Valaki talán mosolyogna ezen az alcímen. Vagy azért, mert úgy hat, mintha egy erőltetett-elsietett kanonizáció szándékáról tanúskodna, vagy azért, mert bármelyik érvényes halál-lírában felfedezhető Rilke szellemisége, amely óhatatlanul, akár észrevétlenül, megérinti azt a költőt, aki számolni igyekszik a halál súlyával-súlytalanságával, komplexitásával. Ezért előzetesen megjegyzem, hogy akik hamarjában meg szeretnék ítélni, mégis mennyire értékes Babiczky új verseskötete – illetve hogy idővel mennyire bizonyulhat emlékezetesnek –, azok számára ez a rövid esszé nem lehet kielégítő hozzájárulás a kritikai diskurzushoz. Másfelől a Babiczky–Rilke-összeköt(tet)ések kapcsán nem annyira magát a tényt tartom érdekesnek, hogy ezek lehetségesek-legitimek – és nyilvánvalóan akadnak költők, akiknek a halálverseiben az értelmező jóval nagyobb eséllyel csak hallucinálja Rilkét –, inkább a mikéntjükre lettem kíváncsi, amikor felbukkantak azok a szövegek, szövegtöredékek, amelyek később a Félbehagyott költeményekben kaptak helyet.

Rilke számos versében úgy jelenik meg a halál, mint ami bennünk fejlődik, alakul, hozzá fűződő viszonyunk újra és újra kérdések tárgya lehet (vagy kell legyen), ahogy a kertész is vissza-visszatér virágaihoz, metszeni, öntözni azokat. A lényeges azonban a folyamatjelleg, nemcsak a növényről való gondoskodás segítségével írható le mindez, hanem például az építkező hosszan fenntartott figyelme is hasonló. A halál félbehagyható, akár egy épület, egy költemény vagy az élet. Rilkére természetesen nem tekinthetünk úgy, mint aki egy haláltant tesz számunkra elérhetővé, hiszen verseket írt, melyek aztán különböző értelmezésekre adnak lehetőséget. De akár tanításként próbálnánk meg instrumentalizálni, akár nem, nem tekinthetünk el attól, hogy a kései és a korai Rilke nem láttatja a halált ugyanannyira és ugyanolyan módon kézhezállónak-kéznéllévőnek: van, hogy a halál olyasvalami, amit „a költő egy valódi poétikus, vagyis alkotó gesztussal az élet belsejébe helyez ugyan, ám amely így kiszámíthatóvá, kontrollálhatóvá válik, illetve patetikus hangsúlyokat is nyer. A halál gyümölcs, táplálék, amennyiben beérik, és nem fosztják meg mézétől, úgy az élet elesége lesz. Lássuk azonban, hogyan finomodik ez a »halálkultusz« az érett Rilke költészetében.” – írja Bartók Imre A halál mint lehetőség című szövegében (A hamis Alef, L’Harmattan, 2014, 66), mielőtt a Negyedik elégiát értelmezné, melyben a halál birtokolhatósága (vs. „saját halál”) megkérdőjeleződik, vagy minimum másképp problematizálódik, mint egyes korai Rilke-versekben.

Mit jelent félbehagyni a halált? Rilke szellemében ez egy bensőséges kapcsolat hiányára utalhat, egy olyan viszonyra, amely nem fűz bennünket a halálhoz, amikor meghalunk. Ha Babiczky Tibor Félbehagyott költemények című kötetéből a nyitóvers címére utalok: a halál építőmesterei is lehetnénk életünk során, mert ha a lehetséges, majdani halált magára hagyjuk, mint, mondjuk, egy rossz anya, magunkat hagyjuk el – Rilke ezekhez hasonló elképzeléseket állít elénk több versében, persze, csapdahelyzetbe hozva az értelmezőt, aki még mindig nem Rilkét elemez, hanem a „kinyert” gondolatokat fogalmazza újra. Viszont nem is ígérem, hogy Rilkével foglalkozom most behatóbban, hanem az új Babiczky-kötet verseinek és a halál Bildung-szerű felfogásának a kötetben explicitté nem váló kapcsolata foglalkoztat. Továbbá azt szeretném megmutatni, hogy a halál értelmére és értelmetlenségére irányuló kérdések Babiczky könyvében hasonlóan fontos szerepet játszanak, mint a Rilke-költészetben.

A halál félbehagyása azonban nem enigmatikusabb, mint maga az építkezés. Hogyan, mit és mikor teszünk hozzá a készülő halálhoz, kérdezhetnénk, ha ragaszkodnánk ahhoz, hogy életünk transzparensebb gyakorlataira fordítsuk le, amit Rilkénél olvasunk. A kérdés visszavezet a költészethez mint praxishoz: „war ein Tod von guter Arbeit / vertieft gebildet”. A Tod (’halál’) igéi valamennyiben a Gedicht (’vers’) igéi: arbeiten – vertiefen – bilden ’dolgozik’ – ’elmélyít, elmélyül’ – ’formál, művel’. Rilke az öngyilkos, és ezzel a munkáját a szöveg szerint bizonyos értelemben összezúzó Kalckreuth grófnak írja ezt, egy olyan versegységben, ahol a munkálkodás a halálon és a versen két egymással szorosan összefüggő tevékenység. Sőt, egyértelműen nem is különíthetőek el: „remekmívű halál”, így szól Jékely Zoltán fordítása. És innen talán nem oda érdemes eljutni, hogy aki idejekorán hal meg, nem tudja befejezni a versét vagy az életművét, ahogy oda sem, hogy a töredék benyomását keltő vers óhatatlanul a halált idézi. Inkább annak megállapítása indokolt, hogy a vers írása és befogadása a halállal való párbeszédbe lépés egyik lehetséges módja, nem egy ezoterikus nyitás értelmében, mind Babiczkynál, mind Rilkénél. Hogy a kötetben nem annyira vagy nem csak a kaszásról van szó, aki a látogatásával fenyeget minket, azt a következő Babiczky-részlet is jelzi: „Csontjaimban úgy szunnyad a halál, / mint téli fákban a lomb ígérete.” (13).

„Ígéretbe átforduló negativitás”, amivel itt találkozunk, ez volt Paul de Man egyik emblematikus szintagmája, amivel Rilke kapcsán élt („a negativitás ígéretbe történő átfordulása” – pontosabban így rakja ki a maga hangsúlyait Fogarasi György Az olvasás allegóriái fordításában [Magvető, 2006, 64]), és ami a fokozatosságot, a kivárást, a türelmet is kitünteti. Hirtelen nem bomlik le egy test annyira, hogy csak a belőle kibontakozott csontváz kerüljön elénk (az eltűnő húsból születő csont), ahogy a téli fából sem lesz egy csapásra zöldellő (ekkor a puszta csont belsejében a halál úgy van jelen, mint amit a csont jelez-jelent – ez a „jelentés” általában hamarabb kerül elő a csontból, mint a csont a húsból). Csábító, persze, a csontrák fejlődésére gondolni itt – két párhuzamos úton indulva el a kéreg nélküli ág és a csont hasonló látványa kijelölte rajtpontból –, mert ahogy egy daganat egyre inkább élettel teli, úgy visz közelebb a halálhoz. A verssorok azonban nyitottabbak ennél, részleges összhangban azzal is, amit Maurice Blanchot említ Rilke és a halál követelése című írásában: „gondolhatnánk, például, hogy úgy hozzuk létre halálunkat, miként a test a rákot. De ez tévedés: még ha ez az esemény biológiai tény is, a szervi jelenségen túl mindig rá kell kérdeznünk a halál létére is. Az ember sosem pusztán csak egy betegségtől, hanem a haláltól hal meg” (Enigma, 2002/31, Horváth Györgyi fordítása, 127). Többről van itt szó, mint tautológiáról, bár a tautologikus állítások – különösen ebben az összefüggésrendszerben, amelyben a pusztulás tudomásulvehetetlen, mégis triviális tényeiről van szó – gyakran mutatkoznak meg úgy, mint amik eleve többek önmaguknál (erre példa még Németh Bálint sora, a Kiküszöbölés című versből kiragadva is: „Meghalt, mert meghalt.”). Továbbá a halál ellenáll az egyértelmű azonosításoknak, miközben jelenlétét sok esetben akkor sem kérdőjeleznénk meg, amikor még nem haltunk meg (ha meghaltunk, persze, végképp nem kérdőjelezzük meg, ebben is áll a helyzet feketehumora, amely mindazonáltal sem Rilkénél, sem Babiczkynál nem meghatározó). De hogy jobban láthatóvá váljon, hol kap helyet mégoly rejtetten, érdemes a teljes verset idézni, melynek már az elején feltűnik a csont, olyan metaforikus szerkezetben, mintha – a III. költeményt újraolvasva, vagyis kezdetet, véget a linearitásban felcserélve, mondható – egy orvosi vizsgálat mutatná ki a tavasz esélyét:

Sérült gerincű fák
az alkonyat röntgenpapírján.
A ház felől hallom a hangod.

A földszinti ablakok sora
mint ottfelejtett vasúti kocsik
az éjszakában, két állomás között.

Dobásra lendülő tenyérben a kő,
arcom a tükörben egy pillantra
felragyog, majd szilánkokra törik.

Csontjaimban úgy szunnyad a halál,
mint téli fákban a lomb ígérete.

Az átmenetiség, amire a halál is figyelmeztet, a szó legszorosabb értelmében a második versszakban fejeződik ki, az „ottfelejtett” jelző azonban egyfajta rögzített átmenetre utal, nem az állomások közti áthaladás egyik szünetére. Az épületek a kényszerű varakozást idézik fel azzal a mozdulatlansággal, ami megszűnik magától értetődőnek lenni. Az ott felejtés ugyanakkor nem garancia arra, hogy a mozdulatlanság végleges, mintha itt épp egy olyan végességről lenne szó, amelyhez nehéz bizalommal fordulni. Az „alkonyat”, az „éjszaka” és a hajnal, amire a „felragyog” utalhat, szintén az instabilitást mutatja, napszakokét, napszakhatárokét – már-már egyfajta gyorsításnak hat, hogy csak egy-egy rövid versszak jut a körforgás egy-egy fázisának (ez a kötetcímmel összejátszó „vázlatszerűség” nem a vers hiányossága). Siettethető lesz-e a halál? Ahogy talán megelégelhető, hogy a fák, bár sérültek, de tartják magukat, vagy hogy a másik nincs itt, de még a hangja hallható, úgy a halál is igyekezhetne. Az autoagresszió azonban – melynek lehetősége akkor is felsejlik, ha a kő más kezéből indul – csak az arc képét éri, az arcot nem, a vers második fele kicsit a halálról való lemondásról is szól, és a zárómondatok panaszként is hangozhatnak: a halál figyelemmel kísérhető, de inkább a lírai én alkalmazkodik hozzá, ahelyett, hogy fordítva történne, és a halál készen állna, mintegy utasításra. Szép megoldása a harmadik szakasznak, hogy többértelműsége révén úgy is olvasható, mintha a kővé váló arc önmagába csapódna be, anélkül hogy a megfigyelőt dobnák fejbe. Így egyszerre szólhat a halál félbehagyásának, pontosabban félbeszakításának vágyáról és kudarcáról is, amennyiben a negyedik versszak szerint a halál nem tér le a maga fejlődésének útjáról. Ott vele tarthatunk, hatással vagyunk rá, hatással van ránk, de lelökni nem löktük le, pályájáról nem távolítottuk el. Mégsem gondolható, hogy kimozdíthatatlan, mert bár a szilánkot az arc két dimenziós töredékének kell vennünk a 3. szakasz szerint, a csont csöndje megtörthető, a „törik” és a „Csontjaimban” egymás mellé kerülése enyhén szólva figyelmeztet erre. A halál békés kifejlésére mintha egy másik halál(változat) leselkedne. (És ha az előbbit a fák, a maguk lassúságával is, tanítanák nekünk, vagy ha „elárulnak” valamit a halál természetével kapcsolatban, akkor egy szálon Nemes Nagy Ágnes Fák című verséhez, a „téli fák” didaxisához is kötődik a Babiczky-szöveghely.)

A halál különböző lehetőségeinek konfliktusa jelenik meg a XXII. költeményben (21) is:

Egy alak, sötét ruhában, fut
az Alagút felé. Mozgása
összehangolt, akár egy ragadozóé.
Iramot vált, a tér
megnyúlik körülötte. Teljes
lendülettel nekirohan az Alagút
bejáratánál az ívelt kőszegélynek.
Mozdulatlanul hever. Arca helyén
egy közlekedési lámpa
vörös fénykorongja.

Nem tudjuk, öngyilkosság vagy baleset történt-e itt, mennyire volt magánál, aki becsapódott. Felvetődik azonban, hogy az Alagút talán azzal is fenyegette volna, hogy kijut belőle. Lehet, meg akarta kímélni magát a túléléstől, vagy attól a sötéttől (bár miért ne lehetne rendben az alagút világítása?), amiben a halál(ára) talál rá, vagy valami más(ra) (vö. a verset ezzel a klippel, amit Kabai Lóránt ajánlott, igaz, nem ehhez a vershez). Az összbenyomás mégis az, hogy célt tévesztett, mintha nem találta volna el a „számára kimértet”, a valószínűleg nem is annyira keskeny lyukat. Abszurd esete valamennyiben chaplini is, de úgy az, hogy a vers komikumtól mentesen rajzolja meg. Valaki talán elvéti itt a halált, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a halála a maga útvonalán elakadt. „hiszen minden korban úgy halunk meg, mint a legyek, melyeket az augusztus a szobákba kényszerít, ahol mozdulatlan szédületben köröznek vakon, majd hirtelen kipöttyözik a falat ostoba halálukkal” – írja Blanchot Rilke kapcsán, aki szerinte nem tudta nem hallani „a »haldoklás« névtelen morajlását, ami semmiképpen sem a kor vagy az emberek nemtörődömségének hibája” (Rilke és a halál követelése, 125). Ez a névtelenség pedig aggasztóbb is lehet a halandóságnál (előfordulhat, hogy aggasztóbb), és az előbbivel függhet össze, ha arc(talanság) és név(telenség) metonimikus átmenetével számolunk, a Babiczky könyvében vissza-visszatérő arcvesztés, arcféltés problémaköre. A két egészében idézett költeményben az arc szétroncsolódik, a XLVI.-ban azt olvassuk, „arcvonások nélkül tűnök majd én is el” (56). Ha olyan halált szeretnénk, amelyik azzal összhangban érvényesül, akik vagyunk, lehet, hogy annak fenyegetésével szembesülünk, hogy a halál felől az arcunk lehetne bárki másé, banálisan felcserélhető, az arc eltörlése – tekintet nélkül az arcra – végtelenül sokszor megismételhető. Az alagút szegélyét „kipöttyöző” alak esete drámaian banális is: banalitása felszámolja a drámaiságot, de ezzel csak előkészíti a terepet, ahol aztán a banalitás drámája nyilvánulhat meg.

Ugyanakkor lehet, hogy meg se halt az illető. Talán csak akkor fog, amikor áthajtanak az arcán, ha hívogató a helyén a tilos pirosa. Lehet, hogy azt a fokozatosságot, amely a halállal való bensőséges viszony ápolását jellemzi, meglelte akkor is, amikor tudatosan a kőnek ment, és nem a számára nyitott Végbe szaladt, ahol lassan eltűnhet, egyesülve a sötéttel. Számos bizonytalan pontot találunk, és a kötetnek mintha alaptapasztalata volna a biztosat övező bizonytalanságövezet érzete, amiben fix, hogy a halál jelen van és egyszer magára (tehát visszafordíthatatlanul ránk) talál, de kétséges, mikor, hogyan teljesedik ki (vö. azzal, aki olyan, „[a]kár egy fa, mely lángol, de nem tudja, hogy ég.”, 56). Azzal együtt, hogy abban sem lehetünk biztosak, nem gyanútlan-e a „kiteljesedik” igeválasztás. Hogy mit jelent számunkra a halál, hányadán állunk vele (vö.: „Azt hittem, nem félek a haláltól.”, 57), feltételezéseink és becsléseink megbízhatóak-e (vö.: „nem tudom, egy kiálló szög / ívén csillan-e meg a fény, / és hogy korhadt deszka göcsörtjét / bámulom-e, / vagy a felém irányuló / puskacsövet.”), azt illetően sokkal inkább nyomasztó vagy irritáló – ugyanakkor, paradox módon, nem egyszer a halálhoz hasonlóan mindennapi – kérdéseink vannak, mintsem stabil válaszaink.

De persze miért is vesszük biztosra, hogy nem egy elsötétített szerelmi – sőt: családi, lásd például Az állomás (28–29) vagy a Tavasz előtt (40) című verseket – költészettel állunk szemben? A halál kevesebb kétséget hagy afelől, hogy berendezkedhetünk a gyász keretei között, mint amikor úgy veszítünk el valakit, hogy nem hal meg. Innen nézve a halál világának látni vagy láttatni a megfigyelt világot az éjszaka stabilitásába igyekvés. És ha azt mondanánk, a törés, a vég a szerelemben érzékenyebbé tehet a haldoklás már szóba hozott névtelen morajlására – például egy kapcsolat vége nemcsak a kapcsolattól, hanem annak egyediségétől is megfoszt valamelyest –, inkább mondjuk azt, hogy előidézhet-támogathat egyfajta kereső magatartást, azét, aki hegyezi a fülét erre a morajra.

„van még / szerelem. Apró termetű korcsok / kergetőznek a fallal körbezárt / kertben.” – olvassuk a nyitóversben, és ez gúnyosan hangzik, szinte viccesen, van szerelem, amíg a kutyák kefélnek. Jelenlétükről nem állítható, hogy nem lehet zavaró. A „van még szerelem” pedig nem feltétlenül biztató, ha ez a szerelem valami maradék. A szerelem halálát talán ki kell várni, akár a várakozóét, ha az nem veti magát „a türelmetlenség vad szelébe”, amit Rilke írt a némileg vádló rekviemben az öngyilkos grófról. „Ki beszél győzelemről? Minden csak kitartás.” – így zárta a szerző az 1908–1909-es verset, amit, ha ettől nem lehet visszatartani, valaki nagy valószínűséggel jótanácsnak vesz, vagy legalábbis megpróbálja annak venni. A Félbehagyott költeményekből nehéz ilyesmit kiolvasni, inkább azokat a kontemplatív beszámolókat értelmezhetjük, amik az eldöntetlenségekről is szólnak, nemcsak az agóniáról, hanem arról is, hogy hol úgy látjuk, hogy az agóniát sürgetnénk/sürgethetjük, kiterjeszthetnénk/kiterjeszthetjük, hol kevésbé látjuk úgy. Szépen adja vissza ezt a kétes állapotot a XVII. költemény (17), amely ugyan a kínlódás képét nyújtja, a „verdes”-t váltó „vergődik” után ismét a „verdes” igével a repülés esélyére is asszociálni enged. Amiről pedig már – vagy még csak – annyi tudható, hogy egy ígéret ígérete.

A pontatlan érzés,
mint egy hirtelen véget érő
vihar, hogy nem fogsz megérkezni,
a föld nehéz szaga mozdul
a felpuhult huzatban,
egy lepke repül be szobámba,
verdes a villanykörte körül,
majd lehull, a padlón
vergődik tovább, és egyszerre
átjár mindent, ami elmúlt,
ami van, és ami jönni fog fog még,
ez a verdesés.


Babiczky Tibor: Félbehagyott költemények. Jelenkor, 2018