A firkát a kortárs képzőművészet is szívesen használja kifejezőeszközként, újabban megint trendi a neoprimitív, racionalitás és mesterségbeli tökély ellenőrzése alól kivont vázlat, firka beemelése a kiállítótermek falára. Olyan képalkotási mód ez, amely dacol az üzleti célú képtermeléssel és a professzionális képcsinálást pimaszul a tudatalattiból és ösztönvilágból építkező vázlatos kézrajzra alapozza.

Ehhez a kortárs trendhez kapcsolódik Dániel András új könyve, A nyúlformájú kutya, amelynek alapvető kifejező eszköze a firka. A mű, amelyet (tőle megszokott módon) íróként és rajzolóként egyszerre jegyez a szerző, csak külalakjára nézvést szokványos könyv, valójában minden tekintetben formabontó – mint maga a firka. Hőse az identitászavaros nyúlformájú kutya, aki azon őrlődik naphosszat, hogy ő egy nyúltestbe zárt kutya. Ezzel nagyjából a történetet is felvázoltam, a cselekményt nagyrészt ugyanis a főhős belső monológja helyettesíti. (Anti)hősünk végiglődörgi a könyvet, téblábol benne, magányosan és elveszetten, nem tart sehonnan sehova, ugyanis önmagát keresi. Ez a passzív, belassult, nyüglődő, identitásában megzavarodott lény egészen olyan mint a kamaszlét maga. Ezt a Pozsonyi Pagony is így gondolhatta, mert a könyvet saját ifjúsági kiadója, a Tilos az Á Könyvek jelentette meg. A konvencionális gyerekmesék kiszámítható narratívája és morális tanulsága helyett Dániel András könyve állapotrajz, én-regény, egy életérzés vázlata. Így legjobb, ha mi is felvesszük a ritmust és magunk is végiglófráljuk a könyv lapjait, szépen, ráérősen, belebambulva a lapok fehér mezejébe…

A bámészkodást máris elkezdhetjük a belső címoldalpáron, ahol nagyvárosi házak között rém fura alakok sétafikálnak, olyan irreális térben ahol a lent és a fent, a kint és a bent értelmét veszti, ahol kerekes lábakon gurul a fej nélküli ember és dudáló hernyók mászkálnak az utakon. Ennyi furcsaság láttán nemigen tehetünk mást, minthogy belehelyezzük magunkat a csatangoló nagyvárosi ember pozíciójába és nézelődünk. Nem akarjuk megérteni a látványt, a sétáló halat éppúgy elfogadjuk, mint a pukizó, kutyafejű tyúkot. Ez van, a nagyváros ilyen, szeszélyes és bizarr. És ezzel fel is vettük főhősünk alaphelyzetét, aki maga is így éli meg környező világát.

Dániel András már korábban is élt azzal a jellegzetesen posztmodern elbeszélői eszközzel, hogy a narratívának részévé tette magát a könyvtárgyat. (Az irányzat itthon is jól ismert képviselője Hervé Tullet.) A hazai gyermekirodalomban párját ritkítóan merész kísérleteinek sora 2015-ben a Mit keresett Jakab az ágy alattal indult, ezt követte A könyv, amibe bement egy óriás, majd legutóbb az És most elmondom, hogyan lifteztem. Valamennyi tudatosan bevonta az elbeszélésbe a könyvtárgyat magát, lapjait a szereplők játékterének tekintve, folyamatosan reflektálva saját rajzolt voltukra. A Nyúlformájú kutya elbeszélői módszerének lényegi elemét már az Óriás és a Lift is alkalmazta, amennyiben mindhárom úgy tekint a könyv egymás után következő lapjaira, mint egy összefüggő, lineáris egységre; ez a frízszerűen kibontakozó folyamat valamennyi kötetben egy utazásban ölt formát: korábban az óriás vándorlásában és a lift felfelé tartó útjában, most pedig a nyúlformájú kutya kóborlásában. A legújabb kötetben azonban minden korábbinál nyilvánvalóbbá teszi a szerző, hogy a könyvtárgy terét olyan összefüggő színtérnek tekinti, amelyet nemcsak lineárisan, az elejétől a végéig, hanem keresztül-kasul is bejárnak szereplői („Megyek itt a könyvben ide-oda.”; „Nem tudom, már hányadszor járok ugyanitt.”; „Járom a könyvet, mindig, oda és vissza.”) Ebből adódóan az olvasó az elbeszélést szerkezet nélkülinek érzékeli, belső váza ugyanis nem a megszokott egyenes vonalú, hanem inkább cirkuláris, diszperzív. A mozgásnak ez a kötetlen koreográfiája jól illeszkedik az egész mű szabálytalan, asszociatív, rögtönzést imitáló alaphangjához, amely lényegét tekintve rokon az ődöngés, lézengés céltalan és szabad életérzésével. 

Ha a kötet oldalpárjait képzeletben kiterítve egymás mellé helyezzük, megkapjuk a történet fizikailag is tapintható terét. Azt az autonóm teret, amelyben a „Síkföld” sajátos szabályai szerint mozognak a történet szereplői. Ez a mozgás nem feltétlenül korrelál az olvasás linearitásával, bár olykor keresztezhetik egymást. Ebben a térben lófrál főhősünk, olykor egyenes vonalúan, máskor csak körbe-körbe és össze-vissza; és itt sürög-forog körülötte az a tengernyi furcsa lény, akik olykor váratlanul és minden ok nélkül bekukkantanak a történet menetébe. („Elég nagy a nyüzsgés ebben a könyvben.”)

Ez a tér az elbeszélés autonóm tere, amelyben a szerző kizárólagos szabályai érvényesülnek: akit ő ide belerajzol, az attól fogva létezik, kitörölni őt visszamenőleg innen nem lehet. (Aki félbehagyva vagy félig kiradírozva kerül bele, az úgy is marad.) És minthogy a szerző itt omnipotens hatalom, a könyv minden létezője tőle nyeri létezésének jogát. (Az ilyen típusú könyveknél általános, benyúló, rajzoló kéz effektusát Dániel ugyanakkor csak egyszer használja, a 29. oldalon.) Helyzetének főhősünk teljes mértékben tudatában van, és nem kizárt, hogy a dolgok működésének ilyetén logikája a társai számára is ismert. („Itt mindent rajzolt valaki. Engem is.”) Ebben a világban a dolgokat nem a kimondott (leírt) szó, hanem a megrajzolt forma teszi létezővé. („És attól kezdve, az a valami van.”). Ezáltal Dániel András mozgósítja a formateremtő rajz ősi, mágikus karakterét, ami a rajzolt dolgokat az önálló létezés erejével ruházza fel. („Aki egyszer bekerült ide, olyan marad és kész […] Mint egy varázslat. Vagy valami átok.”)

Ami a szövegben, azaz a főhős monológjában testet ölt, az saját identitásának gyötrő kérdése. A rajzok nem a szavakban megfogalmazott állapotrajz illusztrációi, hanem azzal párhuzamosan létező entitások. Egyenrangúak, egymást inspiráló és kiegészítő világok. A rajzok egy része a főhős saját státuszát formálja meg (milyen vagyok?), más részük a környező világnak rá adott reakcióját (milyennek látnak mások?), harmadik része játékos időtöltés, maga a firka. Utóbbiak lehetnek alaktalan formák, vonalkötegek és vonalhálók, geometrikus mintázatok, a „gondolkodó kéz” ösztönös mozgásának nyomait őrző rajzi lenyomatok. Jelenlétük azt sugallja, hogy a nyúlformájú kutya világa folyamatos átalakulásban van, az olvasó-néző pedig ebbe a folyamatba nyer betekintést: a még formát kereső alakzatokba és a már kiiktatott (kiradírozott, kisatírozott, áthúzott) formákba. A szereplők állandó fizikai, térbeli mozgásához így társul a folyamatos metamorfózis mozgásának érzete.

A kötetben használt három szín (kék, sárga, téglavörös) épp elég a képzelt valóság három szintjének megragadására (külvilág, külső és belső én). A külvilág tereptárgyai között a természet nincs jelen, csak az urbánus táj, utcákkal, emeletes házakkal. Utóbbiak esetében néhol Vajda Lajos szürrealista montázstechnikával a kint és bent világát egymásra vetítő finom vonalrajzainak emléke is megjelenik.

A jelenetek egy része közvetlenül kötődik a beszélő gondolataihoz: erős képi szimbólumokba sűríti a főhős kettős identitását, a kint/bent, látszat/lényeg, test/lélek dichotómiáját. Ilyen a Leonardo Vitruviusi emberének mintájára körre „feszített” nyúl (12.), színekkel és grafikai elemekkel a test és lélek kettősségét kifejező kompozíció (19.), a testet elhagyott házként megjelenítő rajzok (24-25.) vagy a testének háló-csapdájában vergődő nyúl alakja (26.).

A rajzok nagyobb része azonban független a szövegtől. A könyv lapjai tele vannak olyan furcsa lényekkel, akik a nyúlformájú kutyát övezik, megtestesítve azt az alaktalan tömeget, amely magányos hősünk számára oly idegen. Nagy részükkel nem kerül ugyan közvetlen kontaktusba, de folyamatosan mustrálja őket (miközben ők is figyelik őt), valahogy úgy, ahogy az utcai járókelőket vagy buszos utastársainkat szoktuk: rejtetten fürkésző, passzívan megfigyelő tekintettel. Többségük szürreális fantázialény, ember és állat bizarr keverékéből létrejött kiméra. Némelyik egészen konkrét művészettörténeti párhuzamokat idéz fel egyiptomi falfestményekből, Bosch, Picasso, Hans Arp, Joan Miró vagy Henry Moore szürreális alakzataiból; más részük inkább a napjainkban oly divatos kiméra taxidermia szörnyecskéire hajaz. Ezek a mixtúrák olykor emberi karakterek groteszk leképezéseinek tűnnek, máskor csak szimplán meghökkentő genetikai kísérleteknek. A firkáló kéz, a „provokált véletlen” jellegzetes teremtményei ők, a tudatalattiból előmászott kis dadaista lényecskék, néhol félbehagyva, síkból térbe fordítva vagy kisatírozva.

Hősünk bármilyen nyegle lúzernek is tűnik, sok energiát fordít arra, hogy kapcsolatba kerüljön az őt övező, idegenszerű világgal és hogy elfogadtassa magát vele. Igyekezetét végül is siker koronázza, talál magához hasonló hibrid lényeket – még ha azok csak a képzeletében léteznek is. Szerencsére azonban ez a fordulat mentes minden tanulságtól és bizonyosságtól: marad a feltételes mód üdítő lebegése, a firka felszabadító áramlása.

Megkockáztatom, hogy a Nyúlformájú kutya az év legmerészebb gyerekkönyve, amely a konzervatív magyar könyvpiacon bátran felvállalja bizonytalanságát, rosszkedvét, befejezetlenségét és másságát.