Volt  idő, amikor senki sem gondolta volna, hogy egy Hangya nevű karakter főszereplésével komolyan vehető, milliós blockbustert lehet faragni, de a Marvel Studios látott benne fantáziát, és rögtön egy egész estés szólófilmet szentelt neki. Pedig még csak a nagy univerzumépítés szempontjából sem indokolta semmi, nemhogy a figura népszerűsége, a Hangya sokadik a szuperhősök sorában, nem olyan popkulturális ikon, mint Logan vagy Pókember.

Az első rész ezért volt annak ellenére is bátor lépés, hogy egyébként a Marvel boszorkánykonyhájában kotyvasztották össze, ahol többnyire mesteri pontossággal adagolják a humort, a kalandot, az önreflexiót, és mindezt alaposan bejáratott sémákra felhúzva, mindig más-más zsánerként tálalva teszik A Hangyát tehát senki sem kérte igazán, de végül mindenki örült neki.

A második rész megörökölte elődje minden pozitívumát: kis léptékű, sokkal inkább szól személyes konfliktusokról, mint a világ megmentéséről (emlékezhetünk rá, hogy A Hangya rombolós fináléja egy gyerekszobában játszódott le), és éppen ezért élvezhető a többi Marvel-film ismerete nélkül is, megáll a saját lábán. Ennek ellenére semmivel sem kevésbé látványos nagy testvéreinél, a méreteket a kreatív koreográfiákkal és trükkökkel kompenzálja. A főszereplők talpraesettek, de különféle jellemhibáik okán mégis esendőek, szerethetőek, úgy a jók oldalán, mint a rosszaknál, miközben a mellékszereplők hibátlan időzítéssel szállítják a humort.

Mi az, amiért A Hangya és a Darázs mégis sokkal szórakoztatóbb film elődjénél? A válasz meglepő lehet, de a hollywoodi folytatásokra jellemző, és általában inkább kárhoztatott attitűd miatt, ami azt vallja: többet, nagyobbat, gyorsabban! A Hangya és a Darázs a játékidő felénél jut el oda, ahol más filmeknek általában már a fináléja szokott lenni, viszont ezek után is eszeveszett sebességgel robog tovább. Ennek köszönhető az is, hogy az ismerős elemek (betörés valahova, menekülés valaki elől, Pym sötét múltja, a találmány rossz kézbe kerülése, stb.) nem egyszerűen újramondják az első részt. Az alkotókat láthatóan megihlette a zsugorítás-kicsinyítés lehetősége, és erre építve elképesztő mennyiségű akciót kreáltak, ráadásul ezek sem ismétlik önmagukat, bőven túltesznek az első felvonásban látottakon.

A sok törés-zúzás ellenére a karaktereknek is van jelenléte, a drámájuknak és a konfliktusaiknak éppen akkora súlya van, hogy egy ilyen sodró lendületű blockbuster még kellően izgalmas maradjon, működjön a feszültség (Pym tényleg megtalálja a feleségét, vagy valami nagy drámai halál lesz csak helyette? Hope időben megmenti Hanket, vagy ez a szál is nagy drámai halállal ér véget? A Szellem végül jó útra tér, vagy nagy drámai... na, tudjátok már...). Végül pedig, de nem legutolsó sorban, ez a film viccesebb, mert háromszor annyit beszélnek benne, és ez a Hangya esetében nagyjából háromszor annyi humort jelent. Michael Pena helyett viszont most egy új karakter, Randall Park szórakozott FBI ügynöke viszi a prímet – az ő jelenléte olyan szokatlan, olyan játékos gesztus, mint amilyen a Hangya jelenléte a Bosszúállók között.

Sokszor leírják, főleg megalomán, nagy költségvetésű hollywoodi blockbusterek kapcsán, hogy a kevesebb néha több. De úgy tűnik, van, hogy a több, az tényleg több – csak nagyon-nagyon jól kell megírni a folytatést, nem lehet megúszni egyszerű önismétlésekkel.

A Hangya és a Darázs (Ant-Man and the Wasp), angol-maerikai akciófilm, 2018. Rendező: Peyton Reed. Forgatókönyv: Chris McKenna, Erik Sommers, Paul Rudd. Szereplők: Paul Rudd, Michael Douglas, Evangeline Lilly, Michelle Pfeiffer,  Michael Pena, Laurence Fishburne, Hannah John-Kamen, Walton Goggins, Judy Greer, Bobby Cannavale. Forgalmazza: Fórum Hungary. Bemutató: 2018. július 18. Korhatár: 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!