A regény különlegessége azonban tagadhatatlan: nagyszerű az a gazdag természetismereti anyag, amelyet a szerző észrevétlenül becsempész a sorok közé. A történet előrehaladtával a kis olvasók sokat megtudnak a macskákról, a különféle madárfajokról és nemcsak általános ismereteket közöl a szerző, hanem olyan érdekességeket is, mint például, hogy a nádirigó fiókák utánozzák a békabrekegést vagy, hogy az ásóbékának méregmirigye van. És az is hamar világossá válik a gyerekek számára, hogy a madárkórházba került sérült példányokat a lehető leghamarabb vissza kell juttatni a természetbe, máskülönben túlzottan hozzászoknak az emberhez. Halász Margit érdeme, hogy a könyvben ezt a tudásanyagot sikerül érdekesen tálalnia, így nem válik didaktikussá, a gyerekek könnyedén és játszva szerzik meg az ismereteket.

A könyvből sugárzik a természet és az állatok szeretete: az Alföld, a Hortobágy, a puszta ősi tájként jelenik meg, amelynek érintetlensége, tisztaságának és élővilágának megőrzése kulcsfontosságú. Kecmec professzor például végtelenül lelkiismeretesen, a nap huszonnégy órájában azon fáradozik, hogy meggyógyítsa a beteg madárkákat. A történetben azonban az emberi romlottság is hangsúlyosan jelenik meg: a szereplők az emberekről folyamatosan úgy nyilatkoznak, mint akik csak önző és kizsákmányoló módon tudnak a természettel és az állatokkal viszonyba kerülni. Az egyik jelenetben például egy kis pocok panaszkodik, hogy kiirtotta a családját az ember, „És mindezt a pázsit miatt.” Kecmec professzor pedig egy helyen így szól: „Tudod, fiam, a felelőtlen emberi magatartás az oka a vadmadarak pusztulásának”. De számos hasonló részt lehetne még idézni. Részben igaza van a szerzőnek, amikor rávilágít az ember romboló tevékenységére, azonban mégis frusztráló, ahogyan és amilyen mennyiségben teszi ezt. Sokszor az az érzésünk támadhat, hogy a szereplők folyamatosan szidják és eredendően romlottnak állítják be az embereket, úgy beszélnek róluk, mint akik folyamatosan azon dolgoznak, hogy elpusztítsák a természetet, akik mérgezik a madarakat és rugdossák a macskákat. Egy felnőtt számára demagógnak tűnik ez a fajta általánosítás, nem tudom, hogy egy kisgyerekben hogyan csapódik le.

A szöveg elég sok idegen és régi szót tartalmaz, ezek egy részét a szerző külön fülben meg is magyarázza, úgy gondolom azonban, hogy még így is marad bőven, amit egy nyolc éves gyermek nem ért. A nyelvezet miatt talán nem is a borítón megjelölt korosztálynak szól ez a történet. Sőt. Nemcsak a szóhasználat, de az irónia erőteljes használata miatt is talán jobb lett volna a 12+-os megjelölés, ugyanis a regény humora is inkább a kiskamaszoknak szól, a vicces fordulatokat és megjegyzéseket inkább ők fogják érteni.

Azonban az már kérdéses, hogy mennyire értékelik majd őket, hiszen sokszor erőltetett az a lazaság, amit a szereplők magukra öltenek, a szólások, mondások átültetése macska- és madárnyelvre (oda ne nyávogjak, az egér farkába már stb.) pedig idegesítő. Úgy érzem, hogy sajnos ezzel a fogással, az ilyen nyelvezettel nem igazán lehet megszólítani a mai gyerekeket. Igor Lazin illusztrációi viszont nagyszerűen sikerültek: kicsit sötétek, kicsit groteszkek és éppen emiatt nagyon jól passzolnak a szöveg ironikus nyelvezetéhez.

Szintén zavaró, hogy a szerző túl sok szereplőt külön fülben is bemutat. Egyrészt ezek a blokkok a regény elején megakasztják az olvasást és kizökkentik a befogadót magából a fő sztoriból, másrészt indokolatlanul részletesek (pl. az adott szereplő szavajárása és szerelemtérképe is szerepel). Sőt néhányszor olyan szereplőt is bemutatnak, aki csak a regény elején jelenik meg, azután eltűnik vagy nem lesz semmilyen szerepe az események alakulásában.

Persze a könyvben van néhány igen izgalmas karakter. Euzébió, a detektívmacska egyértelműen a legjobban kidolgozott szereplő, de Kecmec professzor, Ricsi, a vetési varjú, valamint a cirmos házimacskák, Sanyi bácsi és Bözsi néni rajza is igazán bájosra sikerült. Az alapsztori is jó, izgalmas az indítás, kár, hogy a történet és a nyelvezet helyenként félresiklik, és nem a megcélzott közönségnek szól.