A negyedéves rendező szakos Tárnoki Márk ezeket a motívumokat próbálta ábrázolni az Ódry Színpadon, amikor Kárpáti Péter darabját színre vitte. A fiatal rendező próbálkozása sikeres volt, hiszen egy nagy, nézőkből, színészekből és kórustagokból álló közösséggé válunk a közel másfél órás mesélésbe burkolt, tartalommal teljes örömjáték végére. A szerencsések az előadást a nyáron még a Szentendrei Teátrumban is láthatták.

Kárpáti Péter Pájinkás János – álom és forradalom címmel írt drámát egy az ötvenes években Szamosszegen élő cigány, Ámi Lajos története alapján. Az Ámit megtestesítő Hajós Zsuzsa az, aki már vár minket a színpad elején csücsülve. Ő beszélget velünk a kezdetektől fogva, és végigkíséri a közönséget, olykor be is áll szereplőnek saját meséjébe. Hajós ízes és autentikus beszédére, hosszan elnyújtott szavaira jelenik meg – többek között − a hosszas imádkozás után várandóssá lett Annya és talpraesett, kis kelekótya, ám jóindulatú Nénnye. Az előbbit remek arcjátékkal és kellően eltúlzott gesztusokkal alakító Ballér Bianka, az utóbbit nem sértőn és bántóan, inkább humorosan színpadra vivő Józsa Bettina egy egyszerű faszékkel imitálják a szülést megelőző telefonbeszélgetést.

Miért is ne? Az a jó a mesében – és ily módon talán a színházban is −, hogy bármi megtörténhet. Még akár az is, hogy az újszülött Jancsika nem él anyatejjel, csakis pálinkával. Vagy az, hogy a csúnya gonosz, kutyafejű, frappánsan maszkírozott Raszputyinka (Fekete Gábor) megkörnyékezi a kissé elkényeztetett, akaratos cárleányzót (Bajor Lili).Vagy az, hogy világ lustája fiún fog az elkeseredett anyja átka, melynek következtében csak két szóval tud kommunikálni: Nem tudom.

De az sem kizárt, hogy a kevés szavú, ám erős színpadi jelenléttel bíró, Nemtudomkát játszó Georgita Máté Dezső beszélget a virágokkal, amelyek később a segítségére lesznek, sőt az is előfordulhat, hogy a kissé lomha, kevés amplitúdót megélő, ám a figurát megfelelően hozó Borsi-Balogh Máté cár atyuska bőrébe bújva simán kiegyezik az időközben forradalmárrá cseperedett Jánossal. Pontosabban Hajdu Tiborral, aki energikusan, dinamikusan, a karakter „ittasan merész” ívét megtartva hozza a forrófejű, idealistát, aki végül önellentmondásba keveredik. A cárt meg kivégzik. De ennyit a meséről, nem szeretném a még „szűz” szemek előtt lelőni a poénokat.

Mert poénos és fordulatokkal teli mese ez is, amelyben összeolvad álom és valóság, vízió és konkrétum, mámor és józanság. Ezt az átmenetet, az egyes szituációkat, valamint a szereplők egy-egy jellembeli tulajdonságát erősíti a Soharóza kórus által létrehozott, semmilyen műfajjal sem összehasonlítható, egyszerre egyértelmű és misztikus, hétköznapi és mégis mágikus énekes kísérete, amelyet a kórustagok a játékkal és a játékban való együttélése tesz még intenzívebbé.

A történet sokrétűségét pedig kifejezi a díszlet is (látvány: Molnár Anna): a háttérben meghúzódó, majd egyszer csak eltűnő szürkéből átvedlő parafahatású fal, továbbá pár kellék – asztal, kancsó, később fürdőkád a színpad hátuljában –, amely mindenképpen szükséges az adott környezet ábrázolásához. A színpadkép is játszik velünk, hiszen itt-ott a falon egyszer csak megnyílik egy ablak vagy egy ajtó, a színpad süllyed, majd emelkedik, és még egy fönti folyosót is kiszúrhatunk a fal felett. Szövevényes, mély és a sokirányú a tér. Akárcsak maga a mese.

A (nép)mesék létrejöttének egyik leggazdagabb forrása az élet és/vagy a történelem. Pájinkás János históriája sem véletlenül született meg. Az ő története úgy szól mindenkinek, hogy a gyerekek élvezik a figurákat és az azok közötti viszonyt, ám mi, felnőttek akaratlanul is a mélyébe látunk. Mert az elmúlt századunk és mostani korunk ilyen mesék ihletőjévé válnak. A káosz és az érthetetlenség meséinek forrásává. És a javarészt egyetemi hallgatók által létrehozott előadás Danilo Kiš Borisz Davidovics síremléke című regényének egy sorát juttatja eszembe – és talán most már értem is:

„...És a forradalom nem eszi meg többé gyermekeit, csak szüli őket sorra, ahogy a költő mondaná (…)”

Kárpáti Péter: Pájinkás János

Ámi Lajos – Hajós Zsuzsa

Pájinkás János – Hajdu Tibor

Nénnye – Józsa Bettina

Annya – Ballér Bianka

Apja – Szivák-Tóth Viktor

Nemtudomka – Georgita Máté Dezső

Cár – Borsi-Balogh Máté

Gizella – Bajor Lili

Raszputyinka – Fekete Gábor

Vénasszony – Hajós Zsuzsa

Tehóm és Behóm, a kétfejű sárkánykirály - Soharóza

Közreműködik a Soharóza kórus.

Karvezető: Halas Dóra

Látvány: Molnár Anna

Dramaturg: Hajós Zsuzsa

Asszisztens: Rohály Hanna

Rendező: Tárnoki Márk

Bemutató: 2018. április 17.

Ódry Színpad

Fotó: Éder Vera