Csernátony László műveit szerencsére többször láthattuk már, hiszen több egyéni és csoportos kiállításon megmutatta már őket. Tudjuk, hogy Laci humorral és jó kritikai érzékkel nyúl a témáihoz, a fogyasztói létszférában ragadt és telített, de mindig éhes, uniformizált nárcizmusunkat kezdi ki és leplezi le ezzel. (Nem csak a miénket, hanem a sajátját is persze). Kiválasztott figurái komplex alakzatok, akiket egyébként rajzfilmfigurákként, mozi hősökként, vallási ikonokként, kulturális klisékként, tömegkommunikációs termékekként ismerünk; de akik most mégis másként mutatkoznak meg. A posztmodern világ hatalmas képi és jelvilágából merít és ezeknek a képeknek, vagy jeleknek a bizonytalan olvashatóságára hívja fel a figyelmet. A kiválasztott figurák vizuális destrukciójával az eredetileg hozzájuk rendelt gondolatiság is roncsolódik, egyéb jelentés rakódik rájuk, és ezzel teljesen érvénytelenné válik az ábrázolt figurák eredeti jelentése. A fekete fantázia mélyebb bugyraiból előmászó, ijesztő, démonikus lényekké alakulnak. Laci ezeket az alakokat úgy kezeli, mint valami szöveget, ami visszafelé olvasva ellentétes jelentéssel bír. Ezt a visszafelé olvasást pedig technikai elemek „bevetésével” kényszeríti ki a befogadóból. Nem felépít, hanem lebomlaszt. A megfolyt, stilizált fekete portrék ezekkel az éles színekkel kiegészítve immateriális, folyékony lebegést kapnak. Csak így ismerhetünk rájuk valójában és sejthetjük meg nem evilági hatalmukat. A szemükből kilövellő csápok éhes szájszervekként tapadnak ránk és mi engedelmeskedünk nekik. Az árufétis virulens parazitái ők, melyek vizuális fertőzés által szaporítják magukat. Felfalnak, de vissza is köpnek, majd újrakezdik az egész folyamatot. Mi is hordozókká és fertőzőkké válunk, bekebelezzük a világot, mert csak így győzedelmeskedhetünk felette. Az evés aktusában belekóstolunk a világba és saját testünk részévé tesszük, így törölve el a határt az ember és a világ dolgai között. Kétségbeesett, vég nélküli fogyasztásunk hajdan volt győzelemünnepek lakomáit imitálják tehát, az élet győzelmét a halál felett. Már mindannyian a bekebelezés álságos nyelvén beszélünk. A mindent befaló „ős-öröm” testi és szociális kielégülésünket is szolgálja.

Röviden kitérnék itt a fény szerepére, mert a fény kiemelkedő fontosságú számos kultúra eredetmítoszában is: a szentség és a transzcendencia minőségei köthetőek hozzá. A mesterséges fény pedig azt a profán misztika-éhséget hivatott szimbolizálni, amellyel az ember az Isten hiányát csillapítja. Csernátony Laci ezekkel a színesen ömlő fényekkel különös szakrális dimenziót rendel a képeihez. A speciális festékről visszaverődő UV-fénytől a portrék körül olyan fénytér keletkezik, amely szinte tapintható pszichikai jelenlét érzetét hozza létre. Ugyanakkor, ezeken az alkotásokon a fény szubsztanciaként is jelen van. Igéző, de félelmet is kelt, mert a sötét megszállottság állapotát idézi az alakok köré, melyek így önkívületben lévő, foszladozó bálványokként hatnak. Csernátony Laci így egyszerre nyitja meg a fenséges és a triviális élményét. Ezeken a megkreált fikciókon keresztül szembesít bennünket a világhoz való viszonyunkkal, a fényen keresztül pedig kiterjesztheti ezt a gondolatot a képsíkon túlra is, játékba hozva ezzel minket, nézőket is. Az emberi kapcsolatok kiüresedésének, mesterséges jelenségekké redukáltságának mozzanatában a kortárs művészi tevékenység kísérleteket tehet a lehetséges újrakapcsolódási pontok, egymás felé közeledések cselekvési formáinak megtalálására. A kortárs mű koncepciója átnyúlik a műtárgyról az átélt tapasztalatba, párbeszédet kezdeményezhet nem csak alkotó és befogadó között, hanem a szemlélők szélesebb csoportja között is. Konkrétan a mi mostani helyzetünkre lefordítva ez azt jelenti, hogy Csernátony Lukács László nem csak képeket állít ki most, hanem lehetséges interszubjektív helyzeteket is létrehoz. Társadalmi kapcsolatok modelljeit igyekszik ábrázolni és felállítani azzal, hogy speciális megvilágításba helyez bennünket, nézőket: szereplőkké változtat. A fény visszaverődik, vagy elnyelődik a folyamatos mozgásban lévő bio-felületeken. Reagálunk egymásra, a fényhez és a képekhez való viszonyulásunkra is. Elnyeljük és visszatükrözzük ezt az élményt. Jelenlétünkkel a látvány részei leszünk, megismételhetetlenül, egyedi módon. Fogadjuk magunkba, fogyasszuk a fényt, a látványt, hagyjuk, hogy a részünkké legyen és hagyjuk, hogy a másik látványa is bekebelezzen bennünket. És ne is foglalkozzunk azzal, hogy Jónással és Pinocchióval együtt csücsülünk egy bálna gyomrában. Jó étvágyat!

Csernátony Lukács László BURN, Barbie BURN című kiállítása 2018. július 21-ig látható a Blitz Galériában (Budapest, Falk Miksa utca 13.)

Fotók: Traub Viktória