PRAE.HU: Amikor először olvasta az Egy piaci napot, azonnal tudta, hogy szeretne vele színházban is foglalkozni?

Még aznap éjjel, amikor megvettem a könyvet, felhívtam Závada Pált, hogy elmondjam neki, mennyire tetszett. Pedig nem szoktam ilyet csinálni. Egy-két héten belül össze is futottam Závadával, kértem tőle, hogy hadd vigyem színre, de mondta, hogy nem adhatja a regényt, mert már a Radnóti Színház készül belőle előadást csinálni. Itt eredetileg nem is én lettem volna a kiszemelt rendező, de hála Istennek Závada lobbizása és Kováts Adél bizalma miatt végül nálam kötött ki a mű.

PRAE.HU: Azt tudom, hogy rengeteg történelmet olvas. Erre az előadásra készült ilyen szempontból?

Nem, korábban olvastam ezekről a pogromokról, de akkor valahogy nem érintett meg. Nem is értem utólag, hogy ez hogyan lehetséges. Bibó írt a ’46-os esetről a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című könyvében, nekem ez még egyetemistaként került a kezembe, de nem hatott a reveláció erejével. Závada regénye más volt, nagyon emberközeli az egész, és valójában ez az, ami  megütött. Azt viszont meg kell mondjam, hogy Isó (Mohácsi István, dramaturg és társszerző – a szerk.) alaposan utánaolvasott ennek a témának, ami a társulatot is különösen megmozgatta. Lelkiismeretesen utánamentek a történeteknek, bár inkább azért, mert zavarosnak találták a könyv időrendiségét. Én ilyen szempontból is inkább a színpadiságot láttam benne, tehát nem mint dokumentumregényt olvastam. De néhány színész például kinyomtatott történelmi anyagokkal járt próbára. Sőt, megkockáztatom, hogy volt, aki először hallott arról, hogy ez az egész létező probléma volt néhány évtizeddel ezelőtt.

PRAE.HU: Elég különös, hogy ezek a pogromok nincsenek benne a köztudatban.

Szerintem a köztudatban már Auschwitz, a holokauszt sincs benne. Gyerekkoromban is csak általánosságokban volt róla szó, és nem arról beszéltünk, hogy a magyar hatóságok és a lakosság mennyire vett ebben tevékenyen részt, vagy mennyire volt közömbös a deportálásokkal szemben. De ugyanúgy nincs a köztudatban a Don-kanyarban maradt 200 ezer ember, pedig a kettő együtt az egyéb veszteségekkel több mint 1 millió főt jelent egy 9 milliós országban. Ez elképesztő méretű tudásnak és kultúrának kivágását jelenti a magyar népből, és anélkül, hogy tudnának róla, még az unokáink életébe is bele fog szólni, ha nem nézünk vele komolyan szembe.

PRAE.HU: Hogyan szól majd bele?

Ezt nem tudom, de az, hogy eltűnt a teljes vidéki zsidóság, továbbá 200 ezer vidéki katona, hatalmas hiányt jelent. Méghozzá olyan hiányt, hogy nem is tudjuk, valójában mi hiányzik. Nem tudjuk, hogy hova lett a zsidóság kultúrája. Bemegyünk a kőszegi zsinagógába, és leesik az állunk, vagy elég megnéznünk a szüleim szülőfaluját, Nagykátát, ahol bútorraktár volt a zsinagóga, aztán meg semmi, mert egyszerűen nincsenek meg az emberek. Nem tudhatjuk, hogy mi hiányzik, de fontos tudatosítani, hogy azok, akik a nemzet féltéglájával verik a mellüket, azért csak a féllel teszik, és nem az egésszel, mert a másik felét kiirtották.

PRAE.HU: De mi az oka annak, hogy erről nem beszélünk? Ez egyfajta védekezés volna?

Az az oka, hogy nem esik jól. Az én lelkiismeretem ettől tiszta, nem sérülök. De azzal, hogy nemcsak a deportálásokban és a pogromokban felelős a negyvenes évek jobboldali kormányzata, hanem még bele is taszította az országot a Szovjetunió semmiből szőtt palástja alá, és ehhez egytől egyig mindenki hozzájárult, elég kemény szembenézni. Pedig muszáj lenne, nehogy ma is ugyanaz történjen. Nehogy ma is ülőpárna legyünk az oroszok segge alatt.

PRAE.HU: Mit gondol, van egyáltalán igény erre a párbeszédre?

Van vagy nincs, beszélni kell. Ha meghallom azt a mondatot, hogy „Többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek”, vagy azt a szót, hogy holokamu, kinyílik a bicska a zsebemben. Erre Eörsi István válaszolta a legjobbat: "Akkor hol van a nagymamám?" Nem véletlenül mondta Eisenhower, hogy mindent filmre kell venni, mert egyszer fel fog állni egy gazember, és azt fogja mondani, hogy ez az egész meg se történt. Most ebben vagyunk.Tehát nem az egyéni lelkiismeret miatt, hanem az emlékezés tisztasága és az igazság miatt fontos ez az egész.

PRAE.HU: Egy színházi előadás, egy könyv tud ebben a párbeszédben jelentős szerepet játszani?

Erre nálam jobban tud válaszolni a lányom. Amikor megnézte A Dohány utcai seriffet, ami a holokauszt-túlélők visszaemlékezéséből áll össze, megkérdeztem tőle, hogy lehet-e ilyet csinálni, mert néha úgy érzem, hogy visszaélek a szövegekkel. Azt mondta, hogy „papa nem lehet, hanem kell.” És én ezzel ki vagyok békülve. Azt nem tudom, hogy mi lesz ennek az előadásnak a történelmi szerepe, vagy hogy lesz-e egyáltalán, de abban biztos vagyok, hogy aki beül az Egy piaci napra, az egyszerre sír és nevet – a végén persze inkább sír. De ez a célja ennek, nem a tudományos ismeretterjesztés. Ráadásul valószínű, hogy az, akinek ez az előadás új információkat jelentene, alighanem el se jut rá.

PRAE.HU: Fontos ez az egyszerre sírás és nevetés?

Erre szintén A Dohány utcai seriffből tudok példát hozni. Bánfalvi Eszter készített interjút Möller Ágnessel, egy olyan asszonnyal, aki túlélte Auschwitzot, és hála istennek  még az előadást is meg tudta nézni. Neki mondta egy kolléganője, hogy gyere, fussunk neki a nagyfeszültségű drótkerítésnek, Möller pedig azt válaszolta, hogy dehogy fut. Kérdezték tőle, hogy miért nem, ő pedig azt válaszolta, hogyha ő nekifut a kerítésnek, a németek pedig másnap elveszítik a háborút, akkor őt megüti a guta, hogy milyen hülyeséget csinált. Ezen akkor mindenki röhögött, és aznap senki nem futott neki a környezetéből a drótkerítésnek, pedig mindennapos esemény volt. Erre jó a nevetés például: nagyon erős életben tartó hatása van, másrészt pedig nem lehet a tragédiát tragédia útján megfogalmazni. A feketét nem lehet feketével festeni, mert nem fogsz látni semmit.

PRAE.HU: Ha már a feketeségnél tartunk: ezek az emberek, akik részt vettek a pogromokban, nem lehetnek egytől egyig rossz emberek. De akkor mégis hogyan alakulhat ki ilyen tömeghisztéria?

Nézzünk körül: hogy lehet az, hogy migránsokat gyűlölnek egy olyan országban, ahol nincsenek? Hogyan lehet antiszemitizmus vidéken, ahol már három generáció óta nincsenek zsidók? A magyar kormány és a magyar állampolgárok 44-es közreműködésének vagy közönyének köszönhetően. Itt semmi mást nem tudunk tenni, mint kijelenteni, akárcsak egy orvos, hogy ez a betegség létezik. Más kérdés, hogy miként alakult ki. Az biztos, hogy az önös érdekek nagyon erősen összekeveredtek a közérdekekkel, ez vastagon benne is van ebben a történetben. Ahogyan az is, hogy a rossz mindannyiunkban ott lakik, és nem is olyan nehéz kiszabadítani. Aki ezt nem veszi tudomásul, az nagyon félreérti magát és általában az embert. Azt ugyanis nagyon jól tudjuk, hogy az ember csak egy nagytestű csúcsragadozó, semmi más, és nincsenek benne genetikus fékek arra, hogy ne pusztítsa el a saját fajtájához tartozó egyedeket. Ha ezt nem ismeri el valaki, akkor az nem is lesz hajlandó szembenézni saját magával. Én viszont szeretem tudni, hogy a rossz bennem is ott lakik.  

PRAE.HU: Igen, hihetetlen,  milyen könnyen el tudjuk dobni a racionalitást...

Azt is, meg az empátiát is. Elfelejtjük a szeretetet, azt, hogy a másik is ember, és ez félelmetes. Ez pedig, bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, olyan kis apróságokban is észrevehető, mint a közlekedés. Ennyi bolond a világon nincs, gyűlölik egymást, mindenki nevelni akarja a másikat. Emberek vagyunk, türelemmel és humorral kell egymáshoz fordulni. Ha megállok a zebránál, azonnal dudál valaki, hogy hajtsak át a terhes anyán, aki egy babakocsit tol. Eltűnt a tolerancia, és ez akár egyenesen eredeztethető 44-ből és a kommunizmusból. Ezért kell szembenézni a múlttal: tanuljuk már meg elviselni a másikat, tanuljunk meg együtt élni.

Závada Pál regényét színpadra alkalmazta Mohácsi István és Mohácsi János

Egy piaci nap

Szereplők: MARTINOVICS DORINA, RADNAY CSILLA, PÁL ANDRÁS, POROGI ÁDÁM, LOVAS ROZI, SODRÓ ELIZA, GAZSÓ GYÖRGY, KELEMEN JÓZSEF, LÁSZLÓ ZSOLT, SCHNEIDER ZOLTÁN , RÓBERT GÁBOR , JÓZSA BETTINA EH., KONFÁR ERIK EH., NÉMEDI ÁRPÁD

Közreműködik: 
KOVÁCS MÁRTON hegedű
GYULAI CSABA ütő/gadulka
MÓSER ÁDÁM tangóharmonika
NÉMEDI ÁRPÁD cimbalom

Dramaturg: Mohácsi István
Jelmeztervező: Remete Kriszta
Díszlettervező: Khell Zsolt
Világítás: Baumgartner Sándor
Zene: Kovács Márton
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező munkatársa: Ari Zsófi

RENDEZŐ: MOHÁCSI JÁNOS

Bemutató: 2018. május 13.

Radnóti Miklós Színház

Fotók: Dömölky Dániel

Az előadásról készült kritikánk Pikli Natáliától itt olvasható.