Juhász Tibor művészete egyedülálló, első kötetében, a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában megjelent Ez nem az a környékben már egyértelművé vált ez az unikalitás: a kortárs magyar lírában szokatlannak tűnő, és ezzel együtt egyedinek ható költői állásfoglalással találkozunk. Elsősorban nem a saját, „magánéleti” problémáit manifesztálja szövegeibe (persze ezek is megjelennek), hanem a szubjektum által tapasztalt – sajátosan kelet-magyarországi – nyomor megrázó képeit villantja fel, mindezt hihetetlen empátiával és emberséggel.

Pedig ez a társadalmi felelősségvállalás nem tekinthető hagyománytalannak a magyar líratörténetben; a József Attila-i örökség evidenciaként adja magát. Prózában pedig talán Borbély Szilárd Nincstelenekje jelenti a legerősebb párhuzamot. A Borbély-i hagyomány pedig kifejezetten aktuális jelen esetben – Juhász Tibor ugyanis egy prózakötettel jelentkezett; egy olyan prózakötettel, amiben nem távolodik a fent tárgyalt szociális érzékenységtől. Nemcsak, hogy nem távolodik el, hanem a kötet szervezőelvévé is teszi.

A szerző néhol mint szorgos és kíváncsi, háttérbe húzódó riporter jelenik meg, türelmesen gyűjtve megírni való anyagait forrásaitól, akik jórészt kisemmizett, kiégett, perspektívátlan salgótarjániak; néhol egészen expliciten tárja fel magát és disszonanciáit – ez legkonkrétabban a kötetzáró novellában jelenik meg, ahol maga az írás aktusa is megrázó önreflexió tárgyává válik: „Szeretnék odamenni hozzá, beszélgetni vele. Ráérezni, mit hallgat el, mikor próbálja mentegetni magát. Jegyzetelni, aztán írni egy novellát az életéről, a szöveget koncepcióba illeszteni, csiszolgatni, ülni rajta pár napot. Aztán elküldeni egy folyóiratnak, várni, hogy utalják a honoráriumot. A pénzből, ahogyan szoktam, reggelit vennék, egy üveg bort estére, újságot, cigarettát, tusfürdőt, apróságokat. Este pedig, miközben kitölteném az utolsó pohár rozét, azon gondolkodnék, hogy én mások nyomorából élek. Abból csinálok pénzt.”

Máshol az elbeszélő mint a történések részese (Kés nélküli böllérek), adott esetben alakítója jelenik meg (Éva) – ennek ellenére evidencia, hogy végig egy és azonos szubjektum hangját halljuk.  A narráció – egy-két kivétellel – végig E/1 személyű marad, és nem szenved hiányt a kifejezetten poétikus eszközökből sem. Juhász kiváló írói bravúrja, hogy bár az elbeszélő megszólalásmódja végig szenvtelen, tárgyilagos marad, mégis ott motoszkál a háttérben a részvét hangja a posztszocializmus kisemmizett figurái felé.

A történetek kohéziós alapját a "Kék Acél" elnevezésű talponálló adja. Van itt minden, ami ahhoz kell, hogy egy megöregedett munkásváros a halálba igya magát: rendőrnős poszter a falon, olcsó, vizezett Kőbányai és megöregedett melósok, akik, miután az asszony leküldte őket tejért, „beültek egy sörre”. A történetek valamilyen módon mind kapcsolódnak a helyhez: itt (is) játszódnak, vagy itt kerülnek feljegyzésre. Utóbbira kifejezetten eklatáns példa a 171102_022.mp3 című írás, mely már címében utal a tényre, hogy itt tulajdonképpen egy diktafon-felvételt olvashatunk. Megemlítése azért is fontos, mert a legplasztikusabban található meg benne mindaz, amiért ez a könyv jó; olyan hangot hallat meg benne Juhász, ami csak igen ritkán és akkor is burkolt lenézéssel körülvéve kerül megszólaltatásra: a kádári kisember hangját. Akinek fogalma sem volt a háttérben zajló politikai és gazdasági folyamatokról; aki csak békét akart; egy lakást, ahol felnevelhette a gyerekét; egy színestévét; és hogy egy évben egyszer lemehessen a Balatonra. Aki csak élni akart.  A szerző által megszólaltatott volt szobafestő így mesél erről: „Nézem esténként a tévét, a történelmi műsorokat, hallgatom, ahogy mondják, hogy így kommunizmus, úgy kommunizmus. Hát figyeljél ide. Mink abból, amit ezek mondanak, semmit sem éreztünk. Egyszerű munkásemberek voltunk, mit tudtuk mi, hogy szétrohad a fejünk fölött a rendszer? Aztán láttuk, hogy lebontották körülöttünk a munkahelyeinket, minket meg itt hagytak, hát vittek volna el a picsába minket is, legalább mondott volna valaki valamit, hogy miért rossz az, ami volt, ha az embernek munkahelye van, meg élete, miért rossz az, ha megbecsülik?"

A kötet egységét a – manapság tendenciózusnak számító – állandó, illetve fel-felbukkanó szereplők konstruálják. Ágyas Jani, Márk, Pali, Feri mind visszatérő karakterei a könyvnek, alakjuk, személyiségük a novellák végigolvasása során lassan bomlik ki. Ennek ellenére a Salgó Blues nem lesz regény; és ami örvendetes: magát sem tartja annak.

Hogy a Salgó Blues kádártangózó embereinek megértéssel vagy megbocsátással tartozunk, mindenki döntse el maga. Juhász Tibor, azt hiszem, az utóbbi mellett teszi le a voksot. Ahogy segít hazacipelni a háromgyerekes elvált anyuka csomagjait; ahogy egy hideg kőbányait nyom a Kék Acélban szétcsúszott ügyvéd kezébe; ahogy végighallgatja egyértelműen megbolondulófélben lévő öreg melósok baromságait – az egész könyvből ez sugárzik. A megbocsátás. De elsősorban a részvét.

Jó, hogy van ilyen is.

Fotók forrása: Fortepan.hu (borítókép, gyártelep)