Elment valaki, aki úgy volt fontos, hogy csak messziről láttam egyszer, mégis minden egyes leírt szavamnál gúnyos, kölykös mosolyfélére húzott szájszéllel néz rám. Onnan, ahonnan Astrid és Éva (Astrid Lindgren és Janikovszky Éva - a szerk.) ugyanezzel az arckifejezéssel. Kortársak is voltak ők hárman. Tisztelői is voltak egymásnak ők hárman. Azt hiszem, ismerték is egymás személyesen. Ők, hárman.

Astrid és Christine biztosan. Ott a naplójuk a polcomon. Telefonáltak is sokat egymással. Christine volt az első, aki megkapta az Astridról elnevezett legmagasabb gyerekirodalmi kitüntetést. (2003, Astrid Lindgren-díj). 

De majd húsz évvel korábban (1984) már Andersen-díjas.

Azt hiszem, a legmagasabb tisztelet jele, hogy csak két héttel a halála után, a temetés után közölték a hírt. Békében ment el, felhajtás nélkül, ahogy szerette. Ahogy élt, ahogy írt.

Ott áll a naplója Astridé mellett a polcon. Sokszor leveszem.

Sokan leveszik, sokszor. Személyes barátunk lett, a tartása, a bátorsága erőt adott.

Generációk nőttek fel és fognak ezután is felnőni vele. Életében vált klasszikussá...

És efféle banális dolgok nem sokat érdekelték. Nincs kedvem felsorolni a könyveit és a díjait.

Olvastam, olvasom a naplóját, mindig is olyan volt, mintha Astrid naplójának a folytatása lenne. Mindig is olyan volt, mintha ők ketten egyek lennének. Számomra sosem volt egyik a másik nélkül. Ha Pippire gondolok, akkor a Tűzvörös Friderike is eszembe jut. Nincs bátor, vagány gyerekkönyv kettejük nélkül.

És remélem, nem lesz 2019-től év Nöstlinger-díj nélkül.

„Csak a teste.” – áll egy egri síron. Állhatna egy bécsin is.

Velem, velünk maradsz, Christine.

Nem marad vagány hősök nélkül a következő nemzedék sem, ígérem.

Köszönjük!

Isten veled, találkozunk még!

Christine Nöstlinger Wikipédia oldala.
Az egyik utolsó interjú vele, fotó Katarina Šoškić

Címlapfotó:imago/epd

Négyzetes fotó a leadben: Katarina Šoškić, vice.com