Az Ünnepi Könyvhét alkalmából idén nyáron hiánypótló filmes könyv jelent meg: a Talán mindenütt voltam – Huszárik Zoltán nemcsak a rendező filmjeiről nyújt pontos és mélyreható elemzést, hanem Huszárik leveleit, írásait és más fennmaradt szövegeit is bemutatja, amelyek révén az olvasó egészen közel kerülhet a legendás rendező személyéhez. A könyvhöz DVD-melléklet formájában egy dokumentumfilm is tartozik, amelyben az egykori kollégák és rokonok idézik fel emlékeiket Huszárikról.

A Magyar Művészeti Akadémia Kiadó Nonprofit Kft. gondozásában készült könyv bemutatója a FilmesHázban került megszervezésre. A könyvbemutatón Lukácsy György moderálásával beszélgetett Mohi Sándor rendező, Ágh István költő, Gelencsér Gábor és Hirsch Tibor, az ELTE Filmtudomány Tanszék oktatói, illetve a 84 éves operatőr-rendező Sára Sándor, aki nemcsak a Szindbád operatőreként, de Huszárik régi ismerőseként, elmondása szerint „gyerekkori riválisaként” is közeli emlékeket őriz a művészről. A beszélgetésen tehát az egykori munkatársak, ismerősök és a filmtörténészek is képviseltek egy-egy sajátos, személyes vagy szakmai perspektívát.

Mindenki egyetértett abban, hogy kevés magyar film adott annyi embernek valami felejthetetlen élményt, mint Huszárik Szindbádja. A Szindbád varázsa – úgy tűnik – abban áll, hogy minden nemzedéket meg tud szólítani, mert miközben változik a jelentése, mégis örök érvényű marad. Ahogy Gelencsér elmondta, amikor a Szindbádról tanít az egyetemen, a hallgatók jellemzően kiemelkedő lelkesedéssel szokták fogadni a filmet, nagyobbal, mint sok más korszakbeli magyar alkotást. És tényleg, aki egyszer látta a Szindbádot, az általában erős érzelmeket társít az élményhez. Huszárik ügyesen megragad valamit, ami miatt lehetetlen elfeledni, legyen az Latinovits Zoltán játéka, a hangulat, vagy talán egyszerűen csak az, hogy gazdag, esztétizált, költői képei akaratlanul is belevésődnek az emlékezetbe.

Amennyire Huszárik munkássága páratlan és nehezen kategorizálható a filmtörténeti kánonban, emberileg annyira egyedülálló és pályatársai közül kitűnő jellem volt. A Szindbád vagy a Csontváry beilleszthető a hetvenes évek magyar szerzői stilizációs filmjei közé, összetettségük és motívumrendszereik miatt mégis különálló jelenségként tekintünk rájuk, s Huszárik ugyan a Máriássy-osztályban tanult, de valójában nem lehetett egyetlen közösségbe sem beskatulyázni. Társai szabad szellemű, „reneszánsz típusú” emberként emlékeznek rá vissza, aki tele volt kifürkészhetetlen, lappangó titkokkal, ez derül ki a remek kísérőfilmből. A Mohi Sándor által készített dokumentumfilmet önmagában is érdemes megnézni, mert további számos érdekességet árul el Huszárik Zoltán személyéről olyan megkérdezettek elbeszélésein keresztül, mint Szabó István, Elek Judit vagy Huszárik lánya, a színésznőként dolgozó Huszárik Kata.

A könyv első felében olvasható tanulmány a Huszárik-filmeket elemzi. Gelencsér Gábor filmtörténész nemcsak filmtörténeti, hanem fogalmi kontextusba is helyezi Huszárik életművét, bemutatva azokat a közös motívumokat és stilizációs megoldásokat, amelyeket a rendező munkássága során használt. Gelencsér könnyen követhető fogalmakkal dolgozik, az olvasó számára a megszerzett információ azonnal, szinte magától értődő tisztasággal kristályosodik ki, s kedvet kap (újra) megnézni az elemzett filmalkotásokat. A bő száz oldalnyi szöveg szerzője ugyanakkor a kritikus megközelítésmódtól sem riad vissza, s rámutat némelyik film kevésbé sikerült megoldásaira is. Az elemzés mondhatni szigorúságával tiszteli meg Huszárik munkásságát.

A könyv erényéül szolgál, s Pintér Judit szerkesztőt dicséri, hogy e filmtudományi szempontokat érvényre juttató nyitótanulmány után Huszárik személyesebb oldalával is megismerkedhetünk fennmaradt levelein és más írásain keresztül. Ezáltal nemcsak egy letűnt kor művészének szakmailag megvilágított tablója, hanem a hús-vér ember személyes gondolatai, érzései is kirajzolódnak számunkra. A legjobb ebben ráadásul, hogy egyáltalán nem szokványos szövegek is fennmaradtak a rendezőtől. Huszárik talán legérdekesebb írásában, amelyek Az előőrsök paradoxona címet adta, például egy 1968-as belga filmfesztiválról számol be, ahol elmondása szerint több mint kilencven versenyfilmet és több tucat más alkotást nézett meg. Huszárik sorain keresztül tehát a korra jellemző kulturális közegről, gondolkodásmódokról és lehetőségekről is képet kapunk, nemcsak magyar távlatban, hanem akár nemzetközi szinten is. Huszárik annyira jó stílusban ír, olyan érzékeny, filozofikus szemléletmódot tükröz fogalmazásmódja, hogy már pusztán ezért is egy élmény olvasni tőle. Micsoda sokoldalú, árnyalt úriember! Mindamellett gondolataihoz gyakran beilleszti különleges grafikáit és rajzait, amiket az évek során készített. (Rajzait 2018. szeptember 30-ig a Műcsarnokban is megtekinthetjük.)

A másik kiemelkedően érdekes szöveg az 1974. február 16-i Film Színház Muzsikában megjelent Természetesen és egyszerűen, amely tulajdonképpen Huszárik ars poeticájaként is felfogható. A kétoldalas gondolatfutam visszaigazolja Gelencsér megállapítását is a Huszárik-filmek egyetemes látásmódjáról. Huszárik példátlan öntudatossággal kezeli saját munkásságát, rendkívül pontosan reflektál művészetének szerepére. Elmondása szerint filmjeivel a valóság örök érvényű motívumait kutatja, a létezést bizonyos módon képekké akarja stilizálni. Ez a törekvés körvonalazódik már a legelső főiskolás kisjátékfilmjében, a Játékban, és tart a nem sokkal halála előtt készült utolsó filmjében, a Csontváryban is.

A könyv harmadik nagy egysége tizenhét interjút tartalmaz, amelyekből Huszárik életművének újabb vonatkozásait ismerjük meg. A kötetet informatív függelék zárja, amely Huszárik életútjának legfontosabb tényei és filmográfiája mellett egyéb filmes munkáinak (díszletervező, dramaturg stb.), színházi és rádiós rendezéseinek, fontos könyves munkáinak adatait is tartalmazza, továbbá a rendező emlékezetének irodalmát és a munkásságával kapcsolatos válogatott bibliográfiát is közli.

Ha figyelmesen olvassuk mindazt a sok gondolatot, adatot, felidézett emléket, amit ez a kiadvány kétszázhatvan oldalban és egy ötvenperces filmben összegyűjt nekünk, egészen biztos, hogy a tiszteletünk Huszárik iránt növekedni fog. Az adatok egyfelől kitöltik a rendező életével kapcsolatos homályt, és bemutatják életútját, világossá teszik alkotói törekvéseit –, másfelől a sorok közül kiolvasható rajongás és csodálat bizonyos módon mégis mitizálja a személyt. Sajnos az összképen némileg ront, hogy a műszaki szerkesztés számos kivetnivalót hagy maga után.

A kötet műszaki szerkesztése is igyekezetet tükröz, a borító gyönyörű, de a belső szövegkép gyakran nehezen átlátható, túlzsúfolt, eklektikus, az elképesztően jó képek mellett pedig bekerült pár életlen is – de ezek dokumentumértéke vitathatatlan. Kell hát egy kis idő, míg hozzászokik a szem a könyv tördeléséhez, és képesek leszünk átlátni mindazt a remek tartalmat, amely belekerült. Összességében ez a kiadvány rendkívül alapos munka, amely bátran ajánlható nemcsak a filmtörténet iránt érdeklődőknek, hanem bárkinek, aki szeretné tudni, ki is volt a magyar filmművészet egyik legkiválóbb alkotója.

Talán mindenütt voltam – Huszárik Zoltán. A kötetet szerkesztette: Pintér Judit. Szakmai lektor: Lichter Péter. A Magyar Művészeti Akadémia megbízásából kiadta az MMA Kiadó Nonprofit Kft. DVD-melléklet: In memoriam Huszárik Zoltán. Rendező: Mohi Sándor. MMA Kiadó, 2018.

Borítókép és helyszíni fotó: MMA

Videók: Magyar Nemzeti Filmarchívum