt. A legérdekesebb persze mindig az, amikor a külső hatások, mint egy deffektes légkondi vagy egy csapat futballszurkoló, közösséggé formálják az utasokat.

PRAE.HU: Belehallgatni a buszon mások valós vagy telefonos beszélgetésébe nem kukkolás egy kicsit?

TB: Az utóbbi időben inkább zenét hallgatok és olvasok is egyszerre, próbálom elszigetelni magam, ami nem biztos, hogy jó, mert így valószínűleg sok jó „sztoriról” lemaradok. A kreatív írás kurzuson, ahol pár éve tanítok, feladatnak szoktam adni a résztvevőknek, hogy hallgassanak bele mások életébe, ami többnyire inspirálóan szokott hatni. De van úgy, hogy csak az arcokat figyelem, sokszor belelátom az épp készülő szövegeimnek a szereplőit a vonásaikba, a mozdulataikba.

MTE: Előfordul, hogy nagyon erősen foglalkoztat a könyv a kezemben, vagy lekötnek a gondolataim, és ezért nem figyelek a környezetemre, de ha valami igazán izgalmas történik, arra általában felkapom a fejem. Nem tudom, ezzel kapcsolatban beszélhetünk-e hallgatózásról. Úgy gondolom, hogy aki nem szeretné közkinccsé tenni az életét, az nem a legtömöttebb járatokon beszéli meg az epeműtéte részleteit.

PRAE.HU: Az előző kérdés másképpen: nem szemérmetlenség például hangosan telefonálni a villamoson?

TB: Hát, én csak végszükség esetén szoktam telefonálni, pont ezért, de a zenehallgatásra is azért szoktam rá, mert egyre nehezebben viseltem el, hogy az emberek minden gátlásukat levetve teregetik ki a dolgaikat egy tömött járaton. Emlékeszem még, hogy amikor először feltűntek az utcán a mobilok, egyszerűen csak bunkófonnak nevezte őket a népnyelv, de ma már én is simán megcsinálom azt, ami egykor igazi udvariatlanságnak számított. Persze attól, hogy sokan csináljuk, nem biztos, hogy el kéne fogadni.

MTE: Bécsben táblák figyelmeztetnek arra, hogy a hangos telefonálás zavarhatja a többi utast, és adott esetben az utastársak rendre is utasítják a fecsegőket. Bevallom, engem a rendőrködés kicsit jobban zavar, mint a hangos telefonálás, a normál hangerővel folytatott beszélgetésekkel pedig semmi problémám nincs. Napi két-három órát töltünk ezekben a kényelmetlen acéldobozokban, ha ennek az időnek egy részét arra fordítjuk, hogy pár mondatot váltsunk a tőlünk távoli acéldobozokban senyvedő barátainkkal, akkor attól szerintem kicsit jobb hely lesz a világ. Én nagyon örülök neki, hogy már nem a visszahívható telefonfülkék korát éljük. Egyébként azokat a beszélgetéseket akarva-akaratlan is hallotta az egész utca. A balatoni nyaralónk mellé a nyolcvanas években telepítettek egy fülkét, és azt hiszem, azután nálam pontosabban senki sem ismerte a Szabadi-Sóstón nyaralók magánéletét.

PRAE.HU: A Margó Fesztiválon nyár elején bemutattátok ennek a darabnak az első, illetve nulladik változatát, akkoriban írtunk is róla. Sokat változott azóta? 

TB: Igen, akkor lényegében még nem volt meg a második felvonás, a „visszaút”, de az első szakasz is sokat változott a felolvasás után. Az alapkoncepció, a karakterek megmaradtak, de szerintem sokat mélyítettünk a szereplőkön, jobban ki lettek találva, és a párbeszédeken is sokat dolgoztunk.

MTE: A Margó remek alkalom volt arra, hogy kipróbáljuk a három főszereplő hangját és azt, hogy hogyan működik a közöttük húzódó viszonyrendszer. Bár a végső verzióban relatív kevés maradt az akkori szövegből, az a felolvasás sokat segített a dramaturgia felépítésében.

PRAE.HU: A téma a kamaszkori frusztrációk feldolgozatlansága a házasságtörés fénytörésében. Könnyen rátaláltatok erre?

TB: Ez, ha jól emlékszem, szinte az elejétől fogva megvolt. A „kapcsolati túszdráma” kifejezés már az első megbeszélések valamelyikén elhangzott, és ehhez végig tartottuk magunkat. Az volt kérdés, hogyan tudjuk ezt dramatizálni, hogyan lehet ezt úgy megmutatni, hogy ne legyen a darab „beszélgetős”, hanem történjenek a dolgok, pörögjön a cselekmény. Szerintem összejött.

MTE: Igen, az volt a kiindulópontunk, hogy minden kapcsolat túszdráma is egyben. A témát szinte nem is kellett keresnünk, a legszórakoztatóbb feladat pedig a három főhős alakjának és az ő múltbeli és jelenlegi kapcsolatuknak megkomponálása volt.

PRAE.HU: Könnyen megtaláltátok egymással a közös hangot? Mindketten írtatok regényt fiatal felnőtteknek-kamaszoknak is – esetleg ennek volt köze a közös munkához?

TB: Igen, Eszternek van már rutinja a négykezes írásban, nekem ez volt ez első alkalom, hogy ilyen szorosan együttműködtem valakivel, de a munka zökkenőmentes volt, legalábbis én úgy éltem meg. Sokat agyaltunk együtt a figurákon, és végül felosztottuk egymás között az utat, gyakorlatilag elfeleztük: Eszter írta az első „felvonást”, a Jászaitól a Közvágóhídig, én pedig a visszautat. Az utazásban van egy nagy csavar, de ezt nem akarom elspoilerezni.

MTE: Szerintem is könnyen megtaláltuk a hangot, és a szöveg szintjén nagy egyetértésben tudtunk dolgozni. Maga a feladat volt kicsit szokatlan, hiszen a játéktérhez igazítottuk a darabot, emellett igyekeztünk odafigyelni egymás alkotói szempontjaira, valamint a producer, Valuska László és a rendező, Ördög Tamás meglátásaira is. Ráadásul ötletünk is túl sok volt, legalább négy darabra elegendő. Így végül elég sok forgalmi kitérővel, tereléssel, tolatással és újraindulással jutottunk Holtvágányra.

PRAE.HU: Tudjátok, hogy mit változtattak a szövegen az előadás kedvéért?

TB: Nem láttuk a végleges változatot, de az idő szűkössége miatt jobb is, hogy nem folytunk bele a próbákba. Én a magam részéről szívesen adtam szabad kezet a rendezőnek és a színészeknek, mert egyrészt papíron nem lehet tökéletesen működő dialógusokat írni, másrészt ez egy profi, színházhoz nagyon értő csapat, és minél inkább a saját képükre alakítják a darabot, gondolom, annál jobban át tudják élni, és valószínűleg annál jobban működik majd az előadás. Mert végül is ők viszik vásárra a bőrüket.

MTE: Én is csak annyit tudok, hogy egy mellékszereplő húzásra került, egy másik pedig jelentős karakterváltozáson ment át. Mi átadtuk a kéziratot, innentől nincs más dolgunk, mint izgatottan figyelni, hogy hogyan kel életre. Azt hiszem, a Dollár Papa Gyermekeinél igazán jó kezekben van.